Ez szép! Ez csúf!

Ez igaz! Ez baromság!

Kinek van igaza?

Konfliktusban magunkkal

Sokféle konfliktus létezik. Szerintem az egyik legnehezebb az, amikor olyan belső konfliktus dúl bennünk, a lelkünkben, amiben a számunkra legfontosabb értékek csapnak össze egymással. Mint most bennem Máté Gábor (nem a színigazgató, hanem az orvos!) és a Mancs esete… Mindjárt megmagyarázom.

Nem vagyok pszichológus, de tanultam pszichológiát, coach-ként, trénerként sokféle emberrel dolgozom, és koromnál fogva is elég sok tapasztalatot sikerült begyűjtenem (bár utóbbi talán nem eléggé nyomós érv). Ha egy mondatban kellene a legfontosabbat megfogalmazni, akkor azt mondanám, semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. És az a helyzet, hogy engem az tud a legjobban felbosszantani, amikor kijelentik emberek bonyolult, szerteágazó témákról, hogy márpedig az tök egyszerű, az így van, vagy úgy van és kész. Ennek persze lehetnek árnyalatai, de a példákat vég nélkül lehetne sorolni, főleg a social média lehetőségeiből fakadó töménytelen, korlátlan vélemény-nyilvánítási szabadságnak köszönhetően. Aminek eszközeivel persze én is élek...

Vitakultúra

A véleménykülönbség természetes, de jó lenne, ha megtanulnánk időben, már az iskolában (!!) értelmesen vitatkozni dolgokon. Ennek, a vitakultúrának, a kritikai gondolkodásnak, az értő olvasásnak (szövegértésnek) a hiányát, színvonalának romlását érezzük a bőrünkön, megéljük a mindennapokban.

Nálam most azért jött ez elő, mert érzékenyen éltem meg, hogy a szkeptikusok Máté Gábort terjesztették fel a Laposföld-díjra. Sokáig nem foglalkoztam vele, el-elolvastam véleményeket, de úgy voltam vele, annyi fontos téma van, nem kell nekem mindenre reagálnom, nem az én dolgom. Viszont nekem nagyon tetszett a könyve, engem sok dologban megerősített, tetszett, ahogy rávilágít összefüggésekre, ahogy a kicsiből megy a nagy felé.

Aztán most kedvenc lapomban, a Magyar Narancsban jelent meg egy hosszú cikk a témához kapcsolódóan. Kránitz Dorottya a szkeptikusok véleményét próbálja alátámasztani több példával, kutatási eredmény hivatkozásával, orvosok megszólaltatásával. Miközben alapvetően magam is a hagyományos orvoslás híve vagyok, ha kellene, tudnék számos érvet, történetet említeni, amikor más módszerek, más szemléletmód jött ki győztesként egy-egy esetben. Vagy hivatkozhatnék a homeopátiára, amit magam is megtapasztaltam, de erre a vágányra most inkább nem térnék le… Egyébként a Máté Gábor könyv nem csak a rákbetegségekhez kapcsolódóan, de rengeteg érintett témához (a környezeti ártalmaktól kezdve az autoimmun betegségek kutatásán át a traumákig, az addikciós problémákig) számtalan szakirodalomra, konkrét kutatásra hivatkozik, messze nem egy elképzelt világ, igazán nem egy lilaködös, saját maga által felállított, fix és rendíthetetlen rendszert ír le.

A Mancs számomra evidensnek tűnő azon szándékát, miszerint a hagyományos orvoslás megkerülése, kiváltása veszélyes és sokszor ártalmas dolog, nagyon megértem és elismerem. De azt, hogy a test és a lélek nem szétválasztható, hogy a kettő hatással van egymásra, azt nagy igazságnak érzem. Persze ez nem azt jelenti, hogy aki sokszor él meg traumát, vagy aki sok lelki tehernek van kitéve, az automatikusan megbetegszik. És az sem igaz, hogy akinek boldog, kiegyensúlyozott élet adatik meg, az be van biztosítva a durva betegségek ellen. Ez nem ilyen egyszerű. Mindenre lehet találni bizonyítékot és legtöbbször az ellenkezőjére is. Én sem szeretnék Máté Gábor bűvöletében élni, egy olyan buborékban működni, amikor minden témára van egy aktuális Máté Gábor idézetem. De az a helyzet, hogy nagyon sok gondolatot lehetne a könyvéből idézni minden nap.

