Ki tudja, mi az a necuke?

Az is egy műalkotás, akárcsak a fenti kép, amelyet a Kerekdomb Fesztiválon, Tállyán fotóztam a Paradicsom Képzőművészeti Kiállításon. Valamiért úgy érzem, nagyon illik most ide.

Nekem fogalmam sem volt róla, hogy mi a necuke. Pedig azok is természetes anyagokból készülnek, mint ez a fenti, gabonából gabonába átalakuló, napi szinten organikusan változó műalkotás. De a necukék nem változnak. Azok egyszer elkészülnek, aztán vagy túlélik az időt, vagy nem. Könnyen elveszhetnek, mivel nagyon picik. De olyan is van, hogy épp az apró méretük miatt maradnak meg. Mint ebben a történetben.

Érdekes, hogy most két könyvet olvastam egymás után, sőt, egy ideig párhuzamosan olvastam őket, egyiket e-bookban, vannak helyzetek, amikor az praktikusabb, és mindkettőben benne voltak! Tiszta szinkronicitás, mondhatnám, ha hajlamos lennék a dolgok mögött összefüggéseket keresni… (naná, hogy vannak…)

Mindkét könyv zsidó témájú, sőt, mindkettő családi történet, egyik egy apáról szól, magyar, a másik egy dinasztiáról, jó pár generációról, Odesszától Bécsen át Párizsig, Angliáig. Utóbbi kifejezetten a necukék köré fonódó történet, előbbiben egyszer kerül említésre, még az is elképzelhető, hogy írója olvasta ezt a másik regényt és ez egy gesztus lehetett az író részéről.

Szóval, a necukék japán alkotások, mini tárgyacskák, amelyeket türelmes, ügyeskezű mesterek faragtak ki hihetetlenül aprólékos, precíz munkával. Különféle anyagokból, fákból. Vannak köztük egészen különlegesek, nagyon régiek és nyilván létezik a bóvli kategória is. Semmi közük tehát a zsidókhoz, a zsidósághoz. De véletlenül ennek a családnak, az Ephrussi-knak egy őse kezdett bele a gyűjtésükbe. Innen ered a regény címe, A borostyánszemű nyúl, mert egy ilyet faragott ki a mester. Azt nem mesélem el, milyen kalandos története van a gyűjteménynek, de nagyon kalandos és gyönyörű a vége, hogy hová kerülnek a történet végén. Ne legyen spoiler, olvassátok el inkább!

Lugosi Viktória korábbi regénye is tetszett, az Ajvé.

Ezt a mostanit, az Akit itt felejtettek címűt Mádon vettem, a Rabbiházban. Frank Mariann szólt, olvassam el, fog tetszeni. Jól gondolta. Érdekes történet, apa-lánya kapcsolat, mai történet, mögötte az elhallgatott múlt, a traumatikus gyerekkori élmények, mindkét főszereplő részéről. Ha az ember megismer egy ilyen férfit, mint ez a bizonyos apa, látja, hogy milyen minőségben tesz eleget ennek a szerepének, akkor kinyílik a bicska a zsebében és hamar hajlamos rá, hogy azonnal ítélkezzen. Aztán, ha megismeri a háttér történetet, ha megérti, miket élt át a férfi gyerekként, akkor átkereteződnek dolgok. Nem biztos, hogy megszeretjük, de biztos, hogy másképp nézünk rá. Nagyon tetszett a könyvben ábrázolt környezet, a szocialista időket idéző kiskertes sztori, a gyerekkori ábrándozások, áhítozások leírása, sokan ismerhetünk magunkra. Az, hogy egy lány mi mindent tud elnézni az apjának, hogy milyen nehéz feldolgozni a szeretet hiányát, mindenkiben felidézhet saját, vagy általa ismert történeteket, segít belegondolni abba, miért vagyunk mi felelősek (szülőként, gyerekként, bárkiként) és lehet-e egyáltalán olyan ember ma köztünk, aki nem cipel terheket, aki nem traumatizált. Minimum transzgenerációsan. Tudom, ez most új divat, folyik a csapból is, és szinte már nyomasztóan nagy terhet jelent azok számára, akik komolyan veszik. Viszont akik nem, azok szerintem sose fognak megérteni dolgokat. De nem akarok pszichologizálni, maradjon ez inkább csak könyvajánló!

