Imádom, ahogy a magyar pavilont befutja a vadszőlő! Közben majd megsüketülünk a kabócák zajától. Habzsoljuk a látványt, ami hol sokkol, hol megnevettet, hol pedig elgondolkoztat.

Garantálom, hogy ez nem egy kifejezetten építészetről szóló írás lesz! Hiába ez a kiállítás témája, ennek kapcsán, a bemutatott projektekről mesélve is felmerülhet minden, amivel találkozunk az életben: a legkisebb helyiségtől, ahová mindenki gyalog jár, a közösségi élet terein át a Holdig, minden! Igyekszem szórakoztatóan, színesen összefoglalni azt, ami nekem a legérdekesebb volt. Mert ez egyben egy önismereti utazás is, állítom. Az, hogy kinek mi jön át a Biennáléból, legalább annyira múlik a saját egyéniségén, mint azon, hogy a kiállítók milyen szándékkal rendezték meg. Természetesen én rengeteg vizes témával találkoztam, lehet, másoknál ezek nem kaptak volna akkora figyelmet.

Azt azért állíthatom, hogy az őslakosokkal kapcsolatos projekteket, illetve az éghajlatváltozás témáját nem lehetett nem észrevenni, mint ahogyan a jövőre való felkészülés - a 'jövő laboratóriuma' - is kiemelt jelentőségű volt. Na, vágjunk inkább bele! 

Most is saját fotókkal illusztrálok mindent! Ez itt például az egyik büfé, nekem rettentően tetszik:

A másik is jól sikerült, amely a hajógyár régi épületében került kialakításra:

Mi az az építészet egyáltalán?

Azt még elmondanám előljáróban, hogy amennyire fontosnak tartom a természetet, az élővilágot, csaknem ugyanazon a polcon van nálam az építészet, az épített környezet is. Az a jó, hogy egyikhez sem értek igazán, viszont rajongója vagyok mindkettőnek, tudom, mennyire fontosak az életünkben, a jövőnk szempontjából. Látszólag két különböző dologról van ugyan szó, de ahogy minden tényleg mindennel összefügg, erre a két területre fokozottan igaz ez a megállapítás. Sőt, sok helyzet, sok példa van rá, hogy a kettő mennyire össze tud forrni, egybe tud épülni. Ráadásul az építészet egyfajta adaptáció, alkalmazkodás is a természetre, illetve sok ötletet is a természetből, az állatoktól, vagy akár természeti képződményekből merít, illetve a természetben található anyagokból kapja, veszi, dolgozza fel az alapanyagait. Mi, emberek élvezzük ezt is azt is, de az építészetet mi is alakítjuk, formáljuk, vagy épp romboljuk... Benne vannak a hagyományaink, a tudásunk, a kreativitásunk, a kulturális színvonalunk, igényességünk, meghatározzák azt a földrajzi adottságaink, a történelmünk.

Egy példa ehhez, a szaudi pavilonból:

A hozzá tartozó leírást lásd az írás végén, (1)!

Biennálé 2023 

Ha kifejezetten pozitívan akarom egy mondatban megfogalmazni a 2023-as Velencei Építészeti Biennálét, azt mondom, elképesztő, hogy mennyire kreatív az ember, milyen sokan gondolkodnak felelősen, mennyien ismerték fel, hogy a jövő építéséhez kell a múlt megértése és feldolgozása, rendbetétele is, mennyien keresik a megoldásokat korunk legnagyobb kihívásaira, és milyen sok jó gyakorlat, mennyi kiváló projekt, üzenet, gondolat vár itt ránk, látogatókra. Átélhettem annak lehetőségét, el tudtam hinni, hogy ha bízunk egymásban, megtanulunk tényleg összefogni, kooperálni, akkor meg fogjuk találni a módját annak, hogy az emberiség fennmaradjon és a jövő élhető legyen.

