Előbb a chioggiai szállás lett meg. Fel sem merült, hogy Velencében lakjunk. Jóból is megárt a sok...
Megpróbálok egy napot leírni, saját fotókkal illusztrálva.
Tegnap reggel megvettük a kétnapos bérletet, ma az a terv, hogy csak iszunk reggel egy gyors kávét egy brióssal, és egy korai hajóval elhagyjuk Chioggiát, mert még sok dolog vár minket Velencében. A Biennálé több nap alatt sem nézhető végig alaposan, úgy istenigazából. Nekünk most kettő van rá. A tegnap is tömény volt… Muszáj lesz leírnom a biennálés élményeimet is. Előbb-utóbb szerét ejtem…
Ajjaj! Most látjuk, ma van a piacnap Chioggiában, ezt nem tudtuk. Töménytelen árus, ezt mi sem hagyhatjuk ki. Az olasz piacok szuperek! Általában heti egyszer van, nagyobb helyeken állandóan. Úgyis fenem a fogam egy új táskára, a fiúknak is kellene venni valamit… /Lett táska, lenvászon ingek, gyorsan hazafutunk vele, aztán már tényleg irány a hajó./ A hajónk pontosan indul, sokan vagyunk rajta, látjuk, sokan a piacra jöttek bevásárolni. Ezzel megyünk át Pellestrina szigetére, amely valójában egy észak-déli irányú földcsík, érdekes képződmény. Persze itt a lagúnáknál sok érdekes képződmény van, épülnek is, folyamatos a mozgás, a változás. Ezen itt laknak is, azért annyira nem keskeny, kertek is vannak, még tán némi ipar is, de alapvetően ez egy halásztelepülés. A helyieket sokukat vár a kikötőben a saját autójuk, becuccolják a vásárfiát, aztán mennek haza.
Mi átszállunk a buszra, a menetrend egészen jól össze van hangolva. Amikor a busz elér a sziget végére, gyorsan felhajt az ott várakozó kompra, ami mintha csak ránk várt volna, már indul is.
Gyorsan átérünk a túlpartra, a busz hamar lehajt a kompról, ez itt olyan természetes, mint nálunk áthaladni egy közlekedési csomóponton. Megyünk tovább, a velencei Lido felé. Fürdésre nem készültünk, a homokos strandokat nem igazán kedveljük, de gondoljuk, azért megnézzük magunknak, ha már olyan ikonikus hely. Egyébként földrajzilag ez a Lido nagyon hasonló Pellestrinához, csak kicsit vastagabb, szélesebb sziget. Iszonyatosan elegáns hely, egészen másfélék az üzletek, a bárok, mint Chioggiában. Már a térképen feltűnik egy ötcsillagos szálloda, aminek a neve Ausonia Hungaria. A szálloda még 1907-ben épült, csodálatos szecessziós épület. Be is megyünk, körbejárjuk a földszinten látható részeit. A recepciósnak mondjuk, megnéznénk, mert magyarok vagyunk, érdekel. Kedvesen mutatja, csak tessék.
A Biennálé magyar pavilonja is ebben az időszakban épült, nyilván nem véletlen az egybeesés. A stílus is hasonló. Erről most csak egy képet teszek ide:
Igen, jól gondoljátok! Zsolnay!!
