„Nincs semmi, ami pontosabban megmutatná egy társadalom lelkét, mint az, ahogy a gyerekeivel bánik.”
mondta Nelson Mandela. Most is sokan próbálják ezt magyarázni a mai Magyarországon, sokan állítják, nagy bajok vannak e téren. De van, akiről ez lepereg, aki erről nem hajlandó tudomást venni. Azok között is, akik hatalmon vannak, akik kezében van az ország jövője. Nehéz ezt lenyelni.
A fenti képen az én általános iskolám látható, Mádon. Sokat köszönhetek neki, az akkori tanáraimnak! Ezért sem tehetem meg, hogy nem mondom el, amit gondolok.
A magyar oktatási rendszer borzalmasan alacsony színvonalú, elavult
Nem, nem most romlott le az elmúlt tizenkét évben, de amit még lehetett rontani rajta, azt nagy erőkkel megtette a kormányzó párt (na jó, kettő…), és teszi ma is, egészen drasztikus, időnként abszurd intézkedésekkel, vagy épp azzal a negligálással, ami egészen felháborító Európa közepén, 2022-ben. Kezdték a nagyfokú központosítással, a NAT-tal, a tankönyv témával. Nem szeretném ezt nagyon részletezni, a csapból is ez folyik.
Mivel fiatal koromban sokáig tanárnak készültem, illetve van két egyetemista fiam, személyesen is van közöm a témához, sőt, tudnék még indokokat írni többet is, csak nem szeretném szaporítani a szót. Ha nem is lenne tanári diplomám, vagy ha nem is lennék szülő, akkor is azt gondolnám, ez tényleg közös ügy, ezen valóban alapjaiban múlik az ország jövője. Sokkal inkább, mint a stadionokon, a sportsikereken, vagy mondjuk az állam-egyház összefonódásán, az emlékezetpolitikán és folytathatnám a vitatott témákat, torzókat, hungarikumokat.
Miskolcon voltam középiskolás, ezért különös érdeklődéssel és szimpátiával figyelem a Hermanos Pilz Olivérék tevékenységét, bátorságát a kezdetektől fogva, és szurkoltam nekik, a Tudásmenetnek most, Miskolcról indulva. Pénteken kimentem a gödöllői fórumra, szombaton pedig az Őrs vezér tértől velük tartottam a Kölcsey Gimnáziumig.
Ha valaki követi az eseményeket, akkor pontosan tisztában van vele, hogy ez már régen nem a pedagógus bérekről szól, sőt, nem is csak a pedagógusokról szól, hanem minden olyan szakemberről, aki az oktatásban dolgozik, illetve leginkább a gyerekekről, az ő jövőjükről. Az a bizonyos 9 pont, amit megfogalmaztak, jól reprezentálja ezt.
A péntek délutáni fórum Gödöllőn (az alábbi kép ott készült) sokakat oda vonzott és nagyon érdekes, tanulságos volt. A Tudásmenetben résztvevő szakszervezetis kollégák és civil támogatójuk megfáradtan ugyan, de teljes lelkesedéssel válaszoltak a feltett kérdésekre, ha Gémesi György polgármester nem kéri a hallgatóságtól, hagyjuk őket pihenni végre, talán még órákig tart a beszélgetés.
Ami engem leginkább megrázott, az a tekintélyes, sok évtizedet a szakmában dolgozó, szakembereket is oktató oktatáskutató, Nahalka István gondolatai, megjegyzései voltak.
A jelenlévő pedagógusok beszéltek róla, mennyire nehéz felrázni a kiégett, rezignált, érdektelen kollégákat, és milyen nehéz leküzdeni azokat az ellenséges hangokat, amiket persze sikerült ide is bevinni. Magyarországon ma mindenen, még az üveg átláthatóságán is össze lehet ugrasztani embereket, a véleményeket sokkal inkább az üléspontok, illetve az határozzák meg, hogy milyen üzenetek, instrukciók jönnek fentről, ki melyik buborékban él. Könnyű a tudatlan, egyszerű gondolkodású embereket hergelni a tanárok ellen, a cinizmus sokszor bevált eszköz arra, hogy a rövid távú érdekeit elérje valaki. A politika és ennek gyermeke, a közbeszéd ma olyan szinteken zajlik, hogy erre igazán nem lehetünk büszkék.