Itt például az egyik fő szponzor, a Rolex pavilonja, akik - amellett, hogy akik ilyen órákkal rendelkeznek, hát, hogy is mondjam, nem biztos, hogy sokat aggódnak a Föld jövőjén...- mégis jelentős projekteket finanszíroznak. Hiába, kell a léleknek a megnyugvás, mégiscsak jobb úgy Rolexet viselni, ha van rá mentségünk is... Sajnos engem nem szponzorálnak... de így is megmutatom:

Ha negatív beállítottságú lennék, esetleg kicsit rossz passzban, telítődve a valóság számos kedvezőtlen folyamatával, akkor akár így is összegezhetném meglátásaimat a kiállításról: az ember mindig borzalmas volt, és sajnos minden jel arra mutat, hogy ma is az. Miközben vannak, akik próbálkoznak, küzdenek a jóért, építenek, felelősséget éreznek, segítőkészek, sajnos mindig vannak olyanok, és általában sokkal nagyobb a hatalmuk, mert náluk van az anyagi források többsége is, akik nem fogják fel, hogy nemesebb célok érdekében is használhatnák a vagyonukat, a lehetőségeiket. Őket jellemzően önző érdekek mozgatják, semmi felelősségérzetük nincs. Már késő, hiába a jó ötletek, a segélykiáltás, a figyelmeztetés, a Földet, jobban mondva az emberiséget már úgysem lehet megmenteni.

Nagy kérdés, hogy a mérleg merre fog elbillenni a két véglet között.

Itt van például ez a skandináv pavilon (lesz még róla szó). Nagyon klassz, hogy beletervezték a fát! De akinek van háza, kertje, tudja, ha nem fékezzük meg a természetet, ha hagyjuk a növényeket szabadon nőni, akkor pár év alatt Csipkerózsikaként eszmélünk, elnyel minket a flóra és a fauna. Bár, ezt cáfolják az őserdőkben élő népek, akik meg tudják oldani a szimbiózist. Lesz is erre itt példa. Igaz, ők nem az építészetükről híresek. Náluk nem ezt tanítják. Az viszont talán tanulság lehet, hogy nem érdemes igazságot keresni itt sem. Ki így, ki úgy...

Kérdések és válaszok

Mindenesetre a Biennálén keresték a válaszokat arra, melyek a ma emberének szóló tanulságok ahhoz kapcsolódóan, hogy mind az embereket (természeti népek, elnyomott népcsoportok), mind a természetet (esőerdők, természeti kincsek, energiaforrások) kizsákmányoltuk, kizsigereltük, és tesszük ezt sajnos ma is. Vannak-e még lehetőségek a rossz, bűnös folyamatok megállítására, káros következményeik visszafordítására, hogy lehet harcolni a klímaváltozás, annak hatásaival szemben.

Nehéz igazságot tenni, mikor járunk el helyesen. Elgondolkodtatott az a mondat, amit egy londoni kisfilmhez kapcsolódóan írtak le (2):

Aki eljön a kiállításra, jó, ha számít rá, hogy nem elsősorban látványos, szemgyönyörködtető maketteket és terveket fog nézegetni, hanem lesz bőven szembesítés, ébresztgetés, lesznek gondolatébresztő hatások, ahogyan ezt már egyszer mi is megéltük, hat évvel ezelőtt is, az akkori biennálén. Aminek nem az építészet volt a témája. De tudjuk, ma már a különböző területek nem választhatók el egymástól mereven, ma már az interdiszciplináris gondolkodás természetes kell, legyen.

Ahogy én mesélek

Két napot töltöttünk el Velencében, írtam erről korábbi blog bejegyzésemben ITT.  

