Amikor – még nagyon fiatal koromban - a legjobb barátnőm lenyúlta a pénzemet, teljesen kibuktam tőle. Már előtte is mondták, hogy gyanakodnak rá, de nem tudták rábizonyítani. Én nem akartam elhinni, de aztán sajnos…
A saját életét ezzel teljesen felforgatta, a szüleit is megviselte a dolog, de aztán gondolom, tanult belőle. Én egy kicsit sérültem tőle, a bizalomról és az ahhoz kapcsolódó fogalmakról biztos, hogy nem úgy gondolkodom, mintha akkor nem élem meg ezt a sztorit.
Aztán egyetemistaként nekivágtunk egy barátommal első nyugat-európai utunknak (a nyolcvanas években ez volt a csúcsok csúcsa, kijutni nyugatra: u.n. inter rail-lel, akik még emlékeznek erre a bűvös fogalomra). Egy hét Párizs, aztán irány Spanyolország. Éjjel utaztunk hulla fáradtan az egész napos csatangolás után és a Barcelonába tartó vonaton kiemelték a kisebbik hátizsákunkat, amiben apróságok mellett fényképezőgép, pénz volt és az ő útlevele. Természetesen őt nem engedték át a határon, én eldönthettem, hogy visszamegyek vele Párizsba a követségre intézni a dolgot, aztán együtt haza, vagy folytatom az utat egyedül. Akkor egy éve tanultam a spanyolt és nagyon vágytam oda. Úgyhogy elköszöntem Csabától és az eredetitől jóval kevesebb pénzzel nekivágtam egyedül. Ha tudtam volna, milyen viszontagságok fognak érni, lehet, hogy nem indulok neki, utólag viszont életem nagy kalandját köszönhetem neki. Mindent megnéztem amit akartam, de voltak nagyon necces pillanatok. De ahogy mondani szokták, az élethez szerencse is kell!
Ebből megtanultam, hogy a legjobb nyelvtanulás az élet-adta lehetőség (3 hét jóval többet ért az azt megelőző egy évnél) és abból is nyertem ízelítőt, hogy mindenhol van rengeteg érdekes, rendes ember, de érdemes résen lenni, mert mindig akadnak olyanok, akikben nem szabad megbízni. És a látszat sokszor csal!
Aztán később, már a férjemmel Nagykovácsiban laktunk, amikor betörtek hozzánk. Kifigyelhették, hogy nyaralunk, csak pénzt és ékszert kerestek, más nem érdekelte őket. Pénz nem volt, az ékszerek értéke sem haladhatta meg az 50-100 ezer forintot (persze az eszmei értéke nagyobb volt, például köztük volt a nagypapa óralánca), de jó nagy rendetlenséget hagytak maguk után és azt a rossz érzést, hogy beletiportak a magánszféránkba.
Ebből azt tanultam, hogy nem kell ékszer, csak annyi, amennyit hordok, de az is minimális.
Aztán 3-4 évvel ezelőtt kiraboltak egy étteremben, kiemelték a táskámból a pénztárcámat. Másnap mondtam a pénztárosnak, hogy szerintem itt történt, majd megnéztük a kamerát, ami azt a részt figyelte, úgyhogy szépen lekövethettük, hogy történt. Feljelentést is tettem, ezért civil ruhás rendőr járt oda egy ideig és sikerrel is járt, elkapták az elkövetőt. Ennek persze az lett a következménye, hogy mehettem tárgyalásra tanúskodni. Amikor megkérdezték, igényt tartok-e a károm megtérítésére, mondtam, hogy nem (most kérjek 50 ezer forintot és egy bőr pénztárca árát egy nyomorult fiatal gyerektől?). De valami feszített belül és nem bírtam magammal, a válasz után odafordultam a fiatalemberhez és így szóltam hozzá:
- Nem tartok igényt az anyagi kárpótlásra, de azt szeretném kérni, hagyjon fel ezzel a szokásával, ne így keresse meg a pénzét, legyen becsületes ember.
A férjem majd leesett a székről (merthogy ő elkísért a tárgyalásra), utána mesélte a barátoknak, hogy milyen vicces voltam, milyen hitelesen próbáltam megtéríteni egy piti zsebest (állítólag még a kézmozdulataimmal is próbáltam ráerősíteni a mondandómra, szerinte a srác utána halálra röhögte magát rajtam). Én azért még mindig próbálok bízni benne, hogy esetleg hatottam rá…
Ezután vettem magamnak egy új pénztárcát. Biztos ismeritek azt az érzést, amikor egy-egy darab hozzátok nő, vagy amikor valamit utálsz, de sajnálod kidobni. Na, az első pénztárca ’hozzámnőtt’ volt, ezt a mostanit utáltam, de halogattam a kidobását. Épp a múlt héten egyik reggel megint ránéztem és elhatároztam, veszek helyette egy újat, nem szeretem kézbe venni. De nem kellett semmit tennem az ügy érdekében.
