Közeledik a karácsony, sok rázós téma, kérdés merül fel ilyenkor. Például, hogy kivel és hogy töltöd majd az ünnepet.
Megint egy nagyon nehéz év végénél tartunk, immár több nehéz év után megint kaptunk olyan kihívást, amire nem számítottunk, ami erősen próbára tesz sokunkat. Most nem a járvány és a bezártság ennek az oka, hanem az infláció, az anyagi bizonytalanság, a szomszédunkban dúló háború. A pénzünk, már akinek van, sokat romlott idén is, aki pedig hónapról-hónapra él, az egyre nehezebben tudja beosztani a havi jövedelmét, szorongva várja a számlákat, retteg attól, hogy még ez a kicsi is elvész esetleg.
A karácsony még békeidőben is sokak számára nehéz, gondolok itt főként az egyedül élő emberekre, mert ebben az időszakban valahogy nagyobb súlya lesz a magánynak, valahogy jobban felerősödnek a társtalansághoz kapcsolódó megélések, érzések. Vannak, akik ezt jobban viselik, olyanok is, akik számára ez komfortos, de a többség szenved tőle. Vannak sokan, akik elveszítették a párjukat, illetve sokan, akiknek távol vannak a szerettei, fizikailag nem tud velük együtt lenni. Legalább az utóbbiak ma technikai segítséget kapnak arra, hogy tudjanak közvetlenül kommunikálni egymással.
Mivel az átlagéletkor jelentősen megnőtt, sok idős embert érint a probléma. Ugyanakkor pontosan tudom, az elmúlt évek rengeteg fiatalnak is okoztak lelki megpróbáltatásokat, köztük is sokan vannak, akik ha elvileg nem is magányosak, valójában elveszettséget, reménytelenséget, félelmet éreznek a lelkük mélyén és rendkívül rossz mentális állapotban vannak. Nemrég mesélte egy egyetemi oktató ismerős (nem árulom el, melyik nagy budapesti egyetemről, mert nem kértem felhatalmazást tőle), hogy készítettek egy felmérést a hallgatók lelkiállapotáról és a válaszadók 30 százaléka azt írta, az elmúlt három évben megfordult a fejében az öngyilkosság gondolata. Ez elképesztő, rémisztő! Mondta azt is, hogy van néhány pszichológus az egyetemen, de nagyon nehéz hozzájuk bejutni, több hét a várakozási idő, mert nagyon túlterheltek. Biztos vagyok benne, hogy ezzel a problémával sokkal komolyabban kellene foglalkozni. Itt rendszerszintű gondok vannak, sőt, az az érzésem, maga a rendszer okozza a legtöbb gondot. De ki akarja a rendszert rendbe tenni, amikor nem is értik, nem is akarják látni?
Sikamlós terep...
Korosztályi kérdés?
Gondolkodtam azon, melyik korosztálynak a legnehezebb manapság. Az idősek a magánytól, a megélhetési gondoktól szenvednek, a fiatalok a kilátástalanságtól. A középkorúaknak sem könnyű, hisz mindkét előző korosztály nehézségei, problémáinak megoldása az ő feladatuk lenne, a teher az ő vállukat nyomja, tőlük várnánk megoldást a rendszerek megjavítására. Rendszeren én értem a családokat, a különböző emberi közösségeket, a munkahelyeket, mindent, amiben emberek bizonyos közös szempontok szerint együtt vannak. Jó lenne, ha a rendszerek legalább önmagukon belül össze tudnának tartani, támogatnák a tagjaikat, segítenék egymást. Ehelyett a rendszereken belül is széthúzások, harcok, frusztráció mérgezi a mindennapokat. A családok is széthúznak, a munkahelyek sokszor bizonytalanok, az ott dolgozók értékrendje feszítően ellentétes (gondoljunk csak a tanárokra), de folytathatnám a társadalmi feszültségekig, az azokat okozó tényezőkig. Az biztos, hogy a gazdasági szétszakítottság, megosztottság a mostani helyzetben tragikus mértékben nő tovább. Az elszegényedett réteg éhezik, fázik, reménytelenséget él meg, míg a tehetősek észre sem veszik az inflációt, sokan még a mostani helyzetből is profitálni tudnak. Nem akarok dogmatikus lenni, ezek tények.