Megpróbálom összefoglalni legfontosabb benyomásaimat, megmutatni az általam legérdekesebbnek vélt, látott, megértett kiállításokat, látványokat. Az 1895 óta zajló Biennálé maga is organikusan fejlődik, egyik évben művészeti, másik évben építészeti témával. Izgalmas hely, érdemes csak emiatt is elmenni Velencébe. Az organikus fejődés ma is zajlik, amelynek legjobb példája volt az osztrák pavilon, melyről írtak az alábbi, másodiknak belinkelt blogon is. Ezek az Építészfórum írásai: ez és ez! Azért is ajánlom elolvasni ezeket is, mert tematikusabban, közérthetően írnak róla. Vegyük úgy, hogy én épp ezért sem próbálkozom azzal, hogy adjak egy teljes képet (nem is tudnék) a Biennáléról, hanem egyfajta szubjektív élménybeszámolót nyújtok át nektek, a magam módján. Ahogy szoktam…

Sok fotóm van, illetve több szöveget is lefotóztam. Ezeket sajnálnám kihagyni, viszont ha lefordítanám, nagyon megnövelnék a szövegemet, ezért behivatkozással (sorszámra hivatkozva) az írás végén megtaláljátok majd őket. Sajnos csak az angol változatot tudom itt nyújtani, elnézést azoktól, akiknek ez gondot okoz!

Változások, kultúra…

Ahogyan Anatole France is írta (3), minden változás szomorú is, mert minden új születéséhez hozzátartozik valami réginek a megsemmisülése, halála. Ezért félnénk vajon annyira a változástól? Vagy inkább kényelemből? Ki tudja… haladjunk!

Nem szeretnék sokat filozofálgatni, de ez a gondolat (4) nagyon fontos szerintem, ami az episztemológia lényegét foglalja össze. A szó jelentése a ’tudás filozófiája’, amely a tudás természetére és elérésére vonatkozó elgondolásokból áll a wikipédia szerint. 

Felmerül a kérdés, egyáltalán mennyire ismerünk, ismerhetünk dolgokat. Mi a viszonyulásunk, mennyire vagyunk tudatában például a korlátainknak... Nem az van, hogy tudunk valamit, és kész. Nagyon kevés és egyszerre nagyon sok az egzakt tény lássuk be!

Na, itt kezdődnek a problémák.

Ez itt egy jó összegzés (szabad fordításban): ha a kormányokra várunk, késő lesz. Ha egyénlileg próbálkozunk, kevés lesz. De ha összefogva, csoportokban, közösségekben cselekszünk, az még talán segíthet.

Nem kellene minden változásnál elvetni a régit! Az építészetben én is épp azt szeretem, amikor összeforr a régi és az új. Mint itt:

Az előbb említett, Építészfórum blogból is olvashatjuk, hogy a megnyitó beszédben hangsúlyozták, kiemelt témák idén az ökológiai válság, a gyarmati múlttal való szembenézés, valamint a jövőre való felkészülés.

Afrika sokféle formában volt jelen. Volt kiállítás arról, hogy az ötvenes évek végétől, amikor sorra szabadultak fel a gyarmati sorból az afrikai országok, melyik nyugati hatalom milyen programmal, milyen projekttel igyekezett ezeket elősegíteni. Ez önmagában megért volna egy fél napot, hogy végigolvassunk mindent...

Volt rengeteg fiatal afrikai építész műhely, több fiatal építész mutatta be munkáit, illetve jónéhány különleges makettet láthattunk már meglévő és tervezett épületekről, múzeumokról, templomokról, lakóházakról. Ezek mindegyike óriási fantáziával volt megalkotva, bennük voltak a bokorfalvak, az afrikai ősi építészet elemei, az ő hagyományaik. Volt olyan elképzelt világ, ami bemutatott egy olyan Afrikát, amiben minden olyan, mintha a fejlett nyugat lenne, csak épp az emberek bőrszíne más. Most ide random teszek ezekből képeket, nézegessétek őket:

Azért vannak tények, amelyektől nehéz szabadulni - Afrika a karbonkibocsátás kevesebb mint 4 százalékáért felel...

