Ahogy a fenti címet leírtam, akkor fogalmazódott meg bennem, hogy akiket nem jellemez a korlátoltság, vagyis nyitott, tájékozott, intelligens emberek, azok általában nem küzdenek, nem harcias típusú emberek.
Ellenben a korlátoltabbak, az ítélkezésre (minimális információ alapján, kvázi hitből fakadóan) hajlamosak, azok nagyon is harciasak, hangosak, szinte lételemük a küzdelem. Nem egyszerű dolog ez, hisz ha valaki azt érzi, 'küzdene a korlátoltság ellen', akkor a végén lehet, hogy ő is ítélkezni kezd és korlátolt lesz valamiképpen? Vigyázni kell ezzel a harciassággal, ítélkezéssel! Keressünk inkább valami békésebb, de hatásos eszközt. A magam részéről ezen vagyok nap mint nap.
Sokat elmond rólunk, kiknek a szavára figyelünk oda, kiket tartunk nagyra, kikhez szeretnénk valamennyire hasonlítani, kitől milyen tulajdonságát, képességét fogadnánk el saját magunk számára is. Ez is egy önismereti lehetőség, ha úgy vesszük. Ha ezt tudatosítjuk magunkban, már előrébb vagyunk. Jól jellemez minket, hogy honnan tájékozódunk, miket olvasunk, milyen filmeket nézünk meg, milyen szabadidős tevékenységekre, kulturális programokra, élményekre vagyunk nyitottak. Olvasunk-e és ha igen, mit.
Megszokhattátok, hogy gyakran osztom meg könyv- és egyéb kulturális élményeimet. Ha valami nagyon tetszik, vagy úgy érzem, sokat kaptam tőle, akkor szeretném, hogy mások is megélhessék, megtapasztalhassák ezt. Talán nem tűnik túlzásnak tehát, ha kimondom, kíváncsi a természetem, szeretek olvasni, nyitott vagyok és szeretek adni, boldogan osztom meg másokkal élményeimet, frissen szerzett tudásomat (vagyis: máris nőtt az önértékelésem, önbecsülésem… csak, hogy tovább szemléltessem, érzékeltessem az önismereti vonalat, amelyről legutóbb részletesen is írtam).
Ebből már sejthetitek, hogy megint valamilyen hasonló céllal kezdtem el írni ezt a blogbejegyzést. Még elöljáróban annyit, hogy korábban már írtam a szinkronicitás fogalmáról is, ami egy nagyon izgalmas téma, elmélet. Számtalanszor megéljük, hogy csodaszerűen találkoznak össze dolgok, hogy ha valami nagyon foglalkoztat, akkor nem várt helyekről is kapunk hozzá információt, impulzust, hogy néha szinte olyan (én már megéltem többször), hogy mintha hirdetést adtunk volna fel, jönnek szembe a számunkra hasznos történetek, cikkek, hírek, mintha mindenki segíteni akarna elmélyülni, megérteni, közelebb jutni a probléma gyökeréhez, megoldásához.
Az is kiderült már többször (remélem) az írásaimból, hogy foglalkoztat a közélet, keveredik bennem a közgazdász, a tanár és a coach identitás, illetve azon dolgozom folyamatosan, hogy – a magam eszközeivel – próbáljak jó példákat megmutatni, valamennyire jobbá tenni ezt a katyvaszos, meglehetősen pesszimista, sokszor túlságosan negatív és értékválságokkal terhelt világunkat.
Szóval, a szinkronicitáshoz kapcsolódóan megint volt egy élményem: a közelmúltban írtam Surányi György előadása kapcsán gazdasági témához kapcsolódóan arról, hogy mennyire nem mindegy, mit és honnan fogadunk be, mennyire szűrjük meg a kapott információkat és milyen könnyen ítélkezünk. Korábban, jóval régebben többször is írtam kedvenc szülőföldemről, Tokaj-Hegyaljáról, Mádról, Olaszliszkáról és ottani emberekről, történetekről. Aztán most kiderült, ez a kettő megint összeért. Surányiról, aki egyik kedvenc tanárom volt az egyetemen, aki szintén Pénzügykutatós volt, akárcsak én (bár én később, és tőle eltérően nem a tudományos tevékenységet, inkább a tanácsadói profilt erősítettem ott), kiderült, apai ágon olaszliszkai! Mondhatnánk, hogy mit számít az, de szerintem igazából nagyon is számít. Mint ahogy nálam is számít, hogy mádi vagyok, holott 14 éves korom óta csak látogatóba járok ’haza’.
A Pénzügykutató Rt. ötvenedik születésnapjának tiszteletére rendezett konferencián kaptam ajándékba egy könyvet, ami eddig elkerülte a figyelmemet, mert ha láttam volna, biztos megveszem. Nagyon érdekes! Ajánlom, aki kicsit is érdeklődik a rendszerváltást követő gazdaságpolitika (gazdaságtörténet) iránt, aki szeret belelátni a döntések mögötti dolgokba, megérteni, milyen emberi és egyéb tényezők határozzák meg sokszor a gazdaságpolitikát, ezen keresztül pedig a sorsunkat, annak érdemes elolvasni. Hogy kedvet csináljak hozzá és felcsigázzam az érdeklődéseteket, pár részt idézek belőle.
