Most belegondolva abba, a Föld, föld...! című könyve után, hogy Márai távozása és az én ifjúkorom közt mindössze negyven év telt el, az egészen abszurd.

Amikor fiatal voltam, még keveseknek sikerült külföldre menniük hosszabb távra. A nyolcvanas évek Magyarországa már nem volt annyira rossz hely, hogy tömegesen hagyták volna itt. A disszidálások kora már nem ez volt, bár azt se mondhatom, hogy teljesen abbamaradt. Nyiladozott az ország, enyhültek a viszonyok, egészen élhető volt. Bár gondolom, ezzel a megállapításommal most sokan vitatkoznának. Pedig fenntartom, sőt, még a mai viszonyokhoz képest is! Később, amikor elméletileg már lett volna mód a távozásra, és esetleg voltak az ismeretségi körömben olyanok, akik erre komolyan is gondoltak, beszélgettünk róla, én soha nem tudtam elképzelni, hogy elmenjek. Nem voltak közeli rokonok külföldön, nem volt magabiztos nyelvtudásom, de főleg, itt voltak a szüleim, én pedig, egyszerű család első generációs diplomás, egyedüli gyerekeként, el nem tudtam volna képzelni, hogy magukra hagyjam őket, elmenjek tőlük messzire. Már Budapest is elég messze volt...

Aztán sok barátunk élt, dolgozott később kinn Nyugaton, van, aki kinn is maradt. Őket látva, megéltem sokszor azt, mennyire nem egyszerű a betagozódás, nagyon el lehet kinn magányosodni, és valójában mennyire nagy áldozatot kíván az, ha valaki vállalkozik rá, hogy magyarként más országban éljen. Persze sokaknak sikerült, főleg olyanoknak, akik nagyon sikeres karriert futottak be külföldön, vagy valahogy nem érintette meg őket, vagy mondhatom úgy, nem korlátozta őket lelkileg sem őket a magyarságtudatuk. Viszont látom, sokan, akik kinn élnek, nagyon szomjazzák például a magyar kultúrát, és ha itthon vannak, nem bírnak betelni vele. Szerencsére az még mindig tartja magát.

És persze egyáltalán nem az van, hogy itthon minden tökéletes, hogy ez a legjobb hely a világon, sőt. Ráadásul most az egész világ bizonytalan helyzetekkel van tele, aki meg tudja mondani, a Föld melyik részén élők a legszerencsésebbek és ez a szerencse vajon meddig fog kitartani, az szóljon!

Nyilván azért is jutnak most eszembe ilyen gondolatok, mert még mindig dolgoznak bennem Márai gondolatai. Nemrég olvastam a könyvét, a Föld, föld!...-et. Azokat az utolsó éveket meséli el ebben, amelyeket azelőtt élt meg itthon, hogy eldöntötte volna, muszáj itt hagynia szeretett országát. Budapesten töltötte ezt az 1944-48 közti időszakot, a Mikó utcában, a Vár lábánál. Igazi szülővárosa, legkedvesebb helye azonban Kassa maradt, ott nőtt fel, lélekben oda kötődött (akárcsak én Mádhoz). De leginkább a magyar nyelvhez. Az volt a mindene. Sokáig úgy érezte, az ide köti. Aztán ráébredt, hogy ez mégsem elég.

Sokszor azt éreztem a könyvet olvasva, hogy ugyanezek az emberek élnek itt ma is. Hogy semmi nem változik, csak cserélődünk, adjuk át egymásnak a stafétát, de a dinamikák, a szándékok, a működésmód ugyanaz marad. Volt, hogy azt éreztem, Márai egy látnok. Vagy nagyon okos, éles szemű. Sok részt jelöltem meg a könyvből, íme kettő:

„Erre soha nem gondoltam eddig. A kommunisták, a hívők, fanatikusabban hittek az Eszmében – aminek a gyakorlat már fittyet hány –, mint a skolasztikus szerzetesek hittek a középkor egyházi hittételeiben, például a Szeplőtlen Fogantatásnak vagy az Úr mennybemenetelének dogmáiban. Fanatikusokkal, ha a tetejébe buták is, nem lehet vitatkozni. Mentem a napsütötte pesti utcán, és utánam jött a gyanú, hogy akármerre megyek, mindenütt egy nagy veszedelem árnyéka kúszik utánam: a butaság ez a veszedelem, ami beárnyékol minden lépést.

Emlékezem, megálltam a Szív utca sarkán. Ez volt a pillanat; amikor megértettem, hogy nem valami elől kell elmenni innen, hanem valami felé.”

