Mert igenis, minden mindennel összefügg. Az olvasás a körmökkel, Nápoly Budapesttel, Máddal...
Tegnap este csak félig sikerült a manikűr, már nem volt energiám az utómunkálatokra... Bezzeg másoknak benne van a rutinban, a fix programokban a köröm-téma, elképesztően gyönyörű és/vagy számomra időnként egyenesen rémisztő körmöket láthat manapság az ember, ha nők között mozog… (tudjuk, ez is ízlés kérdése…), elnézést kérek mindenkitől, nem akarok senkit megbántani vele. Akkor is ronda némelyik… boccs! Pedig nem is mozgok sokat nők között… Első döbbenetes élményem műköröm témában egy mádi szürethez kapcsolódik, de inkább nem mennék bele. Még elveszem a kedvet az olvasástól.
Szóval, ahogy reszelem a körmömet, közben az jár a fejemben, mit írjak a Ferrante könyvről. Mert valamit muszáj. Annyira jó volt! Miért lehetett ez nekem most annál is nagyobb élmény, mint amire számítottam, morfondírozom rajta. Még meg kell fejtenem. Már régóta a polcon volt, ahogy sok más is, azért esett rá most a választásom, mert mentünk Nápolyba és gondoltam, ha már ott leszünk, olvassak ott játszódó történetet. Jó gondolat volt!
Íme, a könyv:
Aztán arra jutok, hamar, még egy kezemmel se végeztem, hogy az fogott meg benne leginkább, mennyire jól adja vissza azt, ahogyan a főszereplő, fiatal lány vergődik két kultúra, két életkor, két közeg határán, illetve a sok furcsa, mégis abszolút hiteles, életszerű ember, figura között (kedvencem a furcsa fogazatú, nagyhatalmú ügyvéd fiacskája). Valójában mind vergődünk dolgok között, leginkább az elvárások, a megfelelni vágyás, a különböző szerepekben való teljesítés, a kötelességtudat, illetve néha saját igényeink között. Vannak, akiknél ezek a saját igények már egészen tudatos szinten működnek, akár elől vannak a rangsorban. Na, ők aztán már tényleg tudnak valamit...
De ilyen látványosan, mégsem szájbarágósan, ahogy ebben a regényben mindez megnyilvánul, mármint a vergődés a szélsőséges helyzetek/emberek között, ilyennel ritkán találkozhatunk. Ilyen vívódó, határokat napi szinten átlépő életformával, megéléssel. Giovanna, a főszereplő bájos gyermekarcát szinte látjuk magunk előtt, aztán átváltozik rút kamasszá, majd, már magunk se tudjuk, most valójában egy szép, vagy egy átlagos, esetleg egy ’érdekes’ vonásokkal megáldott fiatal lányról van-e szó. Ha látnánk, ismernénk, lehet, akkor se tudnánk ezt pontosan megmondani. Hiszen ezek a dolgok annyira szubjektívek és ugye az ízlésünk is annyira különböző. Nem beszélve arról, milyen sokat jelenthet egy kis smink, egy frizura, egy ruha. Vagy egy érzelmi állapot! Mosolyog-e az illető, vagy a keserűséget, az életuntságot, netán az utálatot árasztja magából. Giovanna a regényben magáról mesél, elképesztő önreflexióval, választékosan, okosan, zavarbaejtően. Rajta keresztül, az ő szemével látva, fülével hallva éljük meg, miért is hazugok a felnőttek.
Szóval ő, a főszereplő két világ között próbál eligazodni, kétféle értelemben is:
Egyik végletes világ a saját családja.
Szüleivel ő fenn, a gazdagabb, polgárias városrészben él, míg rokonságának másik része Nápoly lenti, tengerparti ’bugyraiban’, ennek minden velejárójával, a nyelvi különbségektől az iskolázottságon át a vallás megéléséig, azok sok-sok aspektusával (lakások, munkahelyek, közlekedés, utcakép stb.). Ebbe az ellentmondásokkal, frusztrációkkal, egymás iránti sértettséggel, gyűlölettel terhelt családi kapcsolatrendszerbe bele is gabalyodik rendesen a lány. A két kulcsfigura, apja és annak nővére nem könnyítik meg a helyzetét. Pedig néha igyekeznek, főként az apa.