Végig a parton színvonalas, fizetős strandok. Aztán a legvégén találunk egy szabadstrandot, ami nekünk arra most épp elég, hogy belegázoljunk térdig a vízbe, ’érezzük a fílinget’, mert már Velencében kellene lennünk. Persze kifelé jövet kissé zavar, hogy a lábam csupa homok, de eszembe jut, volt egy csap a kijárattól nem messze. Nem gond igazán, hatvanévesen lábat mosni a velencei Lido-n egy ivócsapnál, ilyen még úgysem volt az életemben. Foglalt a csap, nagyon lassan csordogál belőle a víz. Egy biciklis, fekete srác próbálja megtölteni a kulacsát. Beszédbe elegyedünk vele. Nagyon kedves. Nem sokkal lehet több mint a fiaink, mondja, már nyolc éve él itt. Kérdezi, mi honnan. Azt mondja, már nagyon szeretne eljönni Budapestre, jókat hallott róla. Nincs rajtam szemüveg, ezért benézem a kulacsát, azt hiszem, Manchester United-es. Mondom, a fiam is United szurkoló. Jót nevet rajta, mondja, ez nem az, de ő is szereti a csapatot… hát igen, a foci is egy világnyelv. Nagyon jól beszél angolul. Nyilván olaszul is. Még azt is elmondja nekünk, hiába, a lábmosás azért megtette hatását, hová ne menjünk Velencében, mert nagyon drága, és ha akarunk enni-inni, akkor merrefelé keressünk jó, megfizethető helyet.
Felszállunk egy buszra, ami kivisz a kikötőbe, ahol felszállunk egy vaporettóra, ami elvisz minket a Biennálé bejáratához. Tegnap megnéztük a nemzeti pavilonokat, mára maradt még pár ebből, aztán az Arsenal területe vár bejárásra. Közben szörnyülködünk magunkon, hogy amikor eljöttünk hat évvel ezelőtt a gyerekekkel, egy nap alatt jártuk végig a kettőt. Hú, most nem is értjük, hogy bírhattuk? Meséltem is akkor róla!
Azért ahogy hajózol befelé a város felé, már nézed a sziluetteket, látszanak a Szent Márk tér ikonikus épületei, és egyszer csak jön ez a szobor, ami a menekült áldozatoknak állít emléket, ez akkor, ott nagyon ütős! Annyira életszerű, hogy amikor tegnap megláttuk, először meg se tudtunk szólalni, csak nagyokat nyeltünk.
Szóval, a Biennálé, amiről majd külön fogok valamikor írni. 1895 óta rendezik, egyik évben építészet, másik évben képzőművészet témában. Most, hogy láttunk egy ilyet is és egy olyat is, azt gondolom, mégsem olyan nagy a kettő közt a különbség. Tágan értelmezett volt ez is, az is. De mondom, majd még mesélek!
Néha nehéz volt elvonatkoztatni a helyszíntől, ami önmagában is izgalmas, érdekes hely. Ez például a régi hajógyár egy része:
A városban vannak további helyszínei is, egy-egy épületben, de az már tényleg reménytelen, hogy még azok közül is beiktassunk néhányat. Különben is, néha épp az tetszik a legjobban, ami a legegyszerűbb, csak úgy van...
Egyébként nem tudod úgy fordítani a fejed, hogy ne láss valami érdekeset, izgalmasat.
A kiállításon sok erős hatás ér minket, több órán keresztül járjuk a pavilonokat, próbáljuk befogadni a történeteket, megérteni a projekteket, értelmezni a látványt. Tömény intellektuális és vizuális élmény.
Szinte sokkoló, amikor szembe találom magam a mesterséges intelligenciával, annak megtestesített képviselőjével, aki kedvesen biztat, feltehetek neki három kérdést. Először jó mókának tűnik, aztán megszeppenek. Hátralépek, hagyom, éljem más a lehetőséggel. Akarom én tudni?... inkább nem... Sokáig jár aztán ez a fejemben, mit is kellett volna kérdezni.
Aztán a legerősebb és legemlékezetesebb 'élmény' sajnos a büfében jön, mégpedig egy darázsnak köszönhetően. Gyanútlanul eszegetjük a szendvicsünket, isszuk a kólánkat, amikor a férjem hirtelen a szájához kap. Nem is tudja, mi az, csak az éktelen fájdalmat érzi, én azonban épp meglátom a darazsat, ahogy a vállára száll, aztán el onnan. Szerencsére nem allergiás rá, de így is nagyon kellemetlen. Gyorsan kérünk jeget a büféből, ami nagy szolgálatot tesz aztán. Rettentően fáj szegénynek, ezután már úgy járjuk Velencét, hogy mindig van nála jég, tart a kezében egy műanyag poharat, és ha elfogy, vagy elolvad a jege, bemegy egy bárba, vagy leülünk egy kávéra, kér utánpótlást.
