Egy mélyen bevésődött fiatalkori helyszínre visszatérni negyvenegy év után, hát, mit is mondjak...
Megható? Csodás? Oltári? Izgalmas? Igen, ez mind.
Córdoba
Amikor életem első nyugati útján, egyetemistaként jártam Córdobában, megfogadtam magamnak, hogy ide vissza kell jönnöm. Így éltem le az azóta eltelt 41 évet, hogy sokszor eszembe jutott, mindig biztos voltam benne, el fog jönni az ideje. Hiába viszonylag sokat utaztam, és állítom, hogy ebben a státuszban nem volt más hely a világon, mármint, aminek hasonló ígéretet tettem volna, mégis úgy alakult, hogy viszonylag sokat vártam rá.
Ki merem mondani, hogy nekem ott, a Mezquitában, 1984-ben spirituális élményem volt. Biztos, hogy részben maga az épület, a mór építészet remeke varázsolt el, de volt ott valami más is, amit máig nem sikerült igazán felfognom, megértenem. Mert előtte, egy hét Párizs, majd egy hét Barcelona és Madrid (Toledo, Segovia) után már, tele élménnyel, kicsit már fáradva a csővázas hátizsákos, kispénzű, vonatozós utazástól, valahogy leírhatatlan módon szippantott magába ez az épület. És most annyira vártam, milyen lesz találkozni újra. Este érkeztünk.
Szerencsére három éjszakát is a városban töltöttünk, és mivel a Mezquita minden reggel 8:30 és 9:30 között szabadon látogatható, ezért mindhárom reggel ott töltöttem ezt az órát és bejártam minden zugot, igyekeztem elolvasni minél több dolgot, megnézni, amit lehet, figyelve befelé magamba, mit érzek, hogy hat rám.
A világ második legnagyobb mecsetje kb. 130 x 180 méteres épület, a közepén egy narancsligettel.
Érdekessége, hogy van benne egy keresztény katedrális. Ez viszont az én emlékemben egyáltalán nem maradt meg. Pedig nyilván ott volt akkor is, 41 éve, nyilván tudtam is, de engem a mór oszlopok annyira beszippantottak, hogy szerintem akkor nem is néztem végig mindent.
Arra is emlékszem, hogy eléggé rossz állapotban volt az egész, viszonylag sötét volt benn, és nem voltak sokan. Sajnos az útikönyvem is abban a hátizsákban volt, amit előtte elloptak tőlünk, így hézagos volt a tudásom, egyedül voltam, egy éve kezdtem spanyolt tanulni, szóval, hogy úgy mondjam, eléggé az intuícióimra és az érzéseimre voltam hagyatva. Huszonegy évesen, aki addig életében kétszer járt külföldön, Csehszlovákiában.
Azóta sok érdekes, izgalmas helyen jártam, de ez a Córdoba most is nagyon megfogott. Hihetetlen gazdag múltja van, ezért érdemes készülni, ha odautazunk, hogy értsük is azt, amit látni fogunk.
Nagy segítség az Archeológiai Múzeum, ahol bőven kapunk eligazítást a korokról, az évmilliók, évezredek, évszázadok relációján egyaránt. A legjobban felfogható, érzékelhető viszonylat, ha visszaugrunk kétezer évet, aztán segítenek megtenni úgy 1200 évet. Rakódnak egymásra a korszakok, átélhetővé válik, ahogy keverednek a dolgok, ahogy tárgyiasul a hatás-ellenhatás, persze folyik közben sok-sok vér, legyen az gladiátoré vagy épp a mór hódítóké, vagy Attila hunjaié, netán a keresztes hódítóké. Zsong a fejed, amikor kijössz, még jó, hogy egy nagyon kis békés tér fogad, ahol leülhetsz, és örülhetsz, hogy ilyen békés időszakban születtél, élhetted eddigi életedet.
Lelkileg kicsit megviselt ez a kavalkád, de rettentően izgalmas, érdekes a múzeum, jól eltalált arányokkal, látványos tárgyakkal, jól bemutatott korszakokkal. A drámai hangulatomat aztán egy váratlan jelenet oldotta fel. Megláttunk egy templomot, és bementünk. Épp kezdődött a mise. Leültünk az utolsó sorba. Ismerős volt minden, tudtam pontosan, mit látok, mikor mi történik, hiszen a katolikus mise mindenhol hasonlóan zajlik. Majd megjelent egy másik pap, jön a hozzánk közel eső gyóntatófülkéhez. Beült, felkapcsolta a zöld lámpát, jelezve, hogy szabad. Érzékelvén, hogy nincsenek egyelőre jelentkezők, lazán elővette a mobilját, kikönyökölte a fülke oldalán és elkezdett szörfölni a telefonján. Majd’ leesett az állam, de aztán ráébredtem, hiszen a papok is emberek, ha épp nincs ’munka’, akkor ők is elüthetik valamivel az időt. Csak reméltem, hogy nem valami butaságot néz, olvas!
