Egy egyszerű útleírást terveztem, aztán arra jutottam, érdekesebb, ha nem azt, a szokásos élménybeszámolót írom meg blogbejegyzésként.

Saját fotókkal illusztrálok. A nyitó kép Ammanban készült, a Citadellán, ahol most is régészek dolgoznak. Jól látszik a római színház, illetve érzékelhető a zsúfoltan beépült város. Jordánia 11 milliós lakosságából 4 millióan élnek itt, a fővárosban, és 80 százalékuk palesztin, jórészt menekültként érkezett valamikor az elmúlt évtizedekben.

Nem végeztem kutatásokat, nem értek a közel-keleti történelemhez, a geopolitikához, egyszerű érdeklődőként írom le az alábbiakat egy utazás után, elolvasva egy memoárt. Ezért kezelje mindenki így, ezt kérem. Remélem, így is érdekes lesz, elgondolkodtató. Talán mások sem látják át az ottani viszonyokat, vagy ha igen, akkor sem emlékeznek mindenre, nem gondolnak bizonyos tényezőkre. Mert a világ sokkal bonyolultabb annál, mint ahogy időnként kezeljük, mondunk véleményt dolgokról.

A kép a turistákkal teli Petrában készült

Októberben töltöttünk el egy hetet Jordániában a családdal. Egyébként is izgalmas útnak ígérkezett, de álmunkban sem gondoltuk, hogy milyen körülmények között fogunk nekivágni az útnak. Ugyanis előtte két nappal történt meg a vérengzés az izraeli fesztiválon. Elutaztunk ugyan, de végig bennünk volt a szorongás, olvastuk a híreket. Furcsa érzés volt Akabából átnézni Eilatba, illetve sok dolog átértékelődött, más jelentőséget kapott, mint gondoltuk volna az utazás előtt.

Szerencsére nem volt semmi gond, és minden helyszín különleges élmény volt: Amman, Madaba, Petra, a Wádi Rum, két éjszaka a sivatagban, Holt-tenger, Wádi Majib, Akaba, a Vörös-tenger. Csodálatos helyek, semmi kellemetlenség, javarészt abszolút biztonságérzet. Csak nem volt annyi turista már akkor sem, mint máskor. Eleve kiestek már korábban az oroszok, akik ide is szerettek korábban utazni, de valószínűleg a mostani helyzet sokakat megfontolásra késztetett.

Elolvastam a korábbi jordán királyné visszaemlékezéseit. Az akkor még Liza Halabinak hívott nőt az apja mutatta be a királynak, aki nem sokkal ezelőtt özvegyült meg. A két férfit a repülés szeretete, a légiforgalmi szakmai célok hozták össze. Érdekes történet a szerelmüké is, de azt most nem fogom elmesélni.

Képek a könyvből:

Miután a jordán utunk után került kezembe a könyv, ami kétkötetes és az Ulpius Kiadó adta ki 2004-ben és 2005-ben, ez most így számomra különösen érdekes, izgalmas volt. Nem csak azért, mert ismerősök voltak a helyszínek, de segített megérteni azt is, miért van még mindig kinn az 1999-ben elhunyt uralkodó fényképe mindenhol, mitől volt ő ennyire népszerű. Azért is volt továbbá izgalmas nekem, mert emészthető formában és mennyiségben olvashattam rengeteg történelmi eseményról így, testközelből. A ’67-es háború következményeit, a későbbi kritikus időszakokat, az öbölválságot, az iraki-kuvaiti háborút, és a háttérben folyamatosan munkálkodó izraeli-palesztin ellentét számtalan megnyilvánulását követhettem végig a királyné sorainak segítségével.