A másik:

„Sokan voltunk, akik úgy vélekedtünk a múltban, hogy Magyarország társadalmi és gazdasági berendezkedése, szellemi világképe megérett a gyökeres változásra. Mi, „polgári humanisták” nem tudtuk ezt a meggyőződésünket megfelelő hangsúllyal világgá kiáltani, mert az ember, aki egy szenvedélyesen meghasonlott korszakban az „emberi mérték”-et hirdeti, mindig elégedetlenséget vált ki: a „közép” – még az arisztotelészi „közép” ember is! – a jobboldaliak számára mindig baloldali, a baloldaliak számára gyanús jobboldali marad… De igaz, hogy mi, „polgári humanisták” sok mindent akartunk: egy méltányos és értelmes földreformot, amely – a reáladózás kényszerítő törvényeivel – megszünteti a magyar társadalom mélyében erjedő úr-cseléd helyzetet; akartuk a munkásvédő szocializmusnak azokat a változatait, amelyek Nyugaton már megvalósultak; akartunk a hierarchikus „úri Magyarország” helyében egy emberi Magyarországot.”

És itt felmerül bennem a kérdés, vajon mit szólna Márai a mai Magyarországhoz, ha látná. Hol találná a mai kor „polgári humanistáit”? Nem hinném, hogy azok között, akik ma polgárnak nevezik magukat. Vannak egyáltalán ilyenek? Mintha most nem is lenne divat ez a szó, helyette vannak a nemzetiek, meg a mi magyarok, és hasonló lózungok. Mit szólna, ha ma találkozna a mai fanatikusokkal, akik – úgy látszik, ez törvényszerű – igen, ki kell, hogy mondjam, ma is sokszor fájóan buták. És sajnos egyre butábbak. Tesz is ezért bőven az oktatási rendszer, a (social) média, sőt, a közmédia (!), azok, akik felelnek az országért. És itt nem arra gondolok, kinek hány diplomája van, a butaság nem ezen múlik, de tényleg. Bár, a tanulás soha nem árt! Az a baj, hogy ma már az iskolák, az egyetemek is annyira vegyes színvonalúak, hogy egyáltalán nem garantálják, ha X évet eltölt valaki a falakon belül, akkor értelmes, kritikus gondolkodásra, morális döntések meghozatalára, pláne társadalmi felelősségvállalásra lesz képes. Hová is gondolok… Kellett nekem Márait olvasni, meg rossz társaságba keveredni… holmi civilek közé... Mostanában nem is nagyon hallom, hogy hivatkoznának olyan gyakran Máraira, mint régen.

De vajon mitől lehetne a mai Magyarország emberi? Mitől válhatna emberibbé? Biztos mindenkiben van egy elképzelés erről, bennem is.

Én látok polgári humanistákat, a Márai-s értelemben. Vagy egyszerűen csak humanistákat. Azokat, akik éhbérért is dolgoznak a szociális ágazatban, az egészségügyben, akik a gyerekek, a hivatásuk miatt nem hagyták ott a tanári, pedagógusi munkájukat, vagy azokat, akik azért és úgy vezetnek egyházat, dolgoznak civil szervezetekben, mert valóban elköteleződtek, nem pedig azért, mert megvették és felhasználják őket. Kezdenek látszódni ezek az emberek! Kezd feljönni a szenny. Jön az már egy ideje, itt van köztünk régóta, de a kényelem, a ’ne szólj szám, nem fáj fejem’ mentalitás, a megszokott paternalista hozzáállás ('majd megmondják fentről úgyis, mi a dolgunk, mit gondoljunk') sajnos genetikusan hat ránk, dolgozik bennünk. Az is egy jó bizonyíték a humanizmus jelenlétére, hogy épp a gyerekvédelmi ügy hozta felszínre ezeket a bűnöket. Ha bármit meg lehet itt csinálni, ha meg lehet főzni minket, mint a békát az üstben, azért akad még dolog, ami már nem védhető, amitől elszakad a cérna. A kiszolgáltatott gyerekek sorsa. Amit ugyan elnéztünk évtizedek óta, ez a rendszer nagyon régen mostohagyerek, de valahogy most mégis hatott. Az, ahogyan felszínre tört, ahogyan rávilágított dolgokra. A lényegre: a rendszer működésének velejére.

Fantasztikus a könyvnek az a fejezete is, amelyben elmeséli, hogy 1946-ban kaptak rá néhányan lehetőséget, utazzanak ki Svájcba, Párizsba, Olaszországba. Egészen különleges, ahogy azt az utat megélte. Miközben itthon minden romokban, milyen érzés volt látni ezeket a szerencsésebb helyeket. Bár Olaszországban is nagy szegénység volt, de az a mentalitásbeli különbség, ami ma is megvan, az nagyon ott volt akkor is, tényleg egészen különös volt olvasni.

Olvassatok Márait! Vagy bármit, ami jó, értékes irodalom!

És ha már Föld, föld, akkor néhány saját fotóval, természeti képekkel illusztrálok, tisztelegve ez előtt a különös bolygó előtt. Az első két kép Mádon, a harmadik a Bodrogközben készült.

Koskovics Éva