Jó nagy időutazás volt az a délután, mondhatom. Krisztus előtt 300 ezer évvel kezdtünk a múzeumban, majd jött a neandervölgyi, a karthágóiak, aztán az első pun háború, Hannibál, aztán a kínkeserves, kétszáz éven át zajló csatározást követő római győzelem.
Filozófusok
A rómaivá vált Spanyolország keresztény hitre való térítése további háromszáz évet vett igénybe. Ezalatt nyilván rengeteg vértanú és későbbi szentté avatott hős/áldozat neve maradt fenn az utókornak, de nekik köszönhető a sztoikus filozófus, Seneca is, aki ebben a városban született.
Még az is lehet, hogy a pap, a gyóntatófülkében épp az ő műveit olvasgatta a telefonján.
Vagy Maimonidészét, aki 1137-ben ugyanitt született? Akkor is nehéz idők jártak, mert a fanatikus muszlimok a zsidó lakosságot vallásuk elhagyására kényszerítették, ezért az ő családja 1148-ban Észak-Afrikába, Marokkóba menekült, majd később a tudós Jeruzsálembe költözött.
Talán nem is tudott róla, hogy van egy kortársa, aki szintén híres filozófus, és akár talákozhattak is? Ő Averroës, aki muszlim filozófus, orvos és tudós volt. Nagyon megfogott engem, hogy Córdobát a filozófusok városának is nevezik, a három jeles férfi szobra mind kitüntetett helyen van a városban. A középkori városfalak között bóklászva 'jönnek szembe' ezek a gondolkodó férfiak, egészen elgondolkodik az ember... még ha nem is férfi...
Mezquita
De vissza szeretnék térni kedvencemhez, a Mezquitához. Akkoriban, amikor épült (a Mezquitát 785-ben kezdték építeni, kétszáz év volt, mire elkészült), Córdoba a VIII-XII. századi Európa egyik legjelentősebb, legcivilizáltabb városa volt. A 10. században létesült egyeteme híres volt, a kalifátus alatt virágzott az irodalom, a tudomány, az orvoslás, a bölcselet és közkönyvtárak létesültek a műveltség növelésére! A kb. félmilliós lakosú városnak 28 kerülete volt, háromezer mecsettel, és háromszáz közfürdővel! Azt mondják, Córdoba fényét ezekben az időkben egyedül Bagdad múlta felül. Aztán jöttek a széthúzások, zendülések, a hanyatlás… végül, pár évszázadot ugorva, nem szeretnék most középkori háborúkról meg zsidóüldözésekről írni, úgy alakult, hogy a 19. században már csak húszezren éltek itt. Egyébként a zsidónegyed rettentően hangulatos, a zsinagógát is megtaláltuk, ami 41 éve az útinaplóm szerint egy rettentően romos, zárt épület volt.
Córdoba mára megint nagyváros, kétszázezer feletti lakossággal.
Visszatérve kedvencemre, a Mezquitára, ez sem volt annak idején egy zöldmezős beruházás, hogy úgy mondjam. Az arab krónikák szerint az egykori vizigót bazilika felét Abd al-Rahman emír vásárolta meg a helyi muszlim közösség számára a pénteki imákra, majd 784-ben a másik felét is megvásárolta, és egy új mecsetet építtetett a vizigót bazilika maradványaira. Három évszázadon át többször bővítették. A 9. századi bővítéssel összességében az eredeti mecset mérete közel megötszöröződött: a területét több mint 14 ezer m2-esre növelték meg, és a ma is látható formája ekkor alakult ki.
Egy légifelvétel segít benne, hogy jól el tudjuk képzelni:
A Mezqutia- katedrális elnevezéssel gyakran találkozhatunk, ennek az az oka, hogy a 16. században egy keresztény katedrális is épült a mecset közepén.
Ilyeneket találtam róla, próbálom röviden leírni, összefoglalni:
A Mezquita építészeti egyedisége a maga korában forradalmi jelentőséggel bírt, míg a korábbi nagy iszlám épületek (damaszkuszi Nagymecset, jeruzsálemi Sziklakupola) esetén a hangsúly a vertikalitáson volt, addig a Mezquita esetén a hangsúly a horizontális téren volt: egy egyszerű tér, ahol a lélek szabadon barangolva kommunikálhat az Istennel. Valamit ebből érezhettem én meg, komolyan mondom! Az árkádok egyszerűek, valahogy tényleg a végtelenség benyomását keltik. A férfiak a tömör vöröses színű padlón egymás mellett a földön imádkoztak. A lapos tetőt arannyal és bonyolult motívumokkal díszítették. Az iszlámban nincs emberábrázolás, itt a pálma erdőt idéző csíkos boltívek tartották a tetőt, amelyet valaha 1293 oszlop tartott, de mára csak 856 maradt fenn.