Ráadásul, mivel a szerző Amerikában született és nőtt fel, hiába kötelezte el magát hitvesként a jordán király és az iszlám vallás mellett, mégiscsak volt egy nyugati kulturális háttere, kapcsolatrendszere, amelyeket nem hagyott hátra. Ezek végigkísérték az alatt több mint húsz év alatt is,sőt, a kapcsolatainak sokszor nagy hasznát vette, amíg a király felesége volt. Férje halála után annak elsőszülött fia lépett a trónra.

Napfelkelte a sivatagban, a tábor feletti szikla tetejéről nézve

Ahogy egyik jordániai beszélgetésünkben is hallottunk rá utalást, a trónöröklés kicsit furcsán történt, elvileg a király öccse kellett volna, hogy következzen a sorban, de a király halálos ágyán másképp döntött. Ennek a kérdésnek a kibontását nem adta meg a könyv, fogalmam sincs, mennyire fogadta el a nép, azt is sejtem, hogy egy királyi hitves visszaemlékezései talán helyenként elfogultak lehetnek, nem járnak körbe hiánytalanul minden történetet, de annyira érdekesnek tartom a könyvet, hogy néhány részt gondoltam, megosztok itt veletek. 

Nők tartják az égbolt felét?

Csodálatos címe van a könyvnek: A nők tartják az égbolt felét… Ez arra utal, hogy a királynét végig nagyon foglalkoztatta a nők helyzete Jordániában. Sokat dolgozott ezeken a célokon, azon, hogy a nők több lehetőséget kapjanak. Bábáskodott olyan mikrohitel programok felett, amelyek segítségével kézműves vállalkozásokat virágoztathattak fel nők, visszatérve hagyományos foglalkozások gyakorlásához, mint például a szövés, szőnyegkészítés, tradicionális ruhák készítése. Ennek eredményeként a nők aránya megkétszereződött a munkavállalók között és fokozatosan javult jogi, társadalmi helyzetük is.

Ezeket a Jordán Múzeumban, Ammanbán fotóztam

Husszeinnek volt korábban három felesége, az első kettőtől elvált, a harmadik fiatalon helikopterbaleset áldozata lett, kép pici gyereket hagyva maga után. Núr tehát negyedik feleségként, egészen más karrierre készülve (építészetet tanult Amerikában) lett jordán királyné. Apai ágon arab, anyai ágon svéd származású, szabad életet élő huszonhét éves nő ment férjhez ahhoz az emberhez, akit az arab világ Mohamed próféta egyenes ágú leszármazottjaként tartott számon. A király maga is progresszív gondolkodású, nyitott ember volt, ezt nem csak a bátor párválasztása igazolja.

Egy rész a könyvből, a második kötetből:

„Husszein király a társadalmi és kulturális programokat nem a bonyolult fejlesztési elképzelések szemüvegén keresztül látta. Egyszerűen csak azt akarta elérni, hogy minden ember, akinek a sorsához köze van, a lehető legjobb oktatást, egészségügyi ellátást és munkalehetőségeket kapja, hogy azután viszonzásképpen be tudjon kapcsolódni a nemzetépítés folyamatába. Kormányára, családtagjaira, a civil szervezetekre és a társadalmi aktivistákra hárult a feladat, hogy ezt az emberi kívánságot a hétköznapi programok nyelvére lefordítsák. A civil szervezetek fokozatosan egyre nagyobb szerephez jutottak Jordániában, és a változások különösképpen eredményes, politikamentes erjesztőivé váltak.”

A kilencvenes évek végén járunk ekkor.