Számomra az egyik legjobb mondat Lugosi könyvében az, amikor a főszereplő lánynak a férje azt mondja, a rossz apa is sokkal jobb, mint a semmilyen apa. Ő már csak tudja. Ő is saját élményből dolgozik, építkezik.

A másik könyvből is van egy kedvenc mondatom, ez még inkább ütős:

Ez önmagában mellbevágó. De a folytatása is:

„Elisabeth nagyanyám, aki olyan kötelességtudó levelező volt, aki szorgalmazta a levélírást („írj megint, írjál részletesebben!), az 1960-as években elégette a több száz levelet és feljegyzést, amelyeket költői lelkű nagyanyjától, Evelinától kapott.”

Azt gondoljuk, a múlt megismerése gazdagít, segít megérteni dolgokat, leginkább magunkat. Aztán kiderül, sokszor jobb, ha ennek a lehetőségét is elvesszük az utódainktól. Lehet ilyen? Lehet, bizony. Bár, ha igazak a transzgenerációs témában mondottak, akkor mégsem... 

Két nagyon személyes történet. A borostyánszemű nyúl is az. Mert hiába ölel fel ez, a másik könyv többszáz évet, mégis a főszereplő személyes sztoriján keresztül követhető végig. Kívül van a családján, mégis beléjük olvad, néha eltávolodik, máskor szinte eggyé válik némely szereplővel. Eljön a nap, amikor nem tehet mást, mint hogy kilép keramikus műhelyéből és nekiindul a világnak kibogozni a necuke gyűjtemény történetét, vele párhuzamosan pedig a családja történetét. Ez a família egészen különleges, kimagasló szereppel, tudással, anyagi produktummal, vagyonnal. Európa egyik leggazdagabb gabonakereskedő családja a XIX. században. Odesszából, sőt, valójában Nyugat-Ukrajnából indul a történet, bár odáig nem megyünk vissza. Épp eléggé megrázó a könyv végén megnézni a mai Odesszát, a család régi házait, és magát a várost. Főleg, hogy tudjuk, most milyen helyzet lehet ott. Főleg, hogy nemrég olvastam róla Hetényi Zsuzsa könyvében, a Nyugati, keleti, Ogyesszától Odesszáig, 1973-2023 című művében, szóval van min gondolkodni… Egyesek szerint orosz, mások szerint ukrán, a könyv szerzője pedig azt mondja, hellén kereskedőváros. Hát, attól függ, honnan nézzük, melyik korszakot látjuk meg benne, melyik korszak lenyomatai hatnak ránk leginkább. Én soha nem voltam ott és nem is hinném, hogy valaha leszek. Mostanában főleg nem vonzó turisztikai célpont. De ott is sok zsidó élt valaha, az biztos.

Részlet a könyvből:

„Ahogy megyünk vissza a szállodához, beugrunk egy zsinagógába. Az ogyesszai zsidókról azt mondják, annyira világiasak, hogy a zsinagóga falán nyomják el a cigarettájukat. Fent is tartanak direkt nekik egy kört a pokolban. Ma nagy forgalom van. Éppen Tel-Avivból jött fiatalemberek tartanak órát. Felújítják az épület egy részét.”

