Sokat vagyunk Mádon, és legtöbbször hozunk magunkkal bicajt is. Mert a Zemplénben bicajozni nagyon jó!

Az utak állapota sokat javult, bár még bőven lenne min javítani. Viszont az autóforgalom nagyon kicsi, a vidék gyönyörű, a sportérték garantált. Itt is, a borsodi, zempléni, abaúji (hogy senki ne maradjon ki) tájakon nő a bicikli utak hossza, de főleg Tokaj térségében.

Most az jutott eszünkbe, hogy átbringázunk a Bodrogközbe. Légvonalban nagyon közel van Mádhoz, de hiába, én sem jártam még soha errefelé, az országnak ezen a ritkán lakott, távoli, ismeretlen részén. Nekem gyerekkoromtól olyan élményeim vannak róla, úgy emlegették, hogy ez egy nagyon szegény, elmaradott vidék. A gyerekkorom régen volt, de a Bodrogközre aggatott jelző valószínűleg azóta legalább annyira érvényes, mint akkor volt. Ezt bizonyították a most látott, elnéptelenedett falvak is.

De ne szomorkodjunk, inkább bicajozzunk!

/Mutatok képeket, mind én fotóztam!/

Ez volt a mi tervünk is, de sajnos rögtön az elején elszomorodtunk, amikor autóval elindultunk Mádról és megláttuk, hogy az épülő bicikliút mellett kialakított, már korábban is látott nyomvonal mentén ott fekszenek a frissen kifordított cseresznyefák, amelyeket olyan 7-8 éve ültettek végig az út két oldalán.

Ha jól emlékszem, akkor már tervben volt a bringaút is. Számomra mindig szomorú, amikor ilyesmit látok. Hol volt a hiba? Rossz volt a terv? Változott közben? Nem kellett volna oda fákat ültetni? Ha már vannak fák, akkor nem lehetett volna megtartani őket? Szóval, sajnos a bicajozás elején szomorú lettem. Mi elég sokat bicajozunk és elmondhatom, óriási különbség van bringaút és bringaút között attól függően, vannak-e mellette fák. A fák nélküli bicikliút gyilkos tud lenni. Főleg nyáron, a nagy melegben. Ilyenkor felmerül bennem, vajon akik ezeket tervezik, ők szoktak bicajozni?

Bodrogkisfaludban tettük le az autót, onnan indultunk el Olaszliszka felé, ahol menet közben lefotóztam sokadszor is a Csodarabbis zsinagóga emlékművét (a régi zsinagóga romjaira épült falat, ami szerintem telitalálat így, ebben a faluban).

Aztán innen, a faluból, átkompoztunk a Bodrogközbe. A kompozás nagy élmény volt! Napelemmel működik!

Csendes volt, és mint megtudtuk, igény szerint, rugalmasan közlekedett. Ugyan csak mi vártunk rá, de pár perc után jött is, és mondta a kompos ember, hogy szerencsénk van, nem kell várni, mert mindjárt jönnek a szembe partra a traktoros bejelentkezettek, úgyhogy amint meglátja őket, megy is vissza. Ahogy ezt mondta, szinte azonnal megjelentek a túlparton a járművek. Mesélte, észnél kell lennie, mert megszaporodtak a yet ski-sek, akik ész nélkül szelik a vizet,  és többükben fel sem merül, hogy esetleg drótkötéllel találkozhatnak. Ez szinte hihetetlen! A minap is, mesélte, egyikükkel komolyan összeszólalkozott, mert az említett száguldozó nehezményezte, hogy ő szólt neki, rádudált. Holott, ha nem figyelmezteti, nagy baj történhetett volna. Amikor mi meg akartuk venni a jegyet, mondta, várjuk meg, amíg átérünk. Csak akkor kell fizetni. Ezen nagyon jót nevettünk, vettük a poént. Utána még a telefonszámát is megadta, hogy ha bármi gond van, nem találunk másik kompot visszafelé, eltévedünk, vagy ilyesmi, akkor hívjuk nyugodtan. Az egy extra különszám volt, amikor leszálltunk, végignéztük, hogy megy rá a három böhöm nagy traktor a kis kompocskára, és milyen poénok hangoznak el a láthatóan egymást jól ismerő férfiak között. Úszástudás, folyómélység, egymás vízfekvésének, fajlagos súlyának elemzése, stb., amolyan jóízű, vidéki humor.

Aztán jött a hamisítatlan, vadregényes Bodrogköz!