A feleségének megengedte, hogy szervezzen női programokat, találjon ki olyan projekteket, amelyek a nők életét segíti, munkalehetőségeket nyújt számukra. Számomra nagyon érdekesek azok az életképek, amelyek betekintést nyújtanak a vallási szokásaikba, a ramadánba, a böjtbe, annak fokozatos feloldásába például, de akár azokba a napokba, amikor a mekkai zarándoklatukat teszik meg. Sok muzulmán, arab ország egymás mellett, és mégis…

„A világnak azon a táján, ahol mi éltünk, egymást követték az erőszakos cselekmények, tovább erősítve az előítéletet, hogy az arabok mind terroristák. A PFSZ és az izraeliek egész áprilisban rendszeresen támadták egymást (1985-ben járunk!); közben az izraeliek felrobbantottak egy hajót, amivel sikerült meghiúsítaniuk, hogy a PFSZ harcosai a tenger felől beszivárogjanak az országba. Két hónappal később síita muzulmánok, akiket az emberek nyugaton tévesen a palesztinokkal azonosítottak, elraboltak egy TWA-repülőgépet Bejrútban, tizenhét napig fogva tartották a túszaikat, és megölték az amerikai haditengerészet egyik búvárját. Szeptemberben Cipruson a PFSZ megölt három feltételezett Moszad-ügynököt egy jachton, ami a szokásos túlreagálást váltotta ki az izraeliektből – lebombázták Arafat főhadiszállását Tuniszban, és közben megöltek hetven embert. Világszerte nagy volt a tiltakozás Izrael ellen az aránytalan megtörlás miatt.”

Egészen elképesztő történeteket mesél el, amelyben a férje folyton a régió békéje ügyében próbálkozik a felek megbékítésével. Hol titkos tárgyalások, hol nemzetközi konferenciák keretében. Hol van ehhez partnere, hol egy véletlen jegyzetfüzet ott felejtése ad magyarázatot dolgokra, hol a háta mögött hoznak meg érthetetlen okokból korábban elvetett döntéseket, hol pedig őt kérik fel, közvetítsen. A térség politikusai, illetve az amerikai, brit, egyéb meghatározó politikusok is úgy működnek, hogy politikájukra erősen rányomja a bélyegét emberi mivoltuk, személyiségük is.

Azt én például nem tudtam, 1968-ban volt egy jordán-izraeli háború is. Az 1967-es háború következtében Jordánia tele volt palesztin menekültekkel, akik közül sokan, akárcsak most is és mindig, minden konfliktusos helyzetben, radikalizálódtak. Husszein megtiltotta ugyan a befogadott palesztinoknak, hogy harci tevékenységet, szervezkedést folytassanak, ennek ellenére voltak köztük olyanok, akik folyamatos gerillatámadásokat indítottak jordán földről Izrael felé. Aki pedig akkor is keményen, helyenként aránytalanul keményen vágott vissza azonnal, jordán és palesztin falvakat rombolva le a földig. Itt is rengeteg polgári áldozat volt, a feszültség fokozódott, és egyik fél sem állt le. A végén Izrael egy tizenötezer fős páncélosalakulatot küldött Jordániába, hogy eltörölje a PGSZ-t a föld színéről. A jordán hadsereg azonban útjukat állta. Nem írom le részletesen a dolgokat, de a lényeg, hogy végül a jordán király titokban tárgyalásokat kezdett Izraellel, és kiűzte a radikális palesztinokat az országból. Nem volt kockázatmentes vállalkozás, hisz arab arab ellen fordult, hajszálon múlott, hogy a szírek, vagy Irak is beavatkoznak, de végül sikerült. Persze voltak később is következményei annak, hogy ilyen keményen lépett fel Husszein király a radikális palesztin szervezettel szemben. Például ennek lett következménye, hogy a Fekete Szeptember nevű terrorista sejtjük több jordán politikus ellen is elkövetett merényleteket Kairóban, Londonban. Ők ölték meg az izraeli sportolókat is a Müncheni olimpián.

