Éveink
2023. január 23. írta: CoachCo

Éveink

326410151_5891238704330624_4942936970432760261_n.jpg

Most, hogy így közeledek a hatvanhoz, határozottan állítom, minden kornak megvan a maga öröme, érdekessége, izgalma.

Egyre több évet megélve rengeteg élményt, tapasztalatot gyűjthetünk be, és ha azok még nem is egyértelműen pozitívak mind, azért adnak egy magabiztosságot, talán még némi bölcsességet, megnyugvást is.

Ha végignéznénk az életünkön és egyes jeleneteket, beégett pillanatokat, napokat szeretnénk újraélni, visszaemlékezni rájuk, nagyon izgalmas lenne, mások számára ez mit mondana, hogy tudnának hozzá kapcsolódni, ők hogy élhették meg ugyanazt. Egy-egy osztálytalálkozó a legjobb példa rá, mennyire szelektív a memória, kiben hogy tud megmaradni valami. Vagy hogy nem... Az is sokszor előfordulhat, hogy igazán nem is szeretnénk emlékezni dolgokra, vagy nem úgy, ahogy az megtörtént. Sokszor inkább igyekszünk történeteket mélyre eltemetni. Mintha el lehetne...

Annie Ernaux

Van, aki viszont bátran tekint vissza, kutatja magában a múlt emlékeit, foglalkoztatják a megélt történetek. És van, akinek ez annyira jól sikerült, aki ezt olyan fantasztikus formában meg is tudta írni, hogy a lehető legértékesebb visszajelzést, az irodalmi Nobel-díjat kapta meg érte.

Bevallom, amikor tavaly hallottam, hogy Annie Ernaux francia írónő kapta az irodalmi Nobel-díjat, azzal kellett szembesülnöm, hogy fogalmam sincs, ki ő, nem olvastam tőle semmit.

Azóta ezt pótoltam (A Lányregény volt az első, most pedig az Évek c. könyve. Amennyire tudom, mást még nem fordítottak le tőle magyarra.) Azért is izgatott, mert a díj indoklásában is benne volt, hogy a saját életéről ír, különleges stílusban; ahogyan a Guardian írta: ’azért a bátorságért és éleslátásért, amellyel a személyes emlékezet gyökereit, kollektív korlátait, ellentmondásait írja le’. Ráadásul abban az évben született, mint az én anyám, igaz, Franciaországban, de ő is egyszerű, nagyon egyszerű családban. Az írónő még él szerencsére, anyukám már sajnos három éve nem. Valószínűleg a megélt éveik száma is jól mutatja (majd) azt a sok különbséget, ami a leélt életeik, a hátterük, körülményeik között lehetett.

326202099_868919234316355_6714549847280679204_n.jpg

Ugyanakkor – olvasva az Évek-et, annyi otthonosságot találok benne, annyi párhuzamot, hogy egészen elképesztő. Csodálatosan kirajzolódik a két nép/ország közti távolság-, stílus-, életszemléletbeli különbség, és természetesen a körülmények közti nagy különbség. Párizs az nem Budapest, és főleg nem Mád… Egészen meglepő ugyanakkor, hogy mindkét regényben azt éreztem, a körülményekben, az emberi viselkedésben nincs is nagy különbség. Hisz mindkettő Európa, háború utáni Európa, a fiatalok mindenhol ugyanarra vágynak, ugyanúgy működnek, a vallás az vallás, az iskola nehéz téma, a karrier és a család társadalmi berendezkedéstől függetlenül egyik helyen sem egyszerű kérdés és folytathatnám. Azért a szabadságvágy, a szabad gondolkodás, a könnyedség, ami a franciákban mélyen bennük van, vagy a bátorság, ami az egyén szintjétől a közösségekig náluk sokkal kézenfekvőbb mint nálunk, az nagyon jól kijön a könyvekből is.

Néhány részlet a könyvből (az író tanárként, két fiúgyerek anyjaként, közben elválva férjétől mesél felnőtt éveiről):

„Regényt, naplót írattunk a diákokkal, és eltökéltségünket csak növelték az ellenséges kollégák, akik ’68-ban a tanári szobában barikádozták el magukat, meg a rosszalló szülők, akikből megbotránkozást váltott ki, hogy a Zabhegyezőt vagy Christine Rochefort regényét, a Század kisgyermekeit adtuk fel kötelező olvasmánynak.

Valósággal megmármorosodva jöttünk ki a kábítószerről, környezetszennyezésről vagy rasszizmusról folytatott kétórás vitákról, de lelkünk mélyén ott motoszkált a gyanú, hogy semmit sem tanultak tőlünk a diákok, nem olyan ez az egész, mint kútba vizet hordani, meg hát egyébként is, van-e bármi értelme az iskolának? Vég nélkül sorjáztak fejünkben a kérdések.

Másképp gondolkodni, beszélni, írni, dolgozni, élni: úgy éreztük, nincs vesztenivalónk, mindent érdemes kipróbálni.

1968 a világtörténelem első éve volt.”

„Azt mondták, forrongás lesz a tavasszal, aztán ugyanezt jövendölték az őszre. De sohasem vált be a jóslat.

Akcióbizottságokat szerveztek a gimnazisták, az autonomisták, a zöldek, az energiát ellenzők, a katonai szolgálatot lelkiismereti okból megtagadók, a feministák, a melegek, szenvedélyes védelmezőkre talált az összes ügy, de az elszigetelt csoportok nem szerveződtek közös mozgalommá. Talán túlságosan sok felkavaró eseményről érkezett hír a világ többi részéről, Csehszlovákiától a véget nem érő vietnámi háborúig, a müncheni olimpián elkövetett merénylettől a Görögországban egymást váltó katonai juntákig… A tanáriban a szakszervezeti plakátok újra azt hirdették, hogy a ’romló munkakörülményeink miatt’ erre vagy arra a napra kitűzött sztrájk ’meghátrálásra kényszeríti’ majd a hatalmat. A jövőre vonatkozó elképzelésünk arra szorítkozott, hogy a szeptemberi tanévkezdéskor rögtön bekarikáztuk a naptárban a szünetek időpontját.”

