Remarque híres regénye és az alapján készült film sem lesz témája az írásnak, de az asszociáció nem véletlen.

Csak éppen eltelt közben száz év. Ez a címben szereplő, békés Duna-parti estét ábrázoló fotó egészen más körülmények között készült Regesburgban, német fiatalokkal, mint amilyen időket az említett mű szereplőinek kellett megélniük.

Mi most két hét alatt 3200 kilométert tettünk meg autóval, ami úgy indult, hogy kimegyünk Hollandiába, hazaköltöztetni a gyereket. De, gondoltuk, ha már így, akkor legyen ez egyben nyaralás is, ne rohanjunk, menjünk tovább, autózzunk egy nagyobbat (a férjem imád, én utálok, de elfogadom, hogy így lehet kényelmesen sokat látni). Persze, a német autópályán volt dugó, elképzelhetetlen mennyiségű kamion, de ki lehetett bírni, hazafelé az M1 se volt leányálom. Összességében legtöbbet hatszáz kilométert mentünk egy nap, nem rohantunk. Egy napot bicajoztunk is Németországban, sőt, volt néhány nap, amikor nem ültünk egyáltalán autóba (az volt a legjobb!).

Aludtunk hármat Németországban (Regensburg, Giessen), kettőt Hollandiában (Wageningen mellett egy kis faluban), hármat Franciaországban (Metzben és Strasbourgban), négyet Svájcban (Zürichben), majd hazafelé jövet kettőt Csehországban, Cesky Krumlovban. Nem kell aggódni, fel sem merül, hogy mindenről meséljek, csak néhány kiragadott helyet fogok megemlíteni (képekkel illusztrálva) és néhány olyan saját tapasztalatot, érdekességet, amit fontosnak érzek.

Három aha-élmény

Az egyik: érdekes volt úgy utazni, hogy közben zajlott a foci EB.

Ha tehettük, nyilvános helyen (sörözőkben) néztünk meccseket és többször is sikerült úgy, hogy érintett felek mellett. Németországban török meccset láttunk (ott ugye törökök sokan vannak mindenhol), Franciaországba úgy értünk oda, hogy nem értettük, délután miért nincs forgalom. Belgiumon át mentünk, így lassan le is esett a tantusz, hogy belga-francia meccs lesz nemsokára, minden bizonnyal ez erősen hozzájárul a szinte üres autópályához. Aztán Metz-ben az esti ünneplés a meccs után, a franciák őrjöngése, az látványos volt. Ha nem tudtam volna, hogy örülnek, még meg is ijedhettem volna. Svájcban isteni volt a hangulat, két eurós tétekben lehetett fogadni a meccs várható eredményére (az angolokkal játszottak és sajnos kikaptak), de nem tudtuk ott végignézni a kis hangulatos zürichi sörözőben, mert a negyvenedik perc körül jött egy felhőszakadás és futottunk haza. Íme, így zajlott a fogadás, láthatóak a táblán a megjósolt eredmények. Amint látható, családi névrokonunk nyert, a mérkőzés döntetlennel végződött, de sajnos a tizenegyesek párbaját az angolok nyerték (szerintem nem érdemelték meg...). De miért épp a fociban legyen igazság? 

Csehországban pedig az volt a vicces, hogy alig néztük páran a spanyol-francia elődöntőt, pedig a sör is kiváló volt, ráadásul még mindig olcsó. A mi utunk korábbi állomásaihoz képest nagyon olcsó! Azért, ha véletlenül ott volt valaki az EB-döntőn Cesky Krumlovban és egészen véletlenül a Depo-ban nézte azt, majd írja már meg, arra hányan lehettek kíváncsiak.

A másik nagy felismerés, tapasztalat: Nyugat-Európában sokkal látványosabban alakítják át a környezetet a klímaváltozáshoz alkalmazkodva.

Elképesztő volt látni Németországban, Hollandiában azt a rengeteg települési zöldterületet, ahol hagyják a növényeket, hadd nőjenek, legyenek méhlegelők, zöldelljenek, nem az a lényeg, hogy kockára, szabályosra legyen minden nyírva, hanem az, hogy sok-sok zöld legyen mindenhol, akár úgy, ahogy a jóisten megadja. Pedig ott nincs is ennyire meleg, mint nálunk, ott több az eső is, sok eleve a víz is. Mellesleg a vízvisszatartásban is komoly szerepük van a növényeknek, az egész szisztéma annyira másképp van alakítva, szinte kiabálóan más szemléletmód fedezhető fel ezeken a helyeken, amerre jártunk, hogy ettől szinte sírni támadt sokszor kedvem.