A hazafelé indulás előtti Aperolozás - hisz ahhoz is jár jég...-, már jobb hangulatban telik, főleg, amikor ráébredünk, hogy egy templom bejárata előtt ülünk, amiről eszünkbe jut, mekkorát nevettünk, amikor reggel a piacon belibbentem a próbafülkébe, ahol próba közben vettem észre, hogy kábé három méterre vagyok a templom nyitott ajtajától. Effektíve láttam a teljes templombelsőt, miközben rogyasztani kellett a térdemet, ne lógjak ki mégis a próbafülkéből teljesen. Nem rám méretezték… Hiába, annyi itt a templom, hogy teljesen beleolvadnak a hétköznapi életbe. Legtöbbször a faluk is összeér a lakóházakkal, sokszor egy-egy nagyobb téren is több templom van. Felfoghatatlan, hogy lehet ennyi templomot, ennyi régi épületet fenntartani. Nem csoda, hogy az olasz gazdaság sem remekel…bár, nem tudom, itt mennyire olvadt össze az állammal az egyház, vagy itt képes önállóan, önjáróan működni? Igaz, itt annyi a turista, hogy az valamilyen formában kell, hogy tudja fedezni ezeket a kiadásokat is. De megállok időben, nem szeretnék itt most finanszírozási formákon, pláne nem templomprojekteken gondolkodni, különben is le kell vezetni a fárasztó napot. Arra pedig a legjobb dolog, ha már nem kell vezetni sem, egy hideg sör, vagy egy Aperol. Ha pedig nyár van, meg nyaralás, meg Olaszország, akkor inkább az utóbbi.
Sőt, itt ülve tudjuk meg, egy mellettünk zajló idegenvezetésnek hála, hogy az Aperol az velencei találmány, innen indult útjára a sikertörténet. A helyes arány pedig, ha még valaki nem tudná: 3-2-1! Aperol, prosecco, szóda sorrendben! Bele egy narancskarika, vagy egy olajbogyó. És hozzá egy kis csipsz! Itt, a szülőhely környékén, autentikusan, mindig így adják, így dukál.
A jóhangulatú utcák hangulatát csak fokozza, hogy ezekben a napokban lehetnek itt is a diplomaosztók, mert több helyen is látjuk a felkoszorúzott, vidám fiatalokat. Látszik, ünnepelnek.
Darázscsípés ide vagy oda, nehéz megválni Velencétől. Kóválygunk még kicsit, jó ez a forgatag, de azért igyekszünk nem a legsűrűbb utcákon haladni a vaporettó felé. Jó későre fogunk hazaérni, de nem baj, reméljük, a csatlakozás most is olyan flott lesz, mint eddig minden alkalommal.
Hát, nem!
Sajnos kiderül, az utolsó etapnál, a hajónkra bizony sokat kell várnunk. Kicsit morcosan, darázscsípetten, de kárpótolva egy csodás naplementével, azért ki lehet bírni ezt is. Főleg, hogy megnézzük, milyen egy olasz resti. Hát, egészen más, mint nálunk hasonló helyeken. Pedig ez itt azért eléggé világvégi hely. Hm.
Chioggia ma este is nagyon szép. A távolban látszanak Velence fényei.
Chioggiában az tetszett még nagyon, hogy többnyire olasz turistákkal van tele, nem egy nagyon felkapott hely. Illetve nem voltam benne biztos, ki a turista, ki a helyi. Imádtam nézni a kávézókban az embereket, ahogy beszélgetnek, ahogy nevetnek, ahogy élik az életüket. Harsányak, vidámak, nagy társasági életet élnek. Az az érzésem, jó lehet olasznak lenni.
Koskovics Éva