Természetesen itt is van tanösvény, információs táblák, pihenőhelyek, és 'természetesen' ezeket sem tartják igazán karban, de nem is gondolom, hogy sokan használnák. Mi nem akadtunk fenn ezen, szerencsére nem akartunk pihenni, így nem kellett átgázolni a padot körbenövő buja növényzeten, hisz bicajozni jöttünk.

Az komposok szerint 'állítólag jól jelzett' utakkal is kicsit zavarban voltunk, de hol a térkép, hol a csordát felügyelő ember, hol a szerencse volt segítségünkre. Lám lám, a sokszínűség pozitív oldala ide is eljutott, a világ végére! 

A teheneket őrző férfi szerencsére hamar kijött a bódéjából, amikor közeledtünk, mert a kutyái elsőre nem voltak olyan barátságosak, mint azt követően, hogy a gazda rendre intette őket. Onnantól már cukik, ismerkedésre nyitottak voltak.

Előtte már megfutamodtunk egy nagy gulya elől, mert a férjem ugyan állította, hogy nyugodtan átmehetünk köztük, én az irdatlan mennyiségű tehenet látva nem vettem a bátorságot, hogy behajtsak közéjük. Ez itt alább a kisebbik banda, van köztük szürkemarha és bivaly is. Jól elvannak együtt.

Az tetszett, hogy a villanypásztorok ugyanúgy működnek, mint az osztrák, svájci túrautakon: ahol keresztezi a földutat, ki tudod nyitni, át tudsz menni, aztán visszazárod szépen. Mesélte a csordás ember, micsoda állatvilág, főleg madárvilág van itt, képzeljük el, amikor vagy kétszáz jégmadár szálldos fölöttünk egyszerre. Jó lett volna azt is látni, amikor a tehenek dagonyáznak a holtág szélén. Csak a friss nyomokat láttuk. Ez a reggeli wellness-ük része, mi lemaradtunk róla. Volt sok tavirózsa, hattyúk, igazi idill.

Mire beértünk aztán Zalkodba, annyira szomjasak voltunk, elfogyott a vizünk, hogy alig vártuk, jöjjön egy kocsma, vagy legalább egy kisbolt. Kiderült, itt már semmi sincs. Kivéve a felújított templomot, a szépen karbantartott parkot (eMagyarország pont táblával). A pár évtizede még ezernél több lakosú falucskában ma száz-százötven ember él.

Imádom az ilyen virágos, kedves, kis házakat!

Miután egy idősebb férfi kijött a kapuba, beszédbe elegyedtünk vele, ő mesélte, mi a helyzet. Nem volt vidám. Viszont kaptunk tőle a kulacsunkba vizet, még jeget is tett bele!

Szerencsére aztán Kenézlőn már volt bolt. A Magyar Falu Program friss produktuma, amikor egy helyen találja az arra járó a boltot, a postát, a dohányboltot. A nemzetit, természetesen. Ez itt olyan nagyon friss volt, hogy szinte még meg sem száradt rajta a festék. Annyira szomjas voltam, hogy még fotózni is elfelejtettem. Ennyire finom nulla százalékos citromos sört még életemben nem ittam... Kedves, barátságos emberek, boltosok. Picike forgalom. Pedig itt van nagy tehéntelep, voltak emberek az utcán, érződött, hogy van élet a faluban, viszonylag nagy a település.

Sokan mesélték már, micsoda élmény tavasszal errefelé evezni, amikor a Bodrog kilépett a medréből, és óriási területeket víz takar. Ilyenkor a sekély vízben lehet evezgetni, a víz alatt fű, növényzet van, virágok, állítólag gyönyörű. Ezért is vannak ezek az oszlopok, amelyek jelzik az utakat. Olyanok, mint az Alpokban az útszéli, hójelző oszlopok.

Egészen varázslatos volt a vidék! Ahol tehenek legeltek, ott a néhány nagy fa uralta a tájat, néhány megmaradt mocsári tölgy is köztük, ahol nem legeltek, ott csodálatos zöld fű, rengeteg virág. Azért annak kifejezetten örültem, mire végre szilárd burkolatra értünk. Az út első része végig földút volt, többnyire egészen jó állapotban, de volt néhány rázós szakasz, volt olyan is, ahonnan visszafordultunk inkább, nem kockáztattuk a sáros, magas fűvel, gazzal benőtt úton való haladást. Itt kerestünk másik utat. 

Végül eljutottunk a következő komphoz, ami Balsára visz át, de itt már nem a Bodrogon, hanem a Tiszán. Balsáról Szabolcson át Tímárra értünk. Itt megy egy bicikliút, ami ideálisnak nem mondható. Nagyon keskeny, ezért eléggé kezdi átvenni az uralmat a növényzet, és ha jött szembe véletlenül valaki, akkor az necces volt. Szerencsére nem volt nagy forgalma.