Mennyire ismerős…még ha néhány évtizeddel korábbi is…

„A katolikus vallás szép csendesen eltűnt az életünkből. A családok már nem adták tovább sem a tanításait, sem a szokásrendjét. Néhány rítust leszámítva nem volt már szükségünk rá ahhoz, hogy tisztességes embernek számítsunk. Mintha kétezer év alatt elhasználódott volna, elnyűtte volna a sok ezer ima, mise, körmenet. A bocsánatos bűn és halálos bűn, az Isten és az egyház parancsolatai, a kegyelem és az isteni erények érthetetlen kifejezésekké váltak, egy letűnt gondolkodásmódhoz tartoztak. A nemi élet szabadsága divatjamúlttá tette a paráznaságot, a kicsapongó apácákkal kapcsolatos történeteket… Az új lengyel pápa népszerűsége mit sem változtatott a helyzeten. A nyugati szabadságeszmény politikai hőse volt, Lech Walesa világklasszis kiadásban. Kelet-európai akcentusa, fehér ruhája, bátorító szavai, ’ne féljetek’, és az, ahogy a repülőgépről leszállva megcsókolta a földet, ugyanúgy a show-hoz tartoztak, mint Madonna koncertjeink a bugyidobálás.

(Bár a magániskolába járó gyerekek szülei tömeges felvonulást tartottak egy meleg márciusi vasárnapon, amikor a magániskolákat be akarták olvasztani a közoktatásba, mindenki tudta, hogy ennek semmi köze Istenhez. Nem vallásos, hanem profán hitről volt szó, arról a bizonyosságról, hogy tudják, milyen oktatással biztosíthatják legjobban a gyerekeik boldogulását.)”

Igen, ez is ismerősen hangzik: az egyházi iskolák nálunk kicsit a magániskolák szerepét töltik be (még ha más típusú magániskolák is léteznek), és a szőnyeg alatt, nem bevallva, de minden esetben  lehetőséget adnak egy szelekcióra, fenntartják az iskolai szegregációt. Még ha az szöges ellentétben is van a vallási elvekkel.

Ez csak egy film

Végül tennék még egy nagy bakugrást itt a végén.

Egybeesett a két élmény: a könyv és egy film. Így szokott ez lenni… Amolyan időutazás-féle mindkettő a legújabb korból, a film Amerikából. Címe: A komornyik. Eredeti címén: The Butler. 2013-as készítésű. Kész sztárparádé!

Ennek a megtörtént, valós sztorin alapuló történetnek a főszereplője, Eugene Charles Allen  kicsit előbb született, mint Ernaux (és anyukám), ő 1919 és 2010 között élt. Feketeként még egy virginiai gyapotültetvényen. Már hivatalosan nem, de még valójában majdnem rabszolgaként indult az élete, aztán bekerült a Fehér Házba és 34 éven át volt az amerikai elnökök, szám szerint nyolc elnök pincére, komornyikja Trumantól Reaganig bezárólag. Soha egy napot sem hiányzott a munkából!

Gondoljuk meg, ezt nagyon jól mutatja meg a film is: micsoda átalakuláson ment át az USA ez alatt az időszak alatt! Egészen megrendítő. Igaz, ha Európára gondolok ugyanebben az időszakban, 1919-től kezdődően, hasonló következtetésre kell jutnom. És bizony, ha belegondolunk, büszkének kellene erre lennünk, értékelnünk kellene ezt! Kicsit keserű a szánk íze, hisz mostanában valahogy mégsem ezt éljük meg, nem a büszkeség a fő érzés bennünk. Inkább valami zavar, aggodalom, bizonytalanság.

Nem gondoltuk volna, hogy 2022-ben háború jöhet…

326814347_581745723335590_5308828473024931307_n.jpg

Mindkét történet, a francia írónőé és a fehérházi komornyiké is jó tükre a huszadik század második felének, a huszonegyedik elejének; olyan történetek, amelyekben a tehetség ki tud teljesedni. Ráadásul jó a lelkünknek, mert azt üzeni, még mindig hihetünk a meséknek! Ha valaki küzd, céljai vannak, akkor meg tudja találni a módját annak, hogyan érje el azokat a célokat. Csak ki kell várni, tudatosan kell tenni a dolgunkat.

326417842_545379130664930_4683392831643107735_n.jpg

Itt, Magyarországon is sok hasonló történetről tudunk a világháború utáni évtizedekből. A legújabb kori magyar történelmet is számtalan irodalmi alkotás örökítette meg és teszi ma is. Nem véletlen, hogy Krasznahorkai László és Nádas Péter neve is felmerült, mint Nobel-esélyes írók.

Talán annyit változott azóta a helyzet, hogy most mintha nehezebb lenne a semmiből felkapaszkodni, mint volt a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes években. De hagyjuk is az éveket… Azok úgyis pörögnek… Én azért remélem, a tehetség valahogy utat tör magának!

 

Koskovics Éva

 

A fotók sajátok! 

A bejegyzés trackback címe:

https://coachco.blog.hu/api/trackback/id/tr518032652

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

zord íjász · zordidok.blog.hu 2023.01.30. 08:16:36

Na, ebbe a könyvbe majd belelapozok, beleolvasgatok, mit tud. Érdekesnek tűnik, Irodalmi Nobel-díjtól függetlenül...vagy annak ellenére. Ez olykor megítélés kérdése lehet.
süti beállítások módosítása