Normális vagy?

Korábban írtam a Normális vagy című bestselleréről, ITT olvasható. Hogy miért hatott rám olyan nagy erővel, azt is leírtam a bevezető részben. Az alaphelyzet pedig azóta sem javult, sőt.

Biztos sokakat irritál, hogy Máté Gábor szinte sztár lett Magyarországon. Miközben egy sztárkultuszban élünk, irritálnak a sztárok. Mindenkit irritál valaki. Miközben mások odavannak azért a valakiért. Ilyenek vagyunk. Ettől még nem kell egymásnak ugranunk és talán nem olyanokat kellene pellengérre állítani, számon kérni, akik bizonyíthatóan értenek valamihez és próbálnak tenni is azért, hogy az emberek élete legyen egy kicsit értelmesebb, egészségesebb, kiegyensúlyozottabb, kiszámíthatóbb, tudatosabb… és folytathatnám. Szerintem Máté ezen is dolgozik. Ha valakinek túl sok, túl direkt, akkor csinálja másképp, csinálja jobban nála! Rengeteg a mentális probléma, és nálunk nagyon hiányos az ellátás, nincs benne még mindig a kultúránkban, hogy segítségért forduljunk. Sokan - ezért is - az ilyen könyvekben keresik a segítséget. És vannak, akik meg is találják.

És akkor még bedobok egy nagy kavicsot a vízbe, idehozok két idézetet Máté Gábor másik népszerű könyvéből, A test lázadásából. Lehet, hogy nincs teljesen igaza, egyáltalán, mi az, hogy igazság?…, de én azért érzek bennük valamit:

„A stressz nem feltétlenül olyasmi, aminek a legtöbben képzeljük. Nem okvetlenül olyan külső esemény okozza, mint a háború, az anyagi veszteség vagy az, hogy elveszítünk valakit. Van belső stressz is, amit az okoz, hogy az embernek alkalmazkodnia kell máshoz. A rák, az ALS, a szklerózis multiplex, a reumás ízületi gyulladás és a hasonló betegségek, a véleményem szerint, főként olyan embereket érintenek, akiknek nem alakult ki az önálló, független személyisége… nem alakult ki az éntudatuk. Mindig csak másokra reagálnak, anélkül, hogy valójában érzékelnék, hogy ők maguk kicsodák.”

…

„A rákkal kapcsolatos számos vizsgálatban a legegyöntetűbben azonosított kockázati tényező az érzelmek, kiváltképp a haraghoz társuló érzelmek kifejezésének képtelensége. A harag elfojtása nem elvont emocionális jellegzetesség, amely rejtélyes módon betegséghez vezet. Ez a fő kockázati tényező, mert növeli a pszichológiai nyomást a szervezeten. Nem egyedül fejti ki a hatását, hanem más kockázati tényezőkkel, például a reménytelenség és a támogatás hiányának érzésével együtt. Az a személy, aki nem érez vagy fejez ki negatív érzelmeket, stressznek teszi ki magát még akkor is, ha barátok veszik körül. A reménytelenség érzése annak a következménye, hogy valaki tartósan képtelen az őszinteségre önmagával szemben. A reménytelenség ráadásul tehetetlenséghez vezet, mivel az egyén mindenről, amit megtehetne, azt gondolja, hogy úgysem számít.”

Szóval, ezért is van nagy jelentősége a jó kommunikációnak, az önkifejezésnek, a saját véleményünk bátor felvállalásának! De csakis úgy, hogy nem gondolom, nekem mindig igazam van, más vélemény nem létezhet. Én legalábbis ezt vallom. Egyébként pedig az élet szép! Élvezzük inkább, mint hogy egymást bántjuk!

A képeket én fotóztam, az említett könyvből vannak, az utolsó kivételével. A házikót a Zemplénben fotóztam, nekem tetszett nagyon. A Hrabal idézet Mogyorósy-Révész Zsuzsa (pszichológus!) könyvéből való, melynek címe: Érzelemszabályozás a gyakorlatban (Újrakapcsolódás a belső biztonsághoz). Hátha valakit érint, érdekel a téma! Semmi bestseller, semmi sztárkultusz...

Koskovics Éva

http://kokart.hu/