Sok történetet mesél el Núr, amelyekben fontos szerepet játszott a férje, aki fáradhatatlanul küzdött a térség stabilizálódásáért. Például, amikor 1987-ben megrendezett egy olyan arab csúcstalálkozót, ahol sikerült egy asztalhoz ültetnie az ellenségeket, Asszad szíriai elnököt, aki Iránt támogatta az iráni-iraki háborúban, és Szaddám Huszeint Irakból. Életében először vett részt ilyen eseményen Mubarak egyiptomi elnök, aki korábban Camp Davidben olyan megállapodást írt alá Carter elnökkel, amely miatt a környező országok nem nézték őt jó szemmel. De ott volt Arafat palesztin elnök is, akivel ezután Jordánia hivatalosan is rendezte a kapcsolatait. A csúcstalálkozó egyedülálló eredmény volt, ugyanakkor hatására a palesztinok a megszállt területeken bátrabban kezdték hangoztatni jogaikat, például tüntetéseket szerveztek az izraeliek ellen. A tüntetések üzenetei nem találtak viszont megértésre, ellenben történt egy szörnyű dolog, izraeli telepesek lelőttek egy palesztin iskolás lányt, illetve egy izraeli katonai jármű belerohant egy sor autóba, és megölt négy palesztint. Utóbbit véletlen balesetként próbálták kommunikálni, de nem sikerült. Elkezdődött az intifáda, a ’87-es felkelés.

Jordán ismerősünk úgy búcsúzott el tőlünk, hogy ha tetszett Jordánia, legközelebb jöjjünk úgy, hogy ő átvisz minket Szíriába, mert ott még különlegesebb helyek, bibliai helyek és ősrégi emlékek vannak, illetve a világ legkedvesebb emberei élnek ott. Sajnos nem sok esélyt látok rá, hogy egyhamar kedvet kapjunk a térségbe utazni, nem úgy fest most arra a helyzet.

Pedig mennyire így lehet!

A másik hely, ami szintén nem, mint vonzó úti cél juthat eszünkbe, hanem mint háborús térség az elmúlt évtizedekből, Irak. Így ír róla a királyné annak kapcsán, hogy 1989-ben Szaddám Huszein felesége meghívására látogatást tett az országban:

„Lenyűgöző élményben volt részem. A régi időkben Irak volt a civilizáció bölcsője, az intellektuális erjedés és a felfedezések központja. Négyezer évvel Krisztus születése előtt, a sumerok idején először használtak naptárt, és akkor találták fel az első írott ábécét is. Babilonban, mintegy nyolcvan kilométerre a fővárostól délre, időszámításunk előtt a tizennyolcadik században Hammurapi király hatalmas kőtáblákra írta híres törvénykönyvét. Időszámításunk előtt a tizedik században Bagdad a tudomány jelentős központja volt, amely tudósok, költők, filozófusok és más szellemi emberek dinamikus keverékét vonzotta a falai közé. Mintegy négy évszázaddal később a nagy II. Nabukodonozor király megalkotta Babilon függőkertjeit.”

Ugyanakkor pontosan érződött az is, látták ezt jól Jordániában, hogy milyen diktatórikus, elnyomó rendszert épít ki Szaddám Husszein.

1989, aztán öböl-válság

Milyen érdekes párhuzam, hogy 1989 náluk is izgalmas év volt, ami akárcsak nálunk, a demokráciáról szólt. Jordániában ekkor zajlottak ugyanis az első általános, szabad választások 1967 óta. Érdekesség, hogy az 1950-es években zajló események odáig fajultak, hogy akkor betiltották a politikai pártokat, így azokra ekkor sem lehetett szavazni, helyette egyéni jelöltek indulhattak. Nem is biztos, hogy rossz szokás…viccelek!... Egyetlen szervezet indulhatott önállóan, a Muzulmán Testvériség, amely jótékonysági társaságként volt bejegyezve. Meséli a királyné, hogy felkeresett falvakat, városokat a választások előtt és mindenhol azt látta, azok a fiatal férfiak, akik pár hónappal korábban még köveket dobáltak, most politikai transzparenseket és plakátokat lobogtattak lelkesen, békében. És mivel a nők elméletileg 1974-ben kaptak választójogot, ezért számukra abszolút ez volt az első lehetőség arra, hogy gyakorolják szavazati jogukat. A választások eredményeként a parlament egyharmad részét a Muzulmán Testvériség jelöltjei alkották. Mivel ez egy iszlamista szervezet volt, sokaknak nem tetszett az eredmény, ugyanakkor a király ragaszkodott ahhoz, hogy a társadalom megtanulja azt, nem várhatnak mindenre választ, megoldást egyetlen személytől, a királytól.