És persze visszatérve a bevezetőben írottakra, nem véletlen, hogy ajánlom, tényleg szívből ajánlom őket, ezeket az embereket. Szerintem ők mindhárman példaértékűek, önazonosak, hitelesek. Tehát ha az önismereti témához kapcsolódva magamra vonatkoztatom a dolgot, akkor elmondhatom, én is törekszem arra, tudjak önazonos lenni, illetve hiteles. A 'példaértékű'-ség talán erős fogalom, de mint szülő, nagyon is tisztában vagyok vele, hogy a gyerekeim számára az első példa én és az apjuk vagyunk. Ez nem egyszerű, sokszor okoz belső konfliktust, nehézséget, de reméljük, nagyvonalakban jól jövünk majd ki belőle.
Szóval a könyv:
Lengyel László és Surányi György könyve, a Határátkelés címmel egy beszélgetőkönyv. Az elején hárman kezdik, majd ők ketten folytatják évtizedeket átívelő párbeszédüket. Így kezdi Lengyel László (L.L.) a beszélgetést Várszegi Asztrikkal (a közelmúltban nyugalomba vonult pannonhalmi apáttal) és Surányi Györggyel (az MNB volt elnökével, a CIB Bank elnökével, aki egyben az olasz bankcsoport regionális vezetői szerepét is betölti jelenleg):
„Mindhárman abba a korba értünk, amikor az ember valamiféle összegzést készít az életéről. Azért jöttünk hozzád Pannonhalmára, nem először, és reméljük, hogy nem utoljára, hogy segíts nekünk ebben az összegzésben. Hiszen egy kicsit úgy tekintünk rád, mint a bátyánkra, aki mindig meghallgat nehéz pillanatainkban, és tanácsokat tud adni arra nézve, hogy ebben az életösszegzésben mi a fontos és mi nem…”
Aztán ezt mondja Várszegi Asztrid (V.A.):
„Életed általam látott időszaka mindig inspiráló volt számomra: a soha nem megnyugvásnak, a mindig keresésnek az értelmes magatartása. Hihetetlen sok vádat kaptál, kapsz, de senki nem veszi észre, hogy egy olyan emberrel találkozik benned, aki a soha mg nem elégedésnek a hangján szól, mert van benne egy hatalmas idealizmus – mondjuk így -, ebből a földi létből valami jobbat, valami igazibbat, valami emberibbet akar kihozni. Ebből a nyomorult társadalomból, meghaladva a létező szocializmust, a létező kapitalizmust, még mindig hiszel abban hogy lehetséges jobbat és szebbet, emberibbet alkotni…”
Aztán bekapcsolódik Surányi György (S.Gy.) is a beszédbe:
„… valószínűleg közel nem voltam olyan tudatos, mint te (mármint L.L.). Ennek a könyvnek a címén gondolkozva – baráti segítséget is igénybe véve – kezdett tudatosodni, hogy milyen sokszor érintettük azt a kérdést, hogy nem kellett volna-e a szülőknek, nagyszülőknek,vagy akár nekünk el elhagyni Magyarországot? Jó helyre születtünk-e? Jól döntöttek-e a szüleink, és jól határoztunk-e mi, hogy itt maradtunk? Végül is mindig az volt a válasz, hogy a jó és helyes döntés az ittmaradás. Képletesen azt mondanám, hogy az életünk – az enyém biztosan – egyfajta határátkelésről szól, konkrét és átvitt értelemben egyaránt. Hol vannak azok a határok, amelyeket el tudtunk érni, amelyeken át és túlléptünk, illetve ahol elmaradtunk a saját és magunk által felállított követelményektől?...”