Ez a család annyira világi értékrendet vall, semmi közük a vallási szokásokhoz, de mit sem jelent ez, ha a gyűlölet veszi át a hatalmat. Ők sem, senki sem úszhatja meg a zsidóüldözéseket. Még ha ’van az a pénz’ gondolnánk is, voltak idők, amikor ez sem volt elegendő, amikor maguk sem hitték, hogy fokozható a helyzet. Egyik nap még mecénások, legjobb barátok, számtalan művész pártfogói, aztán elindul az őrület és nem áll meg a kapujuk előtt. A szerencsésebbek időben távoznak a tengerentúlra, a legszerencsétlenebbek pedig nem hiszik el amit látnak, akik bíznak benne, hogy a vidéki menedék megvédi majd őket.

Palotáik, az általuk épített bankok épületei ma is Bécs, Párizs, Odessza legszebb, leglátványosabb házai. De az Angliába került család nem érzett kedvet ahhoz, hogy visszaköltözzön. Részlet a könyvből:

„Nagyon kevés zsidó vállalkozott arra, hogy visszatérjen Bécsbe. Az Anschluss idején 185 000 zsidó élt Ausztriában. Ebből 4500 tért vissza. 65 459 osztrák zsidót megöltek.

 Senkit sem vontak felelősségre. A háború után létrejött új, demokratikus osztrák köztársaság 1948-ban a náci párttagok, 1957-ben az SS-ek és gestapósok 90 százalékának adott amnesztiát.

Azok, akik maradtak, zaklatásnak érezték a menekültek visszatérését.

…

Sokan azok közül, akik részesültek az eltulajdonított zsidó vagyonból, ma az új osztrák köztársaság megbecsült polgárai voltak. És a kormány elutasította a kárpótlást azon az alapon, hogy Ausztria 1938 és 1945 között megszállt ország volt: inkább ’első áldozat’, mint háborús tényező. ”

Khm... na igen...

A történetet megíró leszármazott anyai ágon kapcsolódik a családhoz, ő maga holland névvel, holland apával és keramikusi karrierrel a háta mögött járja körbe ezt az elképesztő történetet. Angliában él, 1964-es születésű. Lugosi Viktória ’62-es. Milyen érdekes! Én ’63-as vagyok. Köztük születtem, köztük, velük töltöttem most két-három hetet. Na, most mondhatnám azt, hogy ’de’, vagy ’pedig’ én nem is vagyok érintett. Viszont a zsigereim azt mondják, ez hülyeség. Ki ne lenne érintett, akinek éltek felmenői a vészkorszakban, a háborúk idején, akinek a környezetében vannak emlékek, épületek, kulturális lenyomatok, aki nézi, próbálja követni, érteni az aktuális politikai folyamatokat. Miközben dolgozik bennem a két történet, épp akkor van egy cikk a Magyar Narancsban is, Kárpáti Judit ’Érintettek’ című cikke. Kiráz tőle a hideg. Már megint a szinkronicitás…

Miközben én is ott voltam a Duna-parton azon a bizonyos megemlékezésen a cigány holokauszt napján. Illusztris társaságban. Civilekkel. Igen, mert fontos a kérdés, amit Kárpáti Judit is feltesz: Kinek nincs köze itt a holokauszthoz? Írja a cikkében:

„A birkenaui roma holokauszt megemlékezésére – ahol a legfelsőbb diplomácia vett részt – Magyarország, mint az Európai Unió Tanácsának soros elnöke, nagykövetet sem delegált, ahogyan hivatalosan egyetlen magyar újságíró sem vett részt, egyetlen orgánum képviseletében sem.

Várható ezek után, hogy a közbeszéd tárgya legyen, miként gondolkodjunk magunkról, cigányokról, zsidókról?

Zsidó és cigány.

Szitokszavak ezek vagy emberek?

Van-e rá esély, hogy gondolkodás induljon arról, milyen szavakat használjunk, és hogyan beszéljünk arról, ami a 20. században, itt, velünk, mindannyiunkkal történt?”