Nahalka István épp erre hívta fel a figyelmet, hogy ugyanis a politikai kultúra bizony mennyire borzalmas és primitív. Ugyanakkor arra szólított fel, hogy igenis önreflexiót kellene gyakorolniuk ezen a téren a pedagógusoknak is! Megkérdezte: vajon mi, tanárok, az elmúlt harminc évben hogyan formáltuk ezt? Valahogy így fogalmazott:
Száműztük a politikát az iskolából, de az nincs rendben, hogy a gyerekeket nem készítjük fel arra, hogy a közéletben bizony élni kell, hogy ha tudatos állampolgárként akarnak majd felnőttként élni, akkor az miből áll, hol kezdődik.
(Mellesleg csak hozzátenném, hogy lehet, hogy elméletileg száműzték a politikát az iskolából, én a gyerekeim révén nem ezt tapasztaltam. De amit én megtapasztaltam, az nem a jó példa volt, a beszélgetés, vita, nyitottság, hanem a direkt politizálás, az óriásplakátos üzenetek általános iskolában való szajkózása és hasonló üzenetek, értékrend közvetítése erőszakos módon egy-két tanártól – az igazgató tudtával).
Az iskolák elvétele az önkormányzatoktól óriási hiba volt! A rendszer rögtön sokkal többe került, és azonnal elindult a lejtőn. Tudom, hogy sok jó szakember, intézményvezető a KLIK-es működésnek köszönhetően ment el az első alkalmas pillanatban nyugdíjba.
Az oktatáskutató elmondta, az esélyegyenlőtlenségek nálunk nőnek a legjobban Európában. Nincs még egy olyan ország, ahol a közoktatásból kijött gyerekek között annyival nagyobb szakadék lenne az induláskorihoz képest, mint nálunk. Az olló nyílik! Miközben pedig a köznevelés feladata elsősorban az lenne, hogy esélyegyenlőséget biztosítson a gyerekeknek. Ehelyett nálunk ezt az iskola csak erősíti, rontja. Már a bekerülésben sincs esélyegyenlőség, tudjuk, hogy a szegregált iskolák milyen jellemzőek vidéken, azt is, hogy hogyan működnek az egyházi iskolák, a tanárokat pedig egyáltalán nem készítik fel arra, hogy mi a feladatuk ehhez kapcsolódóan. Nincsenek meg az eszközeik, elavult szemléletmód jellemzi az közoktatási rendszert (és mondjuk ki: a pedagógusok jelentős részét is!) úgy, ahogy van. Az utolsó ilyen felmérés 2017-ből ismert (mutatja, mennyit romlott 2010-2017 között), azóta nem készülnek ilyenek. Ma már a kutatók nem juthatnak hozzá azokhoz a számokhoz – mondta Nahalka István -, amelyek mutatnák, hogy alakul az esélyegyenlőtlenség, milyen gyorsasággal nyílik tovább az a bizonyos olló. Meggyőződésem, a mi korosztályunk, de még a minket követők is, sokkal, de sokkal esélyesebben kezdte az életét, a karrierjét, mint a mai fiatalok!
Kerek perec megállapítható, hogy ma azok az igazán jó pedagógusok, akik szembe mernek menni a szabályokkal, akik sutba merik dobni a rémes tankönyveket, akik érdekesen, a gyerekek igényeihez, személyiségükhöz, érdeklődésükhöz képesek alkalmazkodni, akik így tudnak hozzájuk kapcsolódni. Őket szeretik a gyerekek!