Elmentem az egyik budapesti fürdőbe, ahol kezeléseket kapok a merev nyakamra (most olvastam, a mai generáció sms-nyaktól szenved – az enyém inkább laptop-nyak…). Amikor végeztem és kinyitottam a szekrényemet, hiányzott belőle a hátizsákom, benne a ruháim, pénztárcám, szemüvegem. Hihetetlen módon aznap a telefonomat és a kocsi kulcsomat a kabátzsebemben hagytam, így azok megvoltak. Hívtam is a férjemet, valahogy jöjjön el értem és hozzon ruhát, mert mindössze egy vizes fürdőruhám, egy csizmám és egy kabátom van momentán.
Aztán kiderült, a hátizsákot nem vitte el az illető csak kiemelte belőle a pénztárcát és otthagyta egy padon. Az egyik fürdővendég szólt, hogy valaki kinn hagyta a cuccát.
Pechemre a pénztárcában benne voltak az irataim is, a forgalmi, jogsi, személyi. Úgyhogy másnap ülhettem az okmányirodában néhány órát és kifizethettem a megfelelő összegeket az új iratokért. Még a bankkártyám hátravan.
Nem reklamálhattam a fürdővel szemben, hiszen ki van írva, hogy értékeinket adjuk le az értékmegőrzőbe, csak akkor vállalnak felelősséget. Mondták, hogy épp folyamatban van a bekamerázás, amiből azt a következtetést vontam le, hogy nem ez lehetett az első ilyen eset.
Én először nagyon kiakadtam, de aztán nagyon örültem, hogy a telefon és a kocsikulcs… gondolom, a telefont nem hagyták volna ott. Nem is tudom, vegyek-e új pénztárcát, ezek után.
Aztán eszembe jutott a közelmúltbeli történet, ami kedves ismerőseinkkel esett meg, akiket éjjel kiraboltak, miközben ők az igazak álmát aludták. Nem is ecsetelem, mert nagyon durva sztori, maradjunk annyiban, még lövöldözés is volt és a médiában is megjelentek a hírek. Az elkövetők az ügyvédjük kíséretében adták fel magukat, amikor már nagyon szorult a hurok… Ráadásul szegények már évekkel ezelőtt is megéltek egy hasonló történetet, csak akkor a cégükhöz törtek be és nekik kellett volna bizonyítaniuk, hogy a pénz tényleg tőlük származik („miért nem írták fel a sorszámát?” – hangzott el a tuti, perdöntő kérdés a tárgyaláson). A tetteseket az ablakukban lógva kapták el, de azt nyilatkozták, csak pisilniük kellett és nem tudtak hol… Ők is állandó jogvédelemmel dolgoztak.
Aztán meséli ismerősünk a minap, hogy nagyon beindult az ingatlan ’biznisz’, nagy értékű ingatlanok pillanatok alatt mennek el, óriási a kereslet. Aztán folytatja, mintegy kézenfekvő ténnyel, hogy rengeteg most a szabad pénz, nincs kamat, abból a rengeteg lenyúlt eu-s pénzből olyan nagy összegek halmozódtak fel embereknél, hogy már nem tudják mibe fektetni.
Az országos korrupciós botrányokra már nem is utalok (de, mégis, hiszen épp azt teszem...), de kár a szóért, hiszen semmi következményük, ha olvasunk egyről, már fel sem kapjuk a fejünket, tudjuk, hogy két napig lesz érdekes, jön majd valami elterelő hír, aztán elhal a dolog.
Mi pedig örüljünk, hogy nem ütöttek le legalább (a rendőr ezzel vigasztalta a barátainkat), a kocsink még megvan (ha megvan) és egyre jobban élünk.
De ne féljen senki a bűnözőktől, megvédenek minket az arra hivatottak. Ha becsületesen keressük meg a pénzünket, adózunk minden jövedelmünk után, rendes magyar állampolgárokat nevelünk a gyermekeinkből és nem beszélünk butaságokat, akkor jó lesz nekünk. Jelen pillanatban egyetlen nagy veszély leselkedik ránk: a migránsoké. Ők a fő ellenség, ők veszélyeztetik országunk békéjét, a keresztény Európát, környezetünk higiéniáját és az egészségünket.
/Gondolom, aki eljutott idáig, elolvasta végig – kesze-kusza asszociációs – gondolataimat, annak evidens, hogy csak szarkasztikus akartam lenni…/
És hogy mi a pozitív mondanivalóm? Az, hogy meggyőződésem, azok, akik elszenvedői, külső szemlélői vagyunk ezeknek a ronda dolgoknak (kicsiknek-nagyoknak), nyugodt lelkiismerettel nézhetünk tükörbe, el tudunk számolni magunk és utódaink felé, nem azzal a tudattal járunk-kelünk a világban, hogy vajon hányan tudják rólunk... Van az a mondás, hogy Isten nem ver bottal. Sokszor láthatjuk, hogy tényleg nem.
Ki tudunk alakítani igazi emberi kapcsolatokat, akik fontosak nekünk, azok tudják, hogy bízhatnak bennünk és nyitottan, segítő szándékkal közelíthetünk az emberek felé, mert ők is érzik, hogy számíthatnak ránk, nem az önző érdek vezérel minket.