De nem akarok igazságtalan lenni, tudom, itthon is sokan próbálkoznak, vannak jó projektek. De ezek még ritkák, nem általánosak. Főleg mondom ezt azért, mert miután hazaértünk a durva kánikulába, Nagykovácsiban már első fokú riadó, ne locsoljunk, takarékoskodjunk a vízzel és hasonlók, közben megyek le a közösségi kertbe és látom, hogy az egyik ’kedvenc’ portám, egy saroktelek, rajta viszonylag új ház, zöld gyep, egyetlen fa sincs a telken, a telek kerítésén túl minden murvával takarva (amit a nagyobb esők fokozatosan mosnak lefelé, rá az útra), és megy este hétkor az automata locsoló! Olyan intenzitással, hogy locsolja a beton kerítést, folyik kifelé a drága víz a murvára!! Nesze neked, rothadó Nyugat! Mi aztán tudunk élni itt, Keleten! Víz nagyhatalom vagyunk! – hangoztatják még most is néha, miközben sokszor ivóvizünk sincs, szárad ki, sivatagosodik el az Alföld.

A holland egyetem területe, aztán a parkolóház:

Nem beton, hanem fa és növényzet mindenhol!

Végül a harmadik szembeötlő tapasztalat, hogy minden, de tényleg minden városban óriási szerepe van a kerékpáros közlekedésnek!

Na jó, Cesky Krumlovban nem. Legalábbis az óvárosban nem jellemző. Hollandiáról mindenki tudja, hogy a bicikli náluk alap. Ilyen egy út a kisváros és a szomszéd falu között, mindkét oldalon bicikliúttal:

Ilyen az egyetemi biciklitározó, illetve ilyen egy egyetemi szálláshely:

Mi harminc éve is nagyon jókat bicajoztunk már Németországban is, ezért tudtuk, ott is sokkal előrébb tart a dolog, de most kíváncsi voltam (a budapesti hisztik miatt is), így kicsit jobban is figyeltem erre a témára. Hosszabb időt összesen kilenc városban töltöttünk el (Cesky Krumlovot leszámítva), és egyértelmű volt, hogy mindenhol erősen korlátozzák az autóforgalmat, mindenhol természetes, hogy rengetegen közlekednek biciklivel, a belvárosok feltűnően a tömegközlekedésre alapoznak, és a gyalogosoké a terep. Persze az a hihetetlen infrastruktúra, ami Hollandiában van, az az álom kategória, de pl. Zürichben is, amerre a szem ellát, bicajosok jönnek-mennek, természetes elemei a városi közlekedésnek. Ott is erős lehet (hozzánk hasonlóan) még az autós lobbi, van gépkocsiforgalom is a város legnagyobb részén, de mégis mindenfelé tekernek, a forgalmasabb utakon is, és nagyon benne van a kultúrában, hogy figyelnek a kerékpárosokra. És nagyon büntetik a gyorshajtást! Aki túllépi az 50 km-es városi határt, az erősen megérzi a pénztárcáján. Tele van a város radarokkal.

Amikor a gyerekünk kiment Hollandiába az egyetemre, már első nap lett biciklije. Úgy működik ez ott, mint a karikacsapás. Amikor leadta a kollégiumi szobája kulcsát, a bicajt betette a biciklitárolóba, a zár kulcsát elrejtette a fenti gerendán, lefotózta, hogy melyikre tette, és már küldte is a leendő gazdájának. Kézről-kézre adják, valami jelképes összegért. Az egyetemi bicikliparkoló, meg a városokban látható tárolók elképesztő látványt nyújtanak.

Nálunk is egyre több a bicikliút, egyre többen bicajoznak is, de a rendszeren még van mit javítani bőven. Hogy a sehova nem vezető, sok pénzért megépített, aztán elhanyagolt kamu-bicikliutakat csak úgy mellékesen említsem… Erről is lenne fotóm, de inkább nem rontom a hangulatot...

De vissza a jó élményekhez, a talán nem annyira ismert helyekhez, hátha másoknak is adok tippet, vagy érdekesnek tartjátok ti is. Mostantól csak szemezgetek!

Würzburg (Németország)

Ez a német kisváros váratlan élmény volt számunkra, barátunk ajánlatára álltunk meg. Véletlenül találtunk rá a városházára, ami igazi közösségi hely volt, benne kávézó, jövés-menés, jó hangulat.

Aztán megláttuk, van ott egy kiállítás is. Ez Würtzburg 1945 tavaszi bombázásának előzményeit és utóhatásait mutatja be. Elképesztő!