A kép a könyvből való, a király unokájával játszik, háttérben Núr, a szülők pedig a későbbi, mostani királyi pár

Ezután jött aztán nem sokkal az 1990-91-es Öböl-válság. Ahogy a szerző mesél többször is Szaddám Husszeinről, írja, mennyire megvoltak ennek a katasztrófának már 1977-től az előjelei. Az iraki vezető egyre szélsőségesebb volt, egyre jobban bujtogatott Izrael és az USA ellen. Bonyolult volt a helyzet. Az orosz zsidókat is végre kiengedték az országból, tömegesen költöztek Izraelbe és végül az izraeli kormány a genfi egyezmény figyelmen kívül hagyásával letelepítette az emigránsok nagy részét a megszállt területekre. Ekkor történt az is, hogy Irakban megvádoltak egy iráni születésű, angol újságírót kémkedésért, és halálra ítélték, kivégezték. Aztán a helyzet tovább fokozódott, amiben persze fontos jelentőségük volt az olajkutaknak is, és ezekhez kapcsolódóan a határvitáknak Irak és Kuvait között, úgyhogy a végén, bár Husszein azt ígérte, tárgyalásos úton akarja megoldani a problémákat, mégis megtámadta Kuvaitot.

Amennyire – nem tudom megítélni, mennyire objektíven – elmeséli a volt királyné a történteket, sok homályos részlet van a háború hátterében és nem teljesen világos, kinek állt érdekében folytatni. Mert Husszein végül a jordán király közbenjárására hajlott volna a békés megoldásra, de az egyiptomi elnök, Mubarak, az angolok és az amerikaiak mind ludasak lehettek abban, hogy erre végül nem került sor.

Miközben leállt a turizmus a térségben, óriási gazdasági problémák adódtak, megindult a menekültáradat is. Egyiptomi, marokkói, fülöp-szigeteki, bangladesi, pakisztáni, afgán, szomáliai vendégmunkások, illetve rengeteg ázsiai háztartási alkalmazottként Kuvaitban dolgozó ember özönlött Jordániába. A háború végére mintegy hárommillió menekült haladt át Jordánián, amelynek a lakossága ekkor alig volt ennél több. Az ország egy óriási menekülttáborrá változott, és a nemzetközi segítség alig jött. Olyan hirtelen történt minden, hogy nem volt idejük a jordánoknak stratégiát kidolgozni rá. Nem részletezem a történteket, sokáig volt kétséges, megáll-e a rombolás, ami Irak népére zúdult válaszként, és kimaradhat-e Jordánia, vagy átterjed a háború oda is, illetve mit tesz Izrael és hogyan tud lezárulni egyáltalán ez a bonyolult, nyílt és háttérkonfliktusokkal tarkított történet. Mivel Jordánia nem értett egyet az erőszakos megoldással, sokan támadták emiatt a királyt, tisztátalan eszközökkel is. 

A háború végéről ezt írja a királyné:

„A háború hat hétig tartott, és a végére Kuvait lángokban állt, Irak pedig romokban hevert. Az amerikai rakéták és bombák elpusztították a villamos erőműveket, tönkretették a telefonvonalakat, megsemmisítették a hidakat és utakat csakúgy, mint a gyárakat, gátakat, szennyvízhálózatot, kórházakat és iskolákat. Senki sem tudja, hány civil veszett oda, de február 13-án csak az amádijai óvóhelyen a nő- és gyermekáldozatok száma több százra rúgott. 88 500 tonna bombát dobtak le Irakra, amelyek ereje hét és fél, Hirosímára dobott atombombáéval rét fel. Mindent összevéve, Irak visszasüllyedt az iparilag fejletlen országok szintjére, ahogy férjem februári beszédében előre jelezte.