A két közeg egyben két véglet: szülei és szűk baráti körük intellektuális élményekkel, beszélgetésekkel, sok olvasással, illetve a felfedezett távolabbi család, a maga közönségességével, mégis őszinte ragaszkodásával egészen izgalmas helyzeteket eredményez. Itt egészen mások a körülmények, a stílus, a szóhasználat, de a brutalitás és a szegénység mögött mégis ugyanazok az ösztönök dolgoznak, hatnak. Melyik az őszintébb? Melyikhez jobb kapcsolódni? Melyiknek higgyen egy kamasz lány, aki egyszer csak megérzi, hogy a szeretet mennyire sérülékeny? Aki elveszíti a bizalmát a felnőttekben, de fogalma sincs róla, hol keresse, hogy egyáltalán megtalálható-e.
A másik szélsőséges helyzet a kamasz létből fakad:
A tizenhatodik születésnap előtti korszak általában nem könnyű, de ha valakit még egyik pillanatról a másikra parentifikálnak is a szülei, mert épp ilyentájt borítják fel a megszokott rendet, mert ekkor jön el az ideje, hogy kitörjön a szülők közti szokásos balhé (szerelem, hazugságok, elhallgatott történetek), akkor különösen zűrössé válhat. Mint itt.
A családi terheket már egy ideje halmozottan cipeli a lány. Azzal kezdődik, amikor apja szembesíti a külsejével, a szerzett genetikai örökségével, nagynénjéhez való hasonlatosságával. Utóbbit, hogy valójában mennyire negatív vagy éppen pozitív tulajdonságokról van-e szó, időnként az olvasónak is nehéz megfejtenie- Végig egyfajta titokzatos valóságként vívódunk benne: most akkor szép ez a lány, vagy csúnya, vagy csak a kamaszkori átmeneti állapot hagy még rajta némi zavaró felhőt? Aztán a végére már inkább azt gondoljuk, hogy egy nagyon szép, kialakulófélben lévő nőt ismerhetünk meg. A nagynéni is tud szép és rút lenni, kedves és gonosz, jóindulatú és kártékony is. Külső-belső hasonlóságra utal az apa? Ez is motoszkál végig bennünk, olvasókban.
Szóval kamaszlány, de már izgatják a felnőttkori dolgok, a hormonális változások, a korosztályában tapasztalt szexuális túlfűtöttség; vele is hol gyerekként, hol érett felnőttként kommunikálnak a környezetében élők. Bár többnyire ráéreznek a felnőttek, hogy sokkal érettebb a kortársainál. Viszont az iskolai gondok, úgy látszik, országtól, kultúrától függetlenül, nem megúszhatóak, nem is ússza meg Giovanna sem. De - ha belegondolunk -, melyik kamasz az, aki megússza ezeket az éveket? Itt, a regényben egyik sem. (Mi azért olvasás közben, vagy után… eljátszhatunk a gondolattal, hogy mi van akkor, ha valaki mindig, mindenből jól jön ki, esetleg burokban nő fel? Ha létezik olyan… én csak messziről láttam ilyesmit, lehet, hogy épp azért az sem volt az. De ha mégis van olyan, akkor a következménye egyértelmű: később fog pofára esni az érintett. Mert nem lesznek tapasztalatai, nem lesz edzett! Szerintem igenis, kellenek a kamaszkori baromságok, hibák, beégések, azokból sokat tanulunk. De kell a védőháló is, illetve jó, ha tényleg tanulunk belőle és később megértően kezeljük, elfogadjuk másoktól is a hibázást, illetve elfogadjuk magunkat is a hibáinkkal együtt, szeretettel gondolunk vissza csetlő-botló, hülyeségeket csináló önmagunkra. Na, ennyi volt a saját bölcselkedés, elnézést érte! Miket ki nem hoz belőlem Ferrante?!)