Az ötvenezres történelmi városka korán benácisodott, a nemzeti szocialistáknak több intézménye működött itt már a harmincas években. Amikor aztán a második világháborúban a harcok áthelyeződtek nagy mértékben a légiműveletekre, a németek bombázták Londont és Kelet-, illetve Dél-Angliát, a britek egy idő után arra jutottak, a nagyszámú civil áldozatot is vállalni kell, hogy elinduljon egy demoralizálódás, fel kell ébredniük a németeknek, hátha sikerül így végre lerövidíteni a háborút. Drezdát 1945 február 13-án bombázták porig, Würzburgra március 16-án került sor, tulajdonképpen a kedvező időjárási körülményeknek is köszönhetően. Hátborzongató… ötezer ember halt meg, égett meg, maradt az összedőlt házak alatt, mert összesen csupán hét darab épület maradt épségben. Húsz perc alatt ezer tonnányi bombát dobtak erre a kicsi városra! 236 bombázó, 11 db Mosquito és 225 Lancester, amely Dél-Angliából indult el délután, átrepült Franciaország felett valami speciális radar segítséggel és az embereknek nem volt idejük, lehetőségük elmenekülni. Szinte hihetetlen, hogy nagyon hamar újjáépült mégis, ami főleg annak volt köszönhető, hogy valamilyen csoda folytán a vonalas infrastruktúra egészen jól átvészelte a bombázást.

Ma csodaszép város, senki nem gondolná, milyen állapotban volt akkor. Jövőre lesz nyolcvan éve ennek. Ott, a kiállításon makett mutatja ezt be, illetve fotók, dokumentumok a felszabadulás után konszolidációt, az ottani amerikai vezetéssel zajló újjáépítést, újrakezdést. Tanulságos nagyon!

Wageningen, Hollandia

Az egyetem elképesztően jól néz ki, élvezte is a gyerek. Kár, hogy csak félév volt, bár az időjárással nem volt kibékülve, mondta is, télen nem biztos, hogy szívesen lenne itt.

Mi a legszebb arcát kaptuk abban a pár napban, amit ott töltöttünk. Nagy élmény volt Arnhem és Hertogenbosch is, a híres középkori festőfenomén, Bosch szülővárosa.

A Velowezoom Nemzeti Parkban eltöltött idő túl rövid volt, érdemes lett volna bérelni biciklit és azzal körbejárni. Csodaszép!

Katedrálisok

Ezekről lehetne egy külön blogposztot írni, de idő hiányában csak annyit mondok, ha valaki jár Hertogenbosch-ban, Liege-ben (ez már Belgium), Metz-ben, Strasbourgban, Colmarban (Franciaország), muszáj, hogy megnézze a helyi katedrálisokat! Miközben persze én is tudom, hogy még jó sokat fel lehetne sorolni.

Ezeknek a gótikus, sok évszázados történelemmel, többszöri átépítéssel mai formát elnyert katedrálisoknak mindnek megvan a maguk története, varázsa, egyénisége. Csak egyet említek, hogy mennyire meghatározta a külső jegyeiket az, milyen kőzetet bányásznak az adott régióban. Ezért van az, hogy a metzi katedrális (és az egész belváros) sárga színű, a strasbourgi vöröses, a colmari pedig sárga és vörös keveréke.

Ez itt Metz:

A strasbourgi:

Colmar:

Strasbourg

A város önmagában egy csodás látvány, különleges fekvésének, az őt átszelő Rajnának, a faberakásos házikóinak, középkori épületeinek köszönhetően. Nekünk további különleges élmény volt a Modern Művészetek Múzeuma (már az épület is izgalmas volt), illetve az Európa Parlament.

A bemutatott művek között találtunk egy Riegl Judit képet is!

Utóbbihoz, az EU Parlamenthez, én ragaszkodtam. Kíváncsi voltam. Tavaly jártunk Brüsszelben is, így gondoltam, ha azt megnéztem, akkor ezt a másik lábát is körbejárnám szívesen az Uniónak. Főleg, hogy most kicsit megnő ott a szerepünk. Khm. Akkor még nem gondoltam, hogyan…

Érdekes volt. Természetesen könnyű a bejutás, csak egy ellenőrzés, és mehetsz, nézhetsz, hallgathatsz, büfézhetsz.

Hoztam tájékoztató füzetet, ha szeretnétek írni az Európai Parlamentnek, szívesen megadom a címet...

Zürich

Nagy szerencsém van, hogy a barátnőm Zürichben él, így nagyon sokszor élvezhettem már a vendégszeretetét. Ráadásul ő is szeret túrázni, így örül, ha jövünk és együtt is mehetünk. Most rövid időnk volt, ráadásul az időjárás sem kedvezett nagyon, de így is sikerült beiktatni két túrát.

Az esténkénti, háztetőn üldögéléseknél pedig nincs is jobb.