Irakon és Kuvaiton kívül egyetlen másik ország sem szenvedte meg annyira az Öböl-válságot, mint Jordánia. Férjem semleges álláspontja ellenére a perzsa-öbölbeli államok, Kuvait és Szaúd-Arábia minden gazdasági támogatást megvontak tőlünk. … Ugyanakkor a felelősségünk óriásira növekedett. Tobb mint 400 ezer hazájából elűzött, hivatalosan „menekültnek” nevezett ember érkezett Jordániába, miután Kuvait és Szaúd-Arábia kiutasította őket. Egyik percről a másikra 15 százalékkal növekedett az ország lakosságának száma, ami jelentősen növelte a vízellátási és lakásgondokat, és sok ezer új diákot hozott az iskoláinkba. A munkanélküliség pedig 30 százalékra növekedett.”

A képen az akabai esti tengerpart, szemben Eilat, Izrael fényei

Megmondom őszintén, az egy hét során, amíg ott voltunk, többször is fültanúi voltunk megjegyzéseknek, amelyekből nyilvánvaló volt, sokan nem szeretik az amerikaiakat. Petrában volt, hogy az árus megkérdezett két nőt, honnan jöttek, azok pedig naivan mondták, az USÁ-ból. Erre a férfi tartott egy szónoklatot, amelyben kerek mondatokban elmondta, mit gondol hazájukról. Nem lehetett kellemes azt hallani. Ugyanakkor én nem akarok semmit sugallni és okoskodni sem szeretnék, hisz a politika nagyon szövevényes dolog, sokszor csak rossz döntések közül lehet választani és nem tudható, pontosan milyen megfontolások mentén történt végül valami. De az biztos, hogy ezeknek a történeteknek, az elvarratlan szálaknak, a rossz döntéseknek a hatása, a mély árok, ami a két oldal között van, ráadásul látjuk, egy oldalon belül is vannak árkok és véleménykülönbségek, szóval, mindez máig kihat, ma is látjuk ezeknek a következményeit.

A háború utáni években sok-sok nehézséget kellett kezelni a térségben, a királynak is Jordániában. Núr ellátogatott Boszniába is, ahol találkozott a délszláv háború áldozatainak feleségeivel, özvegy, megerőszakolt nők csoportjával. Mindeközben saját hazájában is rengeteg palesztin nő szenvedett attól, hogy szerettek volna visszatérni régi otthonaikba, reménykedtek, előbb vagy utóbb erre lesz még lehetőségük. Ennek reménye akkor szűnt meg, amikor Netanjahut 1996-ban miniszterelnökké választották Izraelben. Nem sokkal megválasztása után feloldotta az oslói egyezményben vállaltakat, és megengedte, hogy új izraeli telepek létesüljenek ciszjordániában. Ezzel kivívta az Arab Liga rosszallását és lesöpörte Husszein király ellenérveit, óvatosságra intését. Ennek az erőszakos terjeszkedésnek a hatására megint lángra kaptak az erőszakos cselekmények, durvult a helyzet megint mindkét oldalon. Mindeközben a jordán gazdaság egyre nagyobb gondokkal küzdött. A királyné egy amerikai konferencián így fogalmazott aztán:

„A béke megteremtéséhez nem az kell, hogy az embereknek legyen miért harcolniuk, hanem az, hogy legyen miért abbahagyniuk a harcot.”