Tímáron betértünk kedvenc halsütödénkbe, amit az ősidőktől ismerünk, még a mai stáb előtti generáció idejéből. Szerencsénk volt, pénteken kora délután simán befértünk. Ez egy nem tipikus kép, csak pár percig volt ilyen üres. Hétvégén szinte lehetetlen beférni. Életem egyik legfinomabb halászlevét ettem most, komolyan mondom! Ha nem a legfinomabbat!

Közvetlenül a Tisza partján van a hely, egy meredek lépcső vezet le a vízhez. Ott lehetett régen kikötni is. Ma már van egy másik, modern, profi kikötő az evezősöknek. Sose felejtem el, amikor Angi barátnőm belepottyant egyszer itt a mély vízbe. Szerencsére nem ijedt meg, viszont nagyon nevetett, amikor szép utcai ruhájában kimászott a vízből és beült velünk sült halat enni. Akkor sem fáztunk, szerencsére, ahogy mi sem most.

Utána Tokaj, onnan pedig egy igazi, vadonatúj kerékpárúton, mit úton, sztrádán (!) hajthattunk visszafelé, Bodrogkeresztúron át az autónkig. Hatvan kilométeres volt a bringakörünk. Érdekes volt átbicajozni Bodrogkeresztúron. Itt Hegyalján komoly téma az ősök, a csodarabbik földjére visszaköltöző ortodox zsidók egyre nagyobb száma. Helyenként komoly feszültségeket, kétes történeteket is hallani róla. Érdekes volt látni tényleg, mennyien vannak kinn az utcán, sétálnak, mennek valahová. Férfiak, fiatal fiúk, nők gyerekekkel. Így, ilyen csoportokban, külön-külön. Rengeteg házat megvettek már a településen. Aki nagyon jó áron eladta a házát valamelyiküknek, az örül, aki nem akar elköltözni a faluból, az nem mindig örül. Ez egy nehéz, bonyolult téma, nem is szeretnék jobban belemenni, csak számomra ez is a nap egy érdekes élménye volt, ezért nem akartam kihagyni a beszámolóból. Az élet tele van nehéz kérdésekkel, a történelmünk pedig tett róla, hogy cipeljünk terheket, melyek ki tudja mikor és milyen formában jelentkeznek be a mába.

Ez itt a Lebuj kanyarnál létesített kerékpáros pihenő, mit mondjak, egészen pöpec. Ha erre jártok, a Lebuj éttermet egyébként is ajánlom (a pihenőnél, az út túloldalán), igazi hagyományos magyar konyha, finom halételek, isteni káposztasaláta! Mi kábé harminc éve járunk vissza, utóbbit sose hagynám ki. Persze akkoriban még nem volt nagy választék, emlékszem, mekkora szám volt, amikor megnyílt Tokajban a Toldi Panzió és Étterem, és ott lehetett mandulás pisztrángot enni!

Remélem, lesz, akinek kedvet csináltam! Most zajlott egyébként a Zempléni Fesztivál is, szerencsére összejött, úgy hallottam, nem ment könnyen. Nagyon kell ennek a térségnek minden, ami életet lehet belé! Épp ennek kapcsán még azt megosztom veletek, hogy ezt a napot nagyon sikerült kimaxolnunk, mert este a Tokaj Fesztiválkatlanban épp Carson Coma koncert volt. Soha nem voltunk még a katlanban sem, és Carson Coma koncerten sem. Mivel egy kedves barátnőmnek kedvenc zenekara, gondoltam, ha már így alakult, jöjjünk el. Szuper volt a látvány is, ez tényleg egy varázslatos helyszín, és a koncert is! A zenészek is azt mondták, még soha nem játszottak ilyen gyönyörű helyen. Elhiszem nekik!

A háttér nem trükk, nem vetített kép, hanem az óriási sziklafal, helyenként bokrokkal, fákkal. Egy nagy, élő organizmus. Sokféle tud lenni, jól érvényesül megvilágítva, nagyon különleges!

Gyertek Mádra, a Zemplénbe, bicajozzatok, hallgassatok jó zenéket és olvassatok jókat!

Még lesz egy blogom erről a borsodi hétről (helyesebben Borsod-Abaúj-Zemplén megyei, hisz valójában három megyét mosunk így sokszor egybe, ’borsodizunk le’…), de az annyira más téma, hogy már végképp nem akartam ide keverni. Tudjátok talán, én is ’Mádról jöttem’!

A zsidó témáról már korábban is írtam, ITT és ITT!

Koskovics Éva