Pár évvel az általános iskola után megkérdeztem a fiaimat, melyik tanárukat szerették. A kapott válasz lesújtó volt. Én nem mondom, hogy minden tanáromat szerettem, de úgy emlékszem, alapvetően szerettem iskolába járni (Mád, aztán Miskolc Közgazdasági Szakközépiskola, Közgáz Egyetem – sok jó tanáromra gondolok szeretettel, hálával). Voltak persze unalmas tantárgyak és fafej tanárok, voltak, akiket nem szerettünk, olyan is volt az egyetemen, akit kiutáltunk, volt, akinek majd elaludtunk az óráin, olyan is volt, aki kevesebbet tanított a tantárgyából, inkább beszélgettünk mindenféle egyéb dolgokról (őt imádtuk) és valahogy általában tiszteltük őket, volt tekintélyük.
Tegnap este a Kölcsey előtt azzal nyitott az egyik felszólaló, hogy a mai gyerekek nem szeretnek iskolába járni. Ha egy gimnazistának heti 37 órája van, akkor ezen nincs is mit csodálkozni. Igaz, nincs megtartva mind, mert nincs tanár… De ennek így mi értelme van? Hallottam a minap, hogy Nógrád megyében összesen két általános iskolai kémia tanár van!
Én találkoztam, dolgoztam olyan gimnazistákkal, akik szerettek iskolába járni. Amikor meséltek a tanáraikról (persze nem mondom, hogy mind tökéletes volt), akkor alig hittem el, hogy ilyen is van még. Persze ők mind nagyon jó, kiemelkedően jó gimnáziumokba jártak. Szinte valamennyien külföldi egyetemeken folytatták aztán. Sajnos nagyon-nagyon kevés gyerek lehet ma ilyen szerencsés. Igaz, a belügyminiszter a minap azt is a tanárok és a szülők szemére vetette, hogy nem tanították meg a gyerekeket a hazaszeretetre, ezért megy az érettségizettek 18%-a külföldre… Ez aztán a következtetés…
Valljuk meg, a tanári szakma presztizse nem csak azért romlott le, mert az oktatásirányítás olyan, amilyen. Sok olyan pedagógus van a rendszerben, aki tényleg nem lenne odavaló (kontraszelekció), aki kiégett, belefáradt. De ezt aztán most biztos, hogy nehéz lenne megoldani, hiszen így is rengeteg pedagógus hiányzik a rendszerből! Most kb. 16 ezer, de pár év, és sokkal többen fognak hiányozni. Egyre kevesebben jelentkeznek tanárképző egyetemekre, és akik ott végeznek, azoknak átlagosan csupán ötödük választja valóban a pályát. Ha így haladunk, ez a szám is csak romlani fog. Ismerjük a korfát, rengetegen mennek el pár éven belül nyugdíjba, na, akkor lesz csak drámai a helyzet! Ha így haladunk, a katonaságot, rendőrséget fogják kirendelni tanítani. Khm. Tanítani…
A Tudásmenet résztvevői mesélték, a kistelepüléseken érezhető volt a félelem, a megfélemlítés. Ott alig mertek beszélni velük az emberek, szinte titokban, a település szélén, vagy egy apró gesztussal merték kifejezni szimpátiájukat. Szerencsére a nagyobb településeken sok megerősítést kaptak, nem beszélve a budapesti fogadtatásról. Érdekes dolog ez, lassan megszokjuk, hogy vannak progresszív települések, ahol lehet véleményt mondani, ahol lehet beszélgetni, és vannak a rövid gyeplőn tartottak, akik féltik a munkájukat, az iskolájukat, akiket könnyű megfenyegetni, akik azt hiszik, majd löknek nekik valami kis pályázati pénzt a jó magaviseletükért, vagy akik talán maguk is elhiszik, hogy ez így van jól, ahogy. Hogy például tényleg a hittan és a napi testnevelés a lényeg. Hogy igen, fontosabb a stadion, a fűtött focipálya, mint az, hogy legyen elég pedagógus, szaktanár, hogy ne peregjen a vakolat az iskolában, hogy a tanár ne csak turkálóból tudjon öltözködni, vagy akkor is maradhasson a szakmában, ha nincs egy jól kereső házastársa.