Nemzeti pavilonok

Képtelenség lenne minden ország-pavilonról beszélni. Talán mindegyikbe bementünk, de amelyik nem tűnt érdekesnek, ott nem töltöttünk sok időt. Ha mindről írnék, amit mi láttunk, nem bírnátok végigolvasni. Ezért megpróbálok csak néhány érdekességet kiemelni ezekből.

A nemzeti pavilonokba nem igazán szólnak bele a szervezők, ők maguk döntik el, a kiemelt témához kapcsolódóan mit szeretnének bemutatni, milyen gondolatokkal jönnének. Nekem nagyon tetszett, hogy megtudtam, a három skandináv ország Svédország, Norvégia és Finnország hatvan éve közösen állít ki. Mi velük, az ő pavilonjukkal kezdtük a bejárást. Az őslakos, számi kultúrát mutatják be, illetve van egy nagy térkép, amelyen látható, milyen sok projekt zajlik jelenleg is, amely ezeket a fennmaradó értékeket próbálja megőrizni, felkelteni. Íme:

Üldögélhettünk rénszarvas bőrön:

Az a helyzet, hogy a kanadai, a dél-amerikai projektek is nagyfokú önkritikával, történelmi kibeszélésre alapozva kerültek bemutatásra. Ahogyan a gyarmattartó európai országok, a hódító népek is cipelik magukkal a terheit annak a sok rémségnek, amit elkövettek a bennszülött népekkel szemben. Az ázsiai, afrikai, amerikai, ausztrál példák sorát láthattuk, miközben az a rossz érzés kísért, hogy vajon ami most zajlik Afrikában, amit a kínai terjeszkedés napjainkban továbbfejlesztett változatai produkálnak, azok vajon hová fognak vezetni. Persze ma már nincs olyan szintű erőszak, nincs mészárlás, de gyarmatosítás mai napig folyik. Ezért is kell róla beszélni!

Az orosz és az ukrán pavilon is zárva volt, bár az ukrán kiállítók készültek egy minimalista bemutatóval, egy szimbolikus bunker-szerű építménnyel és egyértelmű volt a Biennálé üzenete is. Most nehéz a jövőépítésen dolgozni, amikor a múlt értékeinek rombolása zajlik éppen. (5)

A legtöbb helyen kiemelt hangsúly volt a klímaváltozáshoz való alkalmazkodás különféle feladatain, de főleg a víz témán. De az adatok, a data science, az adatokból kapható információk, azok fontossága is sok helyen bemutatásra került valamilyen formában.

Japán pavilon kiinduló kérdése: miért vagyunk annyira izoláltak, amikor annyira össze vagyunk kötve kulturálisan, pénzügyileg, összekötnek minket az információk? Miért érezzük a jövővel kapcsolatban ezt a nagy bizonytalanságot, amikor rengetegen jólétben élünk, egészségesek vagyunk, szabadok és fogyaszthatunk kedvünkre?

A dél-koreai pavilonban 2086-ba repítve próbálnak belelátni és kérdéseket vetnek fel, mire érdemes fókuszálni, mi az, ami nem kerülhető, nem úszható meg (6). Kiindulópontjuk az, hogy nem csupán a klímaváltozás sürget minket, hogy a kizsákmányoló, növekedésre építő közgazdasági paradigma helyett találjunk új ökokulturális megoldásokat, arra jutnak, ez az utolsó lehetősége az emberiségnek, hogy rátaláljon egy humánusabb útra.

A brazil pavilon építészetileg az egyik kedvencem.

Az Amazonas, a dél-amerikai esőerdők, az ott élő bennszülöttek többször is szembejöttek velem itt Velencében is, de érdekes volt nagyon, hogy előtte Zürichben láttunk egy fantasztikus fotókiállítást, a szintén brazil fotós, Salgado képeiből. Ebből ide csak két képet hozok, ízelítőül:

Itt, a Biennálén a dél-nyugat columbiai indiánok között folytatott projekt nyűgözött le. Nagyon érdekes volt a film és természetesen sok párhuzamosság volt benne a Salgadó kiállításon látottakhoz viszonyítva is.