Mesél fizikai és szellemi határátlépésekről, majd később V.A. így folytatja:
„Nekem az egyik fájó pontom az, hogy mindig azokat az embereket keresem, akik azt szeretnék, hogy ne csak nekem, hanem mindenki javára jobb legyen, és alig találom őket. Azokat, akik vallják és hiszik: ha nekem jobb, akkor kötelességem, hogy a másik javára is tegyek. És itt látom a bajt. Nagyon beszűkülőnek, nagyon keménynek és durvának látom ezt a világot, ahol próbálnak hatalom-koncentrikusnak vagy gazdaság-centrikusnak lenni, mintha nem lenne érdekes, hogy sokak javára tegyenek. Csak nekem legyen jó, csak értem tegyetek valamit, csak én számítok. Ez egy közeli katasztrófa…”
Aztán később S. Gy. V.A.-hoz:
„Te is átlépted és minden egyes alkalommal átléped a saját határaidat. Akkor is, amikor – ha szabad ilyet mondani – két hitetlennel tudsz beszélni. És akkor is, amikor személyesen nagy nyomás alatt álltam és azt mondtad, hogy üljünk le, beszéljünk, ha van kedved, gyere ide, otthon érezheted magad. Igen, mi otthon érezhetjük magunkat a te kolostorodban. Tudom, hogy nagyon nagy stabilitást, nyugalmat adsz közvetlenül másoknak is. Amikor azt mondtad, nagyon szépen megfogalmazva, hogy hogyan tehetnéd jobbá a világot, hogy lehet jobbá tenni az emberek életét, ebben végtelen sokat jelent az a fajta belső stabilitás, meggyőződés, amit megtaláltál – úgy fogalmaztad, hogy a családi háttér okán is -, és a kijelölt úton haladtál. Ezt a magasabb rendű értéket, ezt a nyugalmat, kiegyensúlyozottságot, pragmatizmust, empátiát a másik ember iránt, a magad legtermészetesebb módján közvetíted híveid, rendtársaid, szűkebb közösséged, de a szélesebb világ felé is. Bármilyen furcsa is, de én, akinek a háttere eléggé különbözik mindkettőtökétől, úgy jövök ide, hogy haza jövök, mintha haza jönnék. És minden egyes alkalommal feltöltve megyek el innen, azzal a hittel, hogy megint képes leszek határokat átlépni . Az olvasó nem tudja, de nem ritkán mély konfliktusok idején – még a Nemzeti Bankban, amikor sokszor nem tudtam, hogy másnap hogy lehet tovább folytatni a munkát – találkoztunk, beszéltünk, és valamai olyan nyugalom vett erőt rajtam, hogy végül is ebben a világban vannak olyan emberek, akik világítótoronyként erőt adnak nagyon széles körben, nagyon sok mindenkinek. Borzasztóan hálás voltam érte, személyesen, majd megtanultam, hogy nem csak én vagyok a szerencsés kiválasztott, hanem nagyon sokan vannak, akik ezt a te határátlépésedet, nap mint nap, évről évre, étizedről évitzedre megtapasztalják, megélik. Lehet azt tudni, hogy ebben a világban sok minden olyan van, ami nem tetszik, szinte mindenben különböznek egymástól az emberek, de kell lennie egy olyan értékrendbeli minimumnak, ami közös nevező, amit lehet úgy fogalmazni, hogy a keresztény-zsidó és a világi kultúrának a hagyományai, ami sokkal jobb életet adhatna valamennyiünknek.”
…
És akkor azok a bizonyos gyökerek:
S.Gy.: „Az édesapám tősgyökeres vidéki, falusi gyerek, az apja olaszliszkai, ő maga sokgyerekes családból származott. Az édesapja – az én nagyapám – a helyi hentesboltot vezette tandemben egy keresztény barátjával, merthogy mindkét részét szolgálták a falunak. Ez ott és akkor egy normális állapot volt. Az ottani világnak megfelelő átlagos körülmények között éltek; utóbb, a hetvenes években még én is láttam az akkor már elég rozoga házat. A hetvenes évek közepén, végén még állt a nagyszülői ház: parasztház volt, két szobával, konyhával, ahogy falun szokásos. Nagyszüleim nagy szeretetben, békességben éltek, a faluban állítólag mintaként tartották számon őket. A kiegyensúlyozottságot, szeretetet apu is magával hozta. … A holokauszt tragédiája őket sem kerülte el. Egyetlen öccse kivételével – aki hozzá hasonlóan munkaszolgálatos volt – Auschwitzban vesztek el. Ez az, ami soha senkinek, nekem se feldolgozható….”
L.L.: „Nem emlékszel, mit meséltek arról, hogy milyen volt visszamenni a faluba? Sokaknak volt az is sokkoló élményük, hogy a házukat kirabolták, vagy egyenesen beköltöztek oda. A mi családunkban, anyáméknak a kalotaszegi Sztánán lévő házát ’44-ben az utolsó szegig kifosztotta a szomszéd Nádas falu népe, mondván, a magyarok, az urak úgyse jönnek vissza. A faluban azután minden házban volt valami, ami a mi házunkból való volt. Ezt a családunkban máig nem felejtették, felejtettük el.”
S.Gy.: „Nem emlékszem ilyenre. A családi ház épségben megmaradt, apukámék adták el. A falubeliekkel szemben nem alakult ki se feszültség, se rossz érzés. Arra emlékszem, hogy amikor a hetvenes években látogatóba mentünk már az Argentínából visszalátogató nagybátyámmal, az utcán a nyakukba borult egy cigányassszony, aki gyerekkorukból ismerte őket, ott evett gyakran a nagyszüleim asztalánál. mert ahol annyi gyerek elfér, ott egy szegénynek is adni kell – ez volt a szokás…”
/Biztos sokan láttátok az 1945 című Török Ferenc rendezte filmet. Sajnos még csak moziban volt látható ha jól tudom, pedig épp ezt a témát dolgozza fel, nagyon érzékletesen./
Azt kívánom, minél több példaértékű emberrel találkozhassunk, minél többször élhessük meg azt az élményt, amikor valaki integráns személyiség, nem az indulatai, a negatív érzelmei vezérlik és a tudását, értékrendszerét úgy tudja közvetíteni, hogy azzal jobbá teszi mások életét, értékesebbé a világunkat. Ránk fér.
Koskovics Éva
közgazdász, coach