Amikor Mádon, Tállyán, Hegyalja más településein járunk, látjuk azokat a szép épületeket, amelyek a gazdag zsidó családoknak köszönhetően épültek, belegondolunk-e, mi lett velük, hol vannak ők most? De ha kicsit visszamegyünk a történelembe, akkor jó, ha tudjuk, II. Józsefnek, az ő rendeletének, zsidókat befogadó, vallásszabadságot biztosító döntéseinek következtében volt ez akkor lehetséges. Vajon mit szólt volna, ha látja előre, hová fajul, milyen vége lesz a történetnek? Félelmetes ez, ha belegondolunk. Miközben látjuk, az emberek hiányoznak, az általuk létrehozott tárgyi emlékek még részben ott vannak, sőt, sok közülük nagy érték, a tudásuk, tálentumuk pedig nagyon is hiányzik. A rend azóta sem állt helyre. Vagy lehet, hogy sosem volt? Nehéz eldönteni.

Ez is egy érdekes könyv, Zahav Szász Stessel írta meg abaújszántói, zsidó családjának történetét. Nem annyira vidám, viszont tényszerű:

Az Ephrussik valaha úgy gondolták, le lehet vetkőzni a zsidó múltat, nincs akkora jelentősége, ki lehet keresztelkedni, lehet házasságokat kötni más vallásúakkal, vagy eleve azt gondolták, ők világiak, nem vallásosak. Tényleg nincs más megoldás, mint a gyökerek letagadása, a hazugság, az elfordulás, a felejtés? Miért nem lehet elfogadni egymást? Azért, mert ő túl okos? Vagy túl buta? Vagy túl sötét a bőre? Vagy nagy az orra? Más a vallása? Vagy azért, mert … a lehetőségek száma végtelen. Az ember meg folyton belecsúszik ugyanabba a hibába. Mennyi idő kellene, hogy leszokjunk erről?

A könyv végéről egy rész:

„Az a probléma, hogy ez most nem a jó század a dolgok elégetéséhez. Nem olyan nemzedékhez tartozom, hogy ezt megengedjem. Egy könyvtár jut az eszembe, amelyet gondosan szétválogatnak dobozokba. Eszembe jutnak mindazok a gondos égetések, amelyekkel módszeresen kivakarták a történeteket, elválasztották az embereket a tulajdonuktól, aztán a családjuktól, és a családokat a szomszédságuktól. És aztán a hazájuktól.”

Én valahogy úgy vagyok ezzel, mint Kárpáti Judit édesapja, aki a hetvenes években volt egyetemista és az előadó egy téma kapcsán odaszólt neki a kreol bőre miatt: „Kárpáti, maga ezt biztosan tudja, hisz’ maga cigány! Apám felállt, s kihúzta magát: Én, kérem, zsidó vagyok, de ha a szükség úgy hozza, hát lehetek cigány.”

Én már nem is tudom néha, kinek kellene lennem… Miközben azt is tudom, a dolgok nagyon bonyolultak. Mindenki ad okot arra, hogy rásüthessenek bélyeget. Minden érvre van ellenérv is. Mind emberek vagyunk, mindünk között vannak rosszak és jók. És rettentően manipulálhatóak vagyunk. Most is sokan haragszanak a zsidókra, Izrael miatt. De akik emlékeznek rá, hogyan és miért tört ki ez a mai háború, lassan egy éve már, azoknak is megvan a maguk magyarázata, igaza. A gyűlölködés viszont sehová nem vezet, látjuk.

A mádi zsidótemető képével búcsúzom:

Szóval, nem lettem sokkal okosabb, csak valahogy megint kaptam jó élményeket és meggyőződhettem arról, hogy a világ csodálatosan érdekes és félelmetes.

Nagyon jó könyvek, érdemes elolvasni őket!

Koskovics Éva

A fotók sajátok. Csak magyarázatként az első műalkotáshoz, aminek nem emlékszem sajnos a pontos címére és alkotója nevére, de valamiképpen a felelősséghez volt köthető. Az elszáradt búzaszemek lassacskán potyognak le róla, és az alatta lévő nedves talajban megragadva újra kikelnek. Persze csak akkor, ha nedves az a talaj...

/Mádról jöttem/