De visszatérve a korosztályi témához. Rendkívül érdekes könyvet olvastam:
Tisza Kata: Egyedül (alcíme: A szerethető öregedés felé)
Nem volt könnyű olvasmány, többször pihentettem, emésztgettem, de le a kalappal a szerző előtt, mert izgalmas formába, esszéregénybe öltöztetett egy nagyon fontos témát, az öregedés folyamatát. Már az is kérdés, amit bizonyos kor után nagyon nem is szeretünk feltenni, hogy mi számít öregedésnek, honnan számítunk öregnek. A szerző a WHO besorolását említi, amely szerint az emberek 45-59 között számítanak középkorúnak, 60-74 között öregedőnek, 75-90 között öregnek, afölött pedig aggastyánnak. Ugyanakkor felhívja arra is a figyelmet, mennyire másképp élik meg ezeket a korokat az emberek mondjuk Németországban, vagy az USÁ-ban, mint például nálunk, ezen belül is mondjuk Budapest és Borsod, vagy Nógrád kisfalvaiban, teszem hozzá én.
Rengeteg gondolatot tudnék idézni a könyvből, de a kedvencemet hozom, amit számtalanszor megéltem én is magam körül, a munkáim során, amit most is sok-sok ismerősömön látok, tapasztalok. Az élet közepén állva, önmagadra találva cím alatt ezek a mondatok nagyon igazak:
„A fájdalommal mindig egyedül vagy. Én is egyedül vagyok. Te is egyedül vagy. Át tudjuk ölelni egymást, de mégis: magunk visszük a magunkét. A fájdalom egyenletes és kibírható, aztán zsugorodó íve van. A bizonytalanság ezzel szemben duzzadó, hullámzó és kibírhatatlan.
Az életközép normatíve az elbizonytalanodás kora. Az a pont, ahol a klasszikus elméletek stagnálni kezdenek. Éppen amikor az egyén maga egyáltalán nem stagnál. Minden mintha ekkor történne. Az emberek éppen válnak. Vagy legalábbis gondolkodni kezdenek róla. Az osztálytalálkozó már nem olyan idillikus. Fellép a halál. A szüleid már, a gyerekeid még rád szorulnak. Egyszerre. Fel kellene mondani, de nem mersz kockáztatni. Éppen amikor a legnagyobb szükséged lenne rá, a társadalom szembeköp. Az életkori diszkriminációt már a másik oldalról szemléled, és mintha nem is lett volna átmenet. Az agyad nem követte le a változást, de már örülnöd kell, ha átadják az ülőhelyet. Körülnézel, sehol nincs kapaszkodó. Nem igazán tűnik viccesnek. Mi történik veled? Semmi, sima életfázisváltás, a WHO szerint középkorúnak számítasz. Ezen a ponton kell meghoznunk azokat az egzisztenciális döntéseket, amelyek meghatározzák majd a saját időskorunkat. Úgy tűnik, hogy általában azok felszabadultabbak időskorukban, akik el mernek szakadni a társadalom külső elvárás rendszerétől, és önazonosságuk útjára térnek.”
Tudjuk, érezzük, az évek száma és az érzés, hogy hová is tartozunk, nem feltétlenül esnek egybe. Sokféleképpen lehet még az életkorra tekinteni, akár az egészségügyi/biológiai állapotunk, akár a társadalmi státuszunktól, közegünktől függően. Egészen más ütemben élhetjük le az életünket, nem mindegy, mikor vállalunk például gyereket, a húszas éveink elején, vagy tíz-, húsz évvel később. Ennek következtében például az üresfészek szindrómával is évtizedekkel később találkozhatunk, sokkal később leszünk nagyszülők, ha egyáltalán… Nem beszélve arról, kinek hogy öregednek a szülei, mennyi hárul rá az idős szülők gondozásából, hányan vannak testvérek, hol laknak a szülők, milyen segítséget kapnak meg a lakóhelyükön, a családjuk többi részétől.
Az is biztos, hogy az életközépi válság sem naptár szerint köszön be és nem is biztos, hogy csak egyszer vagy kétszer, hogy jön, aztán elmegy, megoldódik.
Annyira örültem annak, hogy Tisza Kata is arra jut, mennyire fontos az önismeret és a rendszerismeret!
Igen! Amíg nem látjuk magunkat reálisan, amíg nem nézünk tükörbe, nincs önreflexiónk, amíg nem fogadjuk el magunkat olyannak, amilyenek vagyunk, addig hajlamosak leszünk mindig másokat okolni, másoktól várni megoldást, addig vissza-visszacsúszunk mindig a gyermeki szerepünkbe, addig azt csinálhatnak velünk, amit akarnak. Erőszakos családtagok, manipulatív vagy undok kollégák, tehetségtelen főnökök, tanárok, vagy éppenséggel felelőtlen, hazug politikusok.
Legyen olyan jó karácsonyