„A múlt rátelepszik a jelenre és újra meg újra bekebelezi.”

„A trauma sebét viselő emberek szinte valamennyien olyan önképet alakítanak ki, amelynek a szégyen az alapja, és a legtöbben pontosan tudatában is vannak negatív önértékelésüknek. A szégyen egyik legmérgezőbb következményeként az ember képtelenné válik rá, hogy részvéttel tekintsen magára. Minél súlyosabb a trauma, annál kevésbé kíméli magát.

A negatív önkép nem feltétlenül jut el a tudatosságig, és akár a saját ellentétének is álcázhatja magát: pozitív önképnek. Vannak olyan emberek, akik a nagyságukba vetett hitbe és a rossz tulajdonságaik tagadásába burkolóznak, hogy ne érezzék a szégyent, amely megfosztja őket az erejüktől.

A nagyképűség az öngyűlölet legalább olyan egyértelmű megnyilatkozása, mint a durva önhibáztatás, habár az előbbi sokkal közelebb áll a normalitáshoz. Jól jelzi kultúránk őrültségét, hogy egyesek, akik a szégyen elől gátlástalanul narcisztikus személyiségzavarba menekülnek, néha jelentős társadalmi, gazdasági és politikai rangot meg sikert érnek el. Világunk leginkább a traumatizáltak közül jó párat a sárba tapos, miközben másokat – osztályuktól, gazdasági lehetőségeiktől, fajuktól és más tényezőktől függően – számottevő hatalommal ruház fel.”

„A legtöbb orvos lenyűgöző fiziológiai és technikai tájékozottságra tesz szert a képzése során, de nem találkozik az ősi tudással, amely egyszersmind új tudományos ismeret is: test és elme egy.”

"az egészség és a betegség nem egy bizonyos testben vagy testrészben megjelenő véletlenszerű állapot. Hanem inkább egy egész, megélt élet kifejeződése, amely ezért önmagában nem is érthető: hiszen a körülmények, viszonyok, események és tapasztalatok hálója befolyásolja - sőt jobb, ha azt mondjuk: kelti életre."

„Maga az agy olyan szuperrendszer központi szerve, amely kiterjed az egész testre, és fiziológiai működésünk összes szempontjára hatást gyakorol: az erek átmérőjétől a beleink összehúzódásáig, a szívverésünktől a csontvelőben lévő immunsejtek előállításáig, a nemi mirigyek hormonkiválasztásától a veseműködésünkig. Ismételem, mindez egyetlen rendszer: az érzelmek befolyásolják az idegeket, és vice versa; az idegek befolyásolják a hormonokat, a hormonok az immunrendszert, az immunrendszer az agyat, az agy a beleket, a belek az agyat, mindez együtt a szívet – és fordítva. Cserébe a testünk is befolyásolja az agyunkat és az elménket, valamint szükségszerűen hat mások agyára, elméjére és testére.”

„Az interperszonális biológia arra is választ ad, hogy miért jelent a magány halálos veszélyt, különösen olyan idős emberek esetében, akik öröm, emberi kapcsolatok vagy támogatás nélkül maradtak. Egy számos tanulmányt szemléző áttekintő cikk, amely összesen több mint háromszázezer ember adatait gyűjtötte egy helyre, arra a következtetésre jutott, hogy az elégtelen emberi kapcsolatok olyan kockázati tényezőkhöz hasonlíthatók, mint a dohányzás és az alkoholfogyasztás, sőt veszélyesebbek, mint a mozgáshiány és az elhízás.”

„Az egyedülállók jobban ki vannak téve a betegségek zömének (szívbetegségek, rák, fertőzések stb.), ugyanakkor a házasság védelmező hatása ötször erősebb a férfiaknál, mint a nőknél, ami elég sokat elmond a kultúránkban létező nemi szerepek viszonylagosságáról és annak alapvető egészségügyi összefüggéseiről … a boldogtalan házasságban élők egészségügyi állapota rosszabb, mint az egyedülállóké.”

„A kisgyerekek stressszhormonszintjét például jelentősen befolyásolja az otthonukban tapasztalható feszült légkör, és nem számít, hogy ez nyílt konfliktus vagy néma düh…”

„Nincs semmi, ami pontosabban megmutatná egy társadalom lelkét, mint az, ahogy a gyerekeivel bánik.” Nelson Mandela

„a gyerek biztonságérzete, világ iránti bizalma, másokkal fenntartott viszonyai és mindenekelőtt a saját, hiteles érzéseihez fűződő kapcsolata az odafigyelő, stresszmentes, érzelmileg megbízható gondozók elérhetőségén múlik. Minél több stresszel küzd, minél kevésbé figyel a felnőtt, annál bizonytalanabb lesz a gyerek elméjének érzelmi építménye.”

„a kisgyerek nevelését komolyan, sőt döntően befolyásolja az a társadalmi közeg, amelyben zajlik.”

„…a jellemünk és a személyiségünk annak a környezetnek az igényeit tükrözi, amelyben kialakult. A szerepek, amelyeket kapunk, vagy amelyeket megtagadnak tőlünk, az, ahogy beilleszkedünk a közösségbe vagy kiszorulunk belőle, és az, amit a kultúra elhitet saját magunkról, az egészségünket vagy a betegségeinket is meghatározza. Ebből a szempontból és még sok másból is a betegség és egészség a társadalmi léptékű makrokozmosz megnyilvánulása.

…

Vagyis,  amit normálisnak és természetesnek tekintünk, azt nem az hozza létre, ami jó az embereknek, hanem amit elvárnak tőlük, mindazokkal a jellemzőkkel és magatartásokkal, amelyeknek a kutlúra fenntartása a célja. Ezeket azután nagy tisztelettel úgy kezeljük, mint az emberi természet részeit, és ami eltér tőlük, azt abnormálisnak nevezzük. A legtöbbször nem ébred fel az önazonosság iránti késztetés – de ha igen, az gyakran elég durván zajlik-, és az emberek úgy nevelkednek meg viselkednek, hogy mindenben megfeleljenek az uralkodó elvárásoknak.

Mely társadalmi jellemvonásainkat diktálja a kultúránk?

• leválás önmagunkról

… konformista, versenyközpontú oktatási rendszer, a beilleszkedésre felhívó társadalmi közeg, a kortárs elfogadás vágya, valamint a közösségi szinten előidézett, saját társadalmi állással kapcsolatos, mindent betöltő szorongás…

A képekért és önképekért rajongó kultúra jórészt úgy tartja fenn magát, hogy olyan érzést kelt mindenkiben, mintha nem volna elég jó – vagy még alattomosabb módszert alkalmaz, és tőkét kovácsol (a kifejezés mindkét értelmében ) a már meglévő érzésekből: hiszen fiatal és öreg egyaránt a médiában megjelenő testi tökéletességhez méri magát, és egyre többen vannak, akik már a saját testüket is szégyellik.

• a fogyasztás vágya
• hipnotikus passzivitás”

„A gének vannak arra, hogy mennyire érzékeny az ember a környezetére, és a környezet befolyásolja, hogy mennyire válnak fontossá az ember genetikai adottságai – írta R. C. Lewontin, az ismert genetikus. – Ha változik a környezet, akkor nem tudjuk, mi következik”. Van olyan ember, aki több fájdalmat fog érezni, és ezért nagyobb szüksége lesz rá, hogy az alkalmazkodásnak abba a fajtájába meneküljön, amelyet az elmebaj vagy az addikció jelent. Nagyobb szüksége lesz rá, hogy elforduljon a világtól, disszociáljon, több részre szakadjon, és olyan képzelgésekbe meneküljön, amelyek magyarázattal szolgálnak az elviselhetetlen valóságra. De mindez távolról sem jelenti azt, hogy örökölhető neurobiológiai betegsége volna. Az ilyen gyerekeket Tom Boyce, a San Franciskcoban működő Kaliforniai Egyetem gyerekgyógyász és pszichiáterprofesszora „orchideának” nevezi:

Rendkívül érzékenyek környezetükre, ezért kivételesen érzékenyek a nehézségekre, támogató és gondoskodó környezetben azonban rendkívül életerősek, kreatívak és sikeresek.” Az „érzékenység” génjei, amelyek nyomasztó környezetben akár pszichiátriai bajokhoz vezethetnek, pozitív körülmények között támogathatják az erősebb belső ellenálló képesség kialakulását, és így boldogabbá tehetnek. Az érzékeny embereknek nagyobb esélyük van rá, hogy ha a különleges tulajdonságukat nem rombolja le rossz bánásmód vagy elutasítás, akkor nyitottabbak, fogékonyabbak, találékonyabbak, művésziebbek és empatikusabbak legyenek. A legérzékenyebb emberek alkották meg kultúránk legmaradandóbb darabjait: de sokuk egész életében nagyon súlyos kínokat állt ki. Az érzékenység igazi dupla fenekű bőrönd: ajándék és átok is egyben.”

„Az emberi fajták gondolata történelmileg az európai kapitalizmus sugallatára született, hogy a fehérek kontinense Afrika, Ausztrália és Észak-Amerika bennszülött lakóit leigázva, rabszolgasorba taszítva és szükség esetén elpusztítva még gazdagabbá válhasson. A 18. század végéig nem is létezett mai jelentésében a „rassz” szó. Pszichológiai szempontból, egyéni szinten az a „másikká tétel”, amelyet a rasszizmus kialakít, az önbizalomhiány ellenszere: ha nem érzem jól magam a bőrömben, akkor hadd legyek fölényben valaki mással szemben, hogy a hozzá képest rendelkezésemre álló privilégiumokra hivatkozva tehessek szert a hatalom és a jó társadalmi helyzet érzésére. Jean-Paul Sartre francia filozófus szerint az antiszemita olyan ember, aki fél. Persze nem a zsidóktól, hanem önmagától, a lelkiismeretétől, a szabadságától, az ösztöneitől, a felelősségeitől, a magánytól, a változástól, a társadalomtól és a világtól… A zsidó létezése csak arra való, hogy az antiszemita csírájában elfojthasson minden tépelődést önmagában.”

„Ha egy kisgyerek a közösségében – akár a családban, akár az iskolában alávetett szerepbe kerül, akkor nő az esélye annak, hogy a stresszre kardiovaszkuláris, idegrendszeri és hormonális választ ad, és krónikus egészségügyi problémái alakulnak ki. Felnőttek esetében sem más a helyzet. Az egyéni önazonosságtudat elnyomása zavart okoz a szervezetben, és betegséghez vezet; de ha az elnyomás rendszerszintű, és az egyének egy csoport tagjaként kénytelenek magukat elnyomni, az még nagyobb, jóval súlyosabb bajt okozhat.”

„1957-ben tizenhárom éves voltam, amikor 38 ezer magyar honfitársammal együtt Kanadába menekültem az elviselhetetlen sztálinista diktatúra elől. Tárt karokkal fogadtak minket. Észak, ahogy az ország himnuszában is áll, valóban igaznak, erősnek és szabadnak látszott. Azt nem tudtam, és senki nem is beszélt róla, hogy ugyanabban az évben, nagyjából éppen akkor, amikor mi a Brit Columbiai-i élet örömeivel ismerkedtünk, nem messze attól a helytől, ahol éltem, egy négyéves őslakos kislánynak, Carlene-nek a szövetségi engedéllyel rendelkező, bentlakásos egyházi iskolában törtött első napján tűt szúrtak a nyelvébe. Az volt a bűne, hogy az anyanyelvén szólalt meg az osztályteremben. Egy óra telt el úgy, hogy a kislány nem tudta visszahúzni a nyelvét a szájába, mert attól félt, hogy az ajkát is megsebzi. Nem sokkal később több éven át tartó szexuális abúzus kezdődött. Kilencéves korában Carlene már alkoholista volt, később opiátfüggő lett, mert valahogyan csökkentenie kellett a fájdalmát…

Kanadában mindenki némi megbocsátó lenézéssel tekint az Egyesült Államokra, pedig nincs rá semmi okunk, hogy jobbnak tartsuk magunkat náluk. Közismert, hogy a rendőrségen belüli, gyakran brutális erőszakhoz vezető előítéletek igen sokszor az őslakosokat és a színes bőrű embereket sújtják. Az ország börtöneiben ítéletüket töltők majd harminc százaléka az őslakosok közül kerül ki, miközben a lakosságnak alig több mint öt százalékát alkotják.”