Mi 1986-ban tizenhatan végeztünk a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem gazdaságelméleti tanár szakán. Ketten vannak most a pályán. Akkor sem volt ez egyszerű választás. Én azért döntöttem akkor úgy, mert féltem, nem tudnám jól csinálni, nem élvezném. Nem tudtam elképzelni, hogy szocialista politikai gazdaságtant tanítsak és nyomjam a süket dumát, ami már akkor is látszott, hogy nagyon nem a valóság. A pénzügyet, a másik szakomat pedig én nem szerettem eléggé. Nem volt hozzá kedvem. Na és persze akkor is lehetett tudni azt is, hogy tanárként sokkal kevesebbet keresnék. Ez is szempont volt természetesen, meg kellett élni akkor is. A szocialista szólamok pedig épp annyira voltak igazak, mint most a nemzetiek, a keresztény-konzervatívak, a családbarát politikát hirdetők szólamai.
Sajnos nem tudom már elképzelni, hogy ez a mai kormányzat képes lehet megváltozni. Sarkaiból kellene hogy kiforduljon a szemléletmódjuk, a megszokott működésük. Azt sem tudom, van-e reális alternatíva. Fogalmam sincs, mi lesz ennek a vége, de az biztos, hogy ez most így egy lejtmenet. Szomorú. De nem hiszem, hogy szabad elmenni mellette szó nélkül.
Lelkizóna
Még 2016-ban, amikor aktívan írtuk többen (pszichológusok, coach-ok, tanárok) a Lelkizóna nevű blogot, elhatároztuk, kiemelten foglalkozunk az oktatás témájával egy cikksorozat kereteiben. Többféle oldalról megvizsgáltuk, szerintem nagyon jó írások születtek. Most visszaolvasva elképedek rajta, hogy hat év alatt mi történt. Minden rosszabb lett. Viszont közülünk van, aki azóta már Norvégiában él a családjával, három gyerekével. Elképesztő, amikor az ottani oktatási rendszerről ír. Akkor én írtam egy összefoglaló cikket, amit a teljes elkeseredést kompenzálandó, megpróbáltam kissé könnyedre, humorosra venni.
Ha van valakiben energia megkeresni az akkori írásokat, szerintem meglehetősen tanulságosak. Ez az összefoglaló cikk, ez a ma már norvég szigeten élő kolléganőé és ez az ő jelenleg is aktív blogja, az Örömterv, ahol el lehet álmodozni azon, milyen egy skandináv rendszer.
A végén még két rövid idézetet szeretnék ide behozni Máté Gábor nagysikerű, tavaly megjelent könyvéből (címe: Normális vagy):
„a gyerek biztonságérzete, világ iránti bizalma, másokkal fenntartott viszonyai és mindenekelőtt a saját, hiteles érzéseihez fűződő kapcsolata az odafigyelő, stresszmentes, érzelmileg megbízható gondozók elérhetőségén múlik. Minél több stresszel küzd, minél kevésbé figyel a felnőtt, annál bizonytalanabb lesz a gyerek elméjének érzelmi építménye.”
„a kisgyerek nevelését komolyan, sőt döntően befolyásolja az a társadalmi közeg, amelyben zajlik.”
Csak biztatnám a pedagógusokat, legyenek bátrak, gondolkozzanak a saját felelősségükön, beszélgessenek őszintén a gyerekekkel, a szülőkkel, de hordjanak legalább kockás inget!
Budaörsön - hát igen, az is egy különleges, a lehetőségekhez mérten szabad település - elkezdődött már egy dialógus a rendszer szereplői között, ajánlom mindenkinek, érdemes elkezdeni hasonlókat!
Koskovics Éva
A fotók most is sajátok!