Mindent az öregektől tanultunk meg...

Mondta ez az indián nő... vajon miért is? 

Ki mondja meg, kinek milyen dolgot kell megtanulnia és miért? Ki erőszakolhatja rá a másikra az ő vélt tudását kultúráját, teszi fel az alábbi mondat is a kérdést:

Sokszor mondják, hogy a kultúra nem más, mint a saját történeteink összessége, ahogyan azokat mi másoknak meséljük. Felmerül azonban a kérdés, mit értünk azon, hogy „MI”? Kolumbiában, kik a Mi? Az őslakosok leszármazottai? A mai ott élők? Az építészek? A történészek? Az írók? A mindennapi emberek?

A dél-koreaiak találták ki a játékot: The Game of Together How  címmel. Négyen tudták játszani egyszerre és nehéz, embert próbáló feladatokra kellett megtalálni a legjobb választ a felajánlottak közül. Egyik sem volt egyértelmű, izzasztó, de mégis a mindennapi életben jelenlévő témákról, fogyasztási szokásokról szóltak. Például: mit tegyünk, hogy ne jöjjön hozzánk több menekült? És voltak lehetséges válaszok: pl. ne adjunk nekik enni, inni ... Rémes volt, rémesen nehéz... Nem is vállalkoztam rá… arra fogtam, hogy sietni kell… mint sokszor az életben.

A lengyel pavilon az adatokkal operált. Milyen sokszor döbbenünk rá, hogy a számokkal nehéz mit kezdeni! De ha jól szemléltetik, ha kontextusba tudják helyezni, ha úgy mutatják, hogy összevetik másokkal, akkor egészen más a hatásuk. Ezt többféle módon is láttatták a lengyelek. Például összehasonlították országok méreteit többféle szempontból:

És megmutatták:

A görög pavilont imádtam! Az épület is gyönyörű, a kiemelt témája pedig szívem csücske, a víz.

Geográfiai helyzetüknél fogva náluk ez különösen fontos téma. Sok nagy projektjük volt, de már az ókori görögök is hamar megtanulták, hogy a víz amennyire áldás, annyira átok is tud lenni. Ők is rettentő szemléletesen mutatták be a megvalósult projekteket. Vízmegtartás, vagyonvédelem, édesvíz készlet megóvása… mind nagyon fontos, összefüggő témák. (7)

A román pavilonban leesett az állunk. Nem gondoltuk volna, hogy ennyi idővel korábban ilyen komoly eredmények voltak az autóiparban, az autókat imádók (akár csendes félőrült félzsenik) között. Helyenként épp arra van szükség, kilépni a normálisnak tartott keretekből. Már száz évvel ezelőtt megépítették az első elektromos autót!

A mi kétnapos biennálés programunk számomra legsokkolóbb látványa az volt, amikor betévedtünk egy filmvetítésre, amely bemutatta, hogyan kutatták fel, rekonstruálták szakértők, építészek az ujgur átnevelő táborokat. Műholdfelvételek, szemtanúk segítségével kutattak, illetve tanulmányozták az átlagos, ismert kínai építészet szokásait, sokszor annak tanulságai segítették a továbblépést. Ide nem csak a muzulmán hitű kínai népeket hurcolják el ’átnevelésre’, valójában inkább kényszermunkára, de olyanokat is, akik magatartásukkal erre rászolgáltak, és akik nem is feltétlenül muzulmánok, lehetnek bárkik. (8) Nem volt egyszerű és veszélytelen kutatás ezt feltárni, de rengeteg bizonyítékot sikerült összegyűjteni. A hatásoktól szédelegve aztán tesznek róla a kiállítók, hogy hamar találkozzunk ennek fordítottjával, a mai modern kínai építészet néhány reprezentánsával. És akkor az ember csak néz ki a fejéből…

Természetesen a fentieket nem Kína állíttatta ki. A táborokról a kínai állam soha nem adna ki semmi információt. De muszáj, hogy a világ tudjon arról, mi zajlik ott.