„a nők esetében aránytalanul gyakori szorongás és depresszió jórészt abból származik, hogy elnyelik a férfiak dühét, miközben viselik e düh enyhítésének kulturálisan rájuk kényszerített felelősségét is. Ebben az értelemben mindkét nem nevében a nők veszik be az antidepresszánsokat és az anxiolitikumokat (a szorongáscsökkentő gyógyszereket). A lányok rengeteg nyílt és bújtatott üzenetet kapnak azzal kapcsolatban, hogy akkor fognak boldogulni, ha nem ellenkeznek, békességre törekednek, és gondoskodnak róla, hogy mindenki más elégedett legyen…”

„Minél hosszabban vizsgálom azokat, akik benépesítik a politika terepét – a csúcson lévőket, és lent, legalul saját magunkat (meg a kiváltságosabbakat valahol a kettő között) -, annál tisztábban látom, hogy a sérültek megválasztják a sérülteket, a traumatizáltak pedig a többi traumatizált élére állnak, és tevékenységükkel kérlelhetetlenül tartósítják a traumatizáló társadalmi körülményeket.”

„Mindent összefoglalva, a rendszer körkörös eleganciával működik: világunk, amely csupa félreértésen alapul azzal kapcsolatban, hogy kik és mik vagyunk, olyan feltételeket teremt, amelyek akadályozzák alapvető vágyaink kielégítését, és kínlódó, magukkal és másokkal meghasonlott embereket hoz létre. A kiválasztott kevesek – különösen azok, akik egész fiatalon olyan megküzdési mechanizmust alakítottak ki, amelynek segítségével megtagadhatták a valóságot, kizárhatták magukból az empátiát, félni kezdtek saját sebezhetőségükről, elnémították magukban az erkölcsi érzéket, és nem hajlandók alapos önvizsgálatra – hatalomra emelkednek. Irányítani kezdik a biztonságra és stabilitásra vágyó többséget, amelyet már úgy tönkretett a cinizmus és az elidegenedés, hogy örömmel cseréli valóságos ösztöneit és kollektív öntudatát hamis ígéretekre és egy védelmező karizma közelségére. A kör azzal zárul be, hogy sebzett, szűkös világképükhöz ragaszkodó vezetőink politikája konzerválja a meglévő körülményeket, vagy éppen ront rajtuk.”

„A pokolba vezető út nem jó szándékkal van kikövezve, hanem a szándékok hiányával. Minél többet minősítünk, hárítunk, fókuszálunk és értékelünk át, annál nagyobb szabadságot nyerünk az újrateremtéshez. Félnek a botlásoktól? Elárulok egy titkot: senki sem ússza meg őket. Így működik egy emberi lény.”

„Végre összeállt a kép az életemmel kapcsolatban: megértettem, hogy az őrülten termékeny időszakok és a depressziós összezuhanások igazából nem az ellentétei egymásnak – inkább sziámi ikrek -, és gyerekkorom óta mindketten segíteni próbálnak rajtam. Amikor nem álltam le, akkor a kisfiúagyam túlpörgéssel reagált, megpróbálta tartani a tempót, hátha sikerül keresztülvágnia magát a káoszon; míg az érzelmi összeomlás úgy működik, mint egy biztonsági kapcsoló, amelyet azért építettek be, hogy fel ne robbanjon a biztosítékszekrény.

Részben a hangulatstabilizáló gyógyszereknek köszönhetem, hogy most már a két véglet között is itthon van valaki, aki rálát a túl jó és túl rossz hangulatokra, és tudja, hogy azok nem én vagyok. Ha mostanában mániákus tempót diktálok magamnak, és aludni sem tudok a folyamatos ihlettől, vagy amikor arra ébredek, hogy elnehezültem, és nincs semmihez kedvem, akkor nem küzdök és nem panaszkodom. Mindkét állapot meghozza a maga gyümölcseit: az egyik a lelkesültséget és a kreativitást, a másik a nyugalmat és a korlátaim elfogadását. Egyik sem tart túl soká.