Szóval, a körömreszelés alatt rájövök, azért ennyire jó Ferrante, és valószínűleg minden más nagyhatású író, mert hitelesen tud közvetíteni különböző kultúrákat, illetve a társadalmi megosztottság során egészen szélsőséges sorsokat kiérdemelt szereplőket. Annyira sajnálom, hogy nem tudok olaszul! Kicsit nehéz felfogni, megérteni, milyen lehet ez a nápolyi dialektus. Amennyire a férjem tapasztalatából - aki beszél valamennyit olaszul -, láttam ott, Nápolyban, tényleg reális, nem kell csodálkozni, ha egy szót sem ért meg valaki a helyiek (bizonyos helyiek) beszédéből. Az biztos, hogy a lány szülei nem úgy beszéltek, ellenben a lányuk tudta, ha valamivel, a dialektussal tutira felbosszanthatja a szüleit.
Van ez a beszélgetős könyve is Ferranténak, a Gomolygás.
Ahol sok-sok levélből, interjúból olvashatunk részeket. Azért is ennyire izgalmas az írónő, mert élete nagy részében inkognitóban alkotott. Senki nem tudta, ki ez a nő, hány éves, mit csinál úgy egyébként az életben. Mígnem egy – szerintem kifejezetten aljas - leleplezéssel fény derült rá. Mert az emberek nem tisztelik egymást, mindig van valaki, aki pénzért, önzésből, egyéb célból beletipor a másik kérésébe, akaratába.
Itt a többi, magyarul megjelent regénye is látható, egyik jobb, mint a másik:
Első élményem az Amikor elhagytak volt, a nagykovácsi Tandem Könyvesbolt könyvklubjában olvastuk. Jó élmény volt a könyv is, a beszélgetés is.
A briliáns barátnőm, az Elveszett név története, Az új név története, az Aki megszökik és aki marad (Nápolyi történetek) a Libri gondozásában jelentek meg. Nagyon szerettem ezeket a történeteket, a két lány, barátnő életének alakulását izgalommal követtem.
Ebből, a Gomolygásból idézek:
„Az Amikor elhagytak sikere akkora hírnevet hozott önnek, amekkoráról mások álmodni se mernek. Miért döntött mégis a rejtőzködés mellett?
a válaszból egy részlet:
„Az egyénnek joga van ahhoz, hogy az általa írott mű nyilvánosságáról leválassza a személyét és az arcát. De nem csak erről van szó. A szerző utólag már nem tud hozzátenni a művéhez – a szöveg egfajta önfenntartó organizmus, amely szövetében hordozza a kérdéseket és válaszokat. Az igazi könyveket azért írják, hogy elolvassák. A szerzők promóciós tevékenysége azonban egyre inkább sarokba szorítja a műveket, kioltva a művek iránti kíváncsiságot az olvasóból. Sok esetben a szerző neve, véleménye, fotója ismertebb, mint a műve, és ez sajnos nemcsak a kortársakra igaz, hanem a klasszikusokra is. Végezetül: van egy életem, amelyet minden szempontból kielégítőnek tartok. Nem nyitok új frontokat. Szeretném, ha az írás rejtekhelyként szolgálna, ahová nem szüremkednek be a megfigyelés és sürgetés hangjai.”
Tűpontos megfogalmazás!
Ugyanakkor sokan gondolhatják az ellenkezőjét, hogy manapság arc nélkül, a social média felületeit kerülve nem lehet érvényesülni. Sőt, a régiek közül is sokszor azért érdesebbek egyesek, mert az életmódjukkal, egyéb ügyeikkel kivívtak maguknak valamiféle kétes hírnevet. Minderre azonban rácáfol Ferrante esete. Viszont az is lehet, ez csak egy olyan egyedi, különleges kivétel, mögötte éppen Ferrante kivételességével, ami erősíti a szabályt. Mindenesetre érdekes gondolatok.
A regényből, A felnőttek hazug életéből egy rész:
Előzménye: amikor Giovanna megtudja az iskolában, hogy egy fiú hogy beszél róla, annyira felhúzza magát, hogy a folyosón találkozva, belevágja a ceruzáját a karjába. Jó nagy fájdalmat okozva ezzel. Behívatják miatta a szüleit az iskolába. Természetesen nem árulja el, mi volt tette oka, azt állítja, véletlen baleset volt.