Egyébként Svájc nagyon drága ország, ott nyaralni földi halandóknak, mondjuk úgy, átlagjövedelemből élőknek, erősen megfontolandó, sőt, szinte lehetetlen. Attól is függ, hogy számolom az átlagjövedelmet…

Pedig gyönyörű, változatos, jó hangulatú, izgalmas hely.

Persze, ha kicsit jobban megismerheted, láthatod az ottani óriási különbségeket is, hallhatsz az ottani nehézségekről, de a szociális háló, a szociális biztonság azért nem hasonlítható a miénkhez. Nem egyszerű összehasonlítani ezeket a dolgokat, mert ott például természetes, hogy a többség bérlakásban él, ezt nálunk szinte tragédiának fogjuk fel. A fiatalok persze itt is kezdik megszokni, de inkább kényszerből, mintsem jószántukból. A barátnőm rengeteget utazott egész életében, mindig nevettünk, amikor mondta, télen hová megy, egzotikusabbnál egzotikusabb helyekre, és mindig hozzátette, milyen sokat fog ő ezen megint spórolni. Szerencséje is volt, olyan volt a munkája már 20-30 éve is, hogy tudott messziről dolgozni, elutazhatott hónapokra. El is utazott. Sőt, egyszer majdnem elköltözött Sri Lankára. De ez egy külön történet és nem is az enyém. Csak ha már Svájc…

Egyébként az ő történetük is tipikus magyar. Édesanyja külkeres volt (1968 körül járunk), és mindenáron be akarták szervezni kémkedni. Nagy volt rajta a nyomás. Viszont abban az időben egész családok nem kaphattak útlevelet, vízumot, így azt találta ki a család, hogy ő kimegy a két lányával, és majd később utánuk megy a papa is, Jugoszlávián át. Viszont a lányok csak annyit tudtak, hogy mennek nyaralni. Ott vált számukra világossá, hogy nem lesz hazaút. Két kamaszlány. Teljesen kiakadtak, főleg, hogy az édesapjuk sem volt velük, és tudták, minden bizonytalan. Akkor ők ezt határozottan traumaként élték meg, és persze soha nem lettek igazi svájciak.

Most is sok magyar dolgozik Svájcban, találkoztunk is ismerőssel, aki ott él jóideje. Esze ágában sincs hazajönni. Egyébként is, ahogy utazgattunk, sokszor botlottunk magyar történetekbe, hallottuk, kinek kije él, dolgozik ott, amerre járunk. Nehéz téma, nem is megyek bele.

Zárásként két fotót mutatok, kedvenc fáimról, óriási vérbükkökről.

Az első Weilburg, ahová elbicikliztünk Giessenből, a másik Cesky Krumlovból. Utóbbi a Vár melletti óriási parkból, a Schwarzenberg család valahai csodás kertjéből.

Hogy mennyire változnak az idők, jó példa erre ez a család is. Mérhetetlen gazdagságukat többek között a környék erdeinek terjes letarolásából nyerték el, a korabeli képeken csupasz helyoldalak látszanak, mutatva az eredményt. 

A város másik híres lakóját viszont, Egon Schiele-t annak idején kicsapongó élete miatt kiüldözték az ottaniak, ma viszont az egyik leglátogatottabb turisztikai központ a műveit és vendégművészek munkáit bemutató múzeum.

A formabontó művészeket vonzhatja egyébként a város, mert a Vár pincéjében látható szobrász, Miroslav Paral művei is meglehetősen azok. Ez a mű a második világháborúra emlékeztet:

Az EB utolsó meccsét ma már itthonról nézzük, szurkolok a spanyoloknak. Visszaemlékszem az EU Parlamentben látott információs filmre, amelyben az aktuális kihívásokról beszéltek, köztük a menekültválság kezeléséről. És arra gondolok, itt van ez a fiatal, spanyol focifenomén, a Yamal. Vagy a másik, a Wiliams. Akinek a szülei a Szaharán gyalog vágtak át annak idején. Érdemes elolvasni a történetüket! Nehéz téma ez. Ez is...

Tudom, ez csak egy csipetnyi Nyugat-Európa volt. Tudom, vannak kevésbé szép, kellemes helyek. De én örülök, hogy mehetek ide, hogy nyitva van felénk, hogy érezhetem, valahol egy család vagyunk. Nem szeretnék családot váltani, semmiképpen! 

Vigyázzatok magatokra ebben a melegben, ha pedig utaztok, sok víz legyen nálatok!

Köszönöm, ha végigolvastátok!

A fotók természetesen mind sajátok, most, az úton készültek.

Koskovics Éva

/Mádról jöttem/