Kezdek rájönni, milyen nagy dolog, amikor az ember megérti, hogy az elméje nem az ellensége.”

„A trauma befolyásolja a gyerekek tanulási képességét, ezért a traumákra figyelemmel lévő oktatási rendszer a fejlesztés tudományában is járatossá tenné a tanárokat. Ebben az esetben az oktatás olyan légkört teremtene, amelyben az érzelmi intelligenciát legalább annyira becsülik, mint az ész eredményeit. Az gyerekeket többé nem az elért eredményeik alapján értékelnék, hiszen az elsősorban a társadalmi és a faji előnyöket tükrözi és termeli újra, hanem a kiteljesedésüket elősegítő körülményeket alakítanának ki…

„Olyan tanterveket kellene csinálni, amelyek támogatják az egészséges közösségi és érzelmi fejlődést – írja Maggie Kline tanár és iskolai pszichológus. – Ha a diákok biztonságban érzik magukat, a nyelvkészségért, a gondolkodásért és az érvelésért felelős agyterületeik növekszenek.” A tanárképzés a gyerekek rossz magatartását segítségkérésnek vagy az érzelmi fájdalom jelenének látná, és nem olyasminek, amire elfojtással, büntetéssel vagy eltávolítással kell reagálni.

Az elmúlt évtizedekben milliónyi felnőtt és gyerek mozdult meg a világ sok országában, hogy olyan fontos témákat kényszerítsen be a politika ügyei közé, mint a környezeti igazságosság, az őslakosok és a nők jogai, a genderszemlélet, a faji egyenlőség és a rendőrségi reform. A közügyek egyik élharcosa Greta Thunberg kamaszkorú klímaaktivista, aki az autizmusát mint „szupererőt” jellemezte, és nagyon sokat tett azért, hogy a klímaváltozás generációja figyelmének középpontjába kerüljön. „Sok tudatlan ember hiszi, hogy ez betegség vagy valami nagy baj – tette közzé a Twitteren. – Ha a gyűlölködők a kinézetedről beszélnek, meg arról, hogy miben különbözöl a többiektől, az azt jelenti, hogy nem maradt más, amibe beleköthetnének. Ebből tudod, hogy győzelemre állsz.”Az ő példája pontosan megmutatja, hogy micsoda gyógyhatása van egy fontos feladatnak. Thunberg azt nyilatkozta, hogy a klímavédelmi kampány előtt „nem volt semmi energiám, sem barátom, nem szóltam senkihez. Egyedül ültem otthon egy táplálkozási rendellenességgel.”

„Véleményem szerint, ha valaki kitartóan arra törekszik, hogy keresztüllásson a traumatizáló blöffökön, és a hazugságok láncaitól megszabadulva éljen és alkosson, akkor jól megélt élete lesz.

Ez az élet az ébredéssel kezdődik: rá kell ébrednünk, mi valóságos és autentikus körülöttünk, és mi nem az. Rá kell döbbennünk, kik vagyunk, és kik nem. Fel kell ismernünk, hogy mit üzen a testünk, és mit fojt el az elménk. Meg kell látnunk a sebeinket és a képességeinket. Szembe kell néznünk vele, hogy miben hittünk, és mi fontos igazán a számunkra. Tudnunk kell, mi az, amibe nem nyugszunk bele többé, és mi az, amit már képesek vagyunk elfogadni. Észre kell vennünk, milyen mítoszok kötnek gúzsba, és milyen kapcsolatok határoznak meg. Tisztában kell lennünk a múlttal, ahogy volt, a jelennel, ahogy van, és a jövővel, ahogy talán lesz. És legfőképpen rá kell ébrednünk, hogy szakadék van aközött, amire a lényegünk vágyik, és amit a „normalitás” megkövetel tőlünk.”