Kivételesen az apja megy be az iskolába, aki maga is elismert tanár, szaktekintély a szakmában. A nehéz természetű igazgatónőt percek alatt leveszi a lábáról, de aztán, miután a nőt megvette magának, nagyon taktikusan, mégis beleáll a dologba. Ezek az apa szavai:
„Engem ismerve, mondta, kétségtelen, hogy szándékosan döftem bele a ceruzát Silvestróba, ám annak, hogy így reagáltam, bizonyára nyomós oka volt; ő ugyan ezt az okot nem ismeri, nem is akarja megismerni, egy ideje azonban megtanulta, hogy a nők és férfiak közti grimbuszokban rendszerint a nőknek van igazuk, s még ha a mostani ügyre ez nem is teljesen érvényes, a fiúkat akkor is érdemes a felelősségvállalás irányába terelni, érdemes őket addig nevelni, mígnem a felelősségtudatuknak legalább a halvány látszata felsejlik. A fenti gondolatsor természetesen egy hozzávetőleges kivonat mindannak, amiről iszonyú terjengősen, metsző éllel és lélegzetelállító választékossággal beszélt, röviden: az ilyen szónokokat szokták tátott szájjal, a nyelvi elegancia tekintélyétől elájulva, egyszersmind az ellenvetés lehetőségéről is végleg lemondva hallgatni.”
Ez a regényrészlet jól mutatja, milyen ellenállhatatlan tud lenni az intellektus, amit Giovanna művelt, igazi értelmiségi, de nagyon mélyről jött apja áraszt magából. Ugyanakkor milyen kiábrándító tud lenni, amikor valakiről kiderül a hamisság, elveszíti hitelességét. Különösen, ha ezt egy kamasz bizalmával visszaélve teszi.
És még egy részt mutatnék meg a Gomolygásból, amely nagyon rímel a korábbi jelenetre. Azért is, mert annyiszor hallottam már véleményeket a férfi-női szerepekről, ezek változásáról (épp ma is ez volt a témája egy konferenciának, ahol részt vettem). Szóval, a részlet:
Az interjút készítő kérdése (a Briliáns barátnőm c. regényhez kapcsolódóan):
„A regényben a férfiak hasznavehetetlenek. Mi nehezíti meg a nemek találkozását? Az egyenjogúságért vívott küzdelem növelte meg a távolságot a nők és férfiak között?”
Válasz:
„Magasabbak lettek a nők elvárásai. Legnagyobb szerencsénkre szétmállottak azok a szerepmodellek, amelyek a nemeket kölcsönösen felismerhetővé tették egymás számára, ám mindeddig sem a korrigálás, sem az újradefiniálás nem járt sikerrel. A legnagyobb veszélyt jelenleg a nők nosztalgiája jelenti a letűnt korok „igazi férfi” figurái iránt. Nekünk azonban nemcsak a férfierőszak megnyilvánulásaival van dolgunk, hanem a nők regresszív sóvárgásával is. Utóbbi kísértést jól példázzák a Nápolyi regények nőalakjai, akik a rosszfiúk érzékenységéért és szexuális energiájáért rajonganak.”
Lehet valami igazság ebben a rossz fiúk gondolatban. Nekem is vannak fogalmaim a letűnt korok „igazi férfi” figuráiról, még tán saját tapasztalatokról is beszámolhatnék, hiszen nem most voltam fiatal és láttam rémes példákat, nem csoda, ha valahogy nem nosztalgiával gondolok rájuk. De könnyen lehet, hogy nem mindenki van ezzel így. Különben nem tűrnék el ennyien még ma is az erőszakot, az agressziót, a bántalmazást. De ebbe a témába most inkább nem mennék már bele. És egyáltalán nem azért vannak a saját tapasztalatok, mert én Mádról jöttem.
Olvassatok Ferrantét, érdemes! Bár tudom, ez is ízlés kérdése. Mint a köröm. Vagy az, hogy milyen a zsánerünk.
Koskovics Éva
(A fotókat én készítettem)