Az 1236-os keresztény hódítást követően a Mezquita katedrálisként működött, de érdekesség, hogy közel 3 évszázadon keresztül nem változtattak rajta. Majd a 16. században I. Carlos király idején hozzáláttak, hogy a közepét kibontva egy új főoltárteret, és kórust építsenek. Közel 250 évig tartott a befejezése, így a különböző építészeti stílusjegyeket mind őrzi – a késő reneszánsztól kezdve a spanyol barokkig egyaránt.
Második alkalommal tudtam több időt szánni arra, hogy a katedrális körül egymás mellett sorakozó mellék kápolnákat végignézzem. Első reggel valahogy felzaklattak ezek a sokszor túlaranyozott, díszes, erőszakos építmények, jelenetek, a gazdagságot, hívságot szimbolizáló részek. Aztán valahogy fokozatosan elfogadtam őket.
Nem szabad ítélkezni, mindenki mindenkit le akart minden korban győzni, felül akart emelkedni, több akart lenni. Nincs ez másképp tán ma sem. Vagy csak remélni tudom.
Biciklivel a városban
Jó volt az a napunk, amikor béreltünk biciklit és körbekerekeztük a várost. Jók a bicikliutak, erősen rácsodálkoztunk. Ahogyan arra is, milyen fantasztikus volt Sevillából vonattal ideutazni (közel 300 km/órás sebességgel, hangtalanul suhantunk), milyen hibátlan mindkét pályaudvar, a sevillai és a córdobai is, 21. századiak. Nyilván az EU-s pénzügyi támogatásoknak jelentős ebben a szerepük, de hát elvileg ezért vannak, voltak. Nem csapom itt le a ziccert, nem utalok arra, hogy alakult ez nálunk…
Maradjunk csak Córdobában! Még egy kis bicajos élmény:
És napközben a híd felől a látvány:
Az Alcazar is csodálatos volt, a királyok lakhelye. És megtaláltam a 41 évvel ezelőtti belépőmet is! Esküszöm, egyetlen utam, ahonnan ilyen ereklyéim vannak! Nem beszélve a részletes útinaplóról. Mellesleg az akkori utazásról némi ízelítőt nyújt egy nagyon régi blogbejegyzésem, valami rémlett, hogy írtam róla, ITT!
Az Alcazar parkja is különleges, bár, egész Córdobában rengeteg a park, a virág, a különleges, egzotikus növény. Nálam most méltatlanul kevés szó esik itt erről a csodás helyről, nézzétek el nekem, de nem akarok túlzásba esni, így csak annyit mondok, kihagyhatatlan hely ez is!
A parkról számtalan fotóm van, na még egy ezek közül, királyokkal:
Nem is beszélve egyéb, olyan kis hétköznapi dolgokról, helyekről, mint például a pátiók, azok a kis hangulatos belső udvarok.
Ezek egész Andalúziának különlegességei, természetesen fontos a funkcionalitásuk is, na igen, a klíma itt mindig nagyon meleg volt, kellettek a természetes megoldások: fehér, vastag falak, sok növény, árnyékolás, víz (ha van)...
A kedves, kellemes hangulat, a derű áthatja az egész várost!
Minden nagyon közel van egymáshoz, a város legfontosabb látnivalóit rövid sétával egymás után körbe tudjuk járni. A Guadalquivir folyót átívelő Római híd mindig tele van emberekkel, késő este különösen hangulatos.
Visszatérve az én három reggelemre, ott a Mezquitában, nem is tudom. Nem akarok nagy szavakat használni, félek, hogy már így is túl hosszan írtam, nem győzitek elolvasni, így csak annyit mondok, egy speciális lelki töltődés, utazás volt. Nem mondom, hogy megvilágosodtam, hogy más szférákba repültem fel, de az élmény bennem van és bennem is lesz, érzem. Boldoggá tett, gazdagított. Hálás vagyok érte, hogy visszamehettem.
Hiába, imádom a köveket... ez mádi beütés lehet nálam...
De, hogy ne magammal zárjam, egy legutolsó, ragyogó esti kép:
Az álmok valóra válhatnak! Néha érdemes tenni értük!
Természetesen a fotók sajátok.
Koskovics Éva
#Mádróljöttem