Egyébként tényleg nem lehet könnyű az adott országoknak eldönteniük, mit is hozzanak egy ilyen nagyszabású rendezvényre, mit tegyenek ki magukról a kirakatba. Mi legyen a fő szempont: a kultúránk, a hagyományaink, a felelős gondolkodásunk, az aktuális politikánk, a humorunk, a merészségünk? Két jó példát hoznék erre: a luxemburgiak a Hold-projektjüket, hozták, a finnek pedig büszkeségüket, a száraz WC-t! Szerintetek melyik hasznosabb? Én imádtam a finn cuccot, ráadásul Svájcban már működés közben találkoztunk ilyennel, fenn az egyik hegyen, illetve Zürichben az egyik játszótér sarkában.

Ki ne értené:

Magyar kiállítás

És hogy ki ne felejtsem a magyar pavilont!

Magyarország elsők között csatlakozott az indulás után a programhoz. A milleniumi építkezések, a korszaknak a szelleme egyértelműen látszik a csodálatos pavilonunkon, aminek fő díszítő elemei a Zsolnay kerámiák. 1909-ben épült fel az épület és 1958-ban történt egy jelentősebb felújítás. Nagyon kíváncsian vártam, mivel jött hazánk az idei kiállításra. Hát, hogy is mondjam… Még mindig jobb, mintha a Vár-beli dolgokat mutogatnánk...

Részben értem, hiszen tényleg nagyszabású projekt. Közben sok kellemetlen emlék, a társadalmi párbeszéd hiánya miatt máig van bennem is egy keserű szájíz: a Liget projektről van szó. Meg arról, hogy miközben mások a jövőre fókuszálnak, a kihívásokra, az alkalmazkodásra, nekünk akkor is ’leg’-nek kell lennünk…

Miközben szeretem a Zene házát, az új Néprajzi Múzeumnak is vannak izgalmas elemei, nehéz magamban elnyomni azokat a kisördögös gondolatokat, hogy ez mennyire kirakat, hogy miért kerüljük mi látványosan a víz, az éghajlatváltozás, a környezetvédelem, a migráció témáit? Megvan a válaszom is erre, de most ebbe nem mennék bele.

Aztán...

Vannak aztán azok a kiállítások, amelyek nem nemzeti alapon szerveződnek, hanem tematikusan. Ahová művészeket, projekteket hívnak meg. Velence pavilonja.

A velencei régiók projektjei is bemutatkoznak:

Nagy munka ez!

Az előkészületek nem véletlenül vesznek igénybe több, mint kilenc hónapot. Sok szempontot kell figyelembe venniük a kurátoroknak és kollégáiknak, amikor a közös terek kiállításait állítják össze, kiválasztják a pályázókat, a meghívott művészeket, építészeket. Amit a látogatók láthatnak, az már egy kicsi szelete az induló ajánlatoknak. A szűrést befolyásolják többek között a protokoll, a hagyományok, a logisztikai és nem mellesleg a jogi lehetőségek, keretek.

Az idei kiállításra négy témát emeltek ki, ezek a következők: a táj, a gender, az emlékek és a jövő.

A jövő laboratóriuma sok-sok ötletet, tervet mutatott be, de legyen most ennyi elég.

Ha végig bírtátok olvasni, akkor nagyon hálás vagyok! Higgyétek el, nem volt könnyű értelmesen (remélem!!), emészthető formában és mennyiségben összegezni. Számomra egy különleges intellektuális élmény, sokszor sokkoló hatású információhalmaz volt, időnként tényleg elvesztem benne. Időt kell rá szánni, de érdemes! Mert az emberi elme határtalan, kreatív, gazdag! Reméljük, legyőz minden akadályt!

Koskovics Éva

Alább a behivatkozott szövegek:

 (1)

(2)

 (3)

(4)

(5)

(6)

(7)

(8)