Rettentő izgalmas és érdekes a folyamat, ahogy Núr elmeséli a békefolyamatot, amit már Clinton elnök vezényletével folytattak le az érintettek. Nem csoda, hogy a férje a végére meg is betegedett. Persze soha nem lehet tudni, eltérőek a vélemények, a stressznek mekkora hatása van a rákra, a betegségekre. Ahogy ezt a történetet olvastam, nehezen tudtam elképzelni, hogy nincs kapcsolat a kettő között. A jordán királyt a végén béke Nobel-díjra is felterjesztették a folyamatban betöltött szerepének köszönhetően. Nagy küzdelmet folytatott közben Husszein király a rákkal is. Többször is volt bizodalom, hogy legyőzheti. De aztán mégsem sikerült. Élete utolsó heteiben foglalkoztatta az utódlás kérdése is, amelyet szintén nem sikerült megnyugtatóan rendeznie.

Királyság?

Bár a jelenlegi király, II. Abdullah, aki Husszein második feleségétől született, mint első fiúgyermek ül jelenleg a trónon, 1980-as születésű fia, Hamza komoly konfliktusokban áll vele. ITT találtam erről írást. A királyné könyvéből valamit megsejthetünk már ennek hátteréből, mert úgy ír erről a fiúról, mint apja legtehetségesebbnek tartott, rá legjobban hasonlító fiáról. Valahogy a könyv is sejteti, hogy vele voltak nagy tervei a királynak. A király 1999. február 7-én hunyt el, szerettei között, Ammánban. Temetésén ott volt a fél világ. Legalábbis annak vezetői és volt vezetői. Négy USA elnök: Clinton, Bush, Ford, Carter. A térség és Európa vezetői szinte kivétel nélkül, Netanjahu-tól Václav Hávelig.

A mindentudó világháló szerint Núr jelenleg is éli színes, korábbi elhivatottságához méltó életét, több nemzetközi szervezetnek aktív tagja, sportol, lelkes rádióamatőr, amit férjétől tanulhatott el, illetve felváltva tartózkodik Jordániában, az USÁ-ban és angliai birtokán. Nem vagyok benne biztos, hogy népszerűsége az egekben van Jordániában, lévén, hogy többen úgy emlegették, ’az amerikai nő’. Nem lehet egyszerű tisztán látni. A háttér, a történetek bonyolultsága, az előítéletek, a pletyka, a rengeteg rosszindulatú bulvár háttértevékenység biztos, hogy működik hosszú ideig. Tud rombolni, hatni.

Az biztos, hogy engem a jövőben sokkal jobban érdekel Jordánia sorsa, mint eddig. Valahogy közelebb jött hozzám. Dehát, ha akarnánk se vonhatnánk magunkat mostanában a közel-keleti történések alól, sajnos muszáj figyelni a napi eseményeket. Évtizedes, sőt, ha úgy vesszük, évezredes problémák dolgoznak a háttérben, gyűlölködés, vallási fanatizmus, bosszúvágy, minden, amivel rettentő nehéz felvenni a küzdelmet. Csak reménykedni tudunk, hogy a sok politikai, vallási és egyéb vezető egyéniség, nagyhatású ember között akadnak olyanok is, akik kellő tudással, jóakarattal, befolyásolási képességgel rendelkeznek ahhoz, hogy valahogy túllendüljön a világ ezen a jelenlegi helyzeten is. Mert az látszik, hogy megoldani ezt a meglévő keretek, játékszabályok között szinte lehetetlenség.

Pedig a világ annyira izgalmas háborúk nélkül is! Olyan jó helyek vannak szerte a Földön! És szerintem az emberek többsége normális, békés lenne, ha hagynák őket élni.

Jordánia pedig gyönyörű. Nem véletlen, hogy Mózes a Nébó-hegyről, innen mutatta meg népének, merre menjenek tovább, hol van az ígéret földje.

Erre mutatott, innen:

De a sivatag, a kopár, sziklás vidék is tud ragyogni, mi láttuk.

Ha alkalom adódik rá, mindenkinek ajánlom, menjen Jordániába! Érdemes!

Jó lenne hinni, hogy egyszer még mi is eljutunk Szíriába. 

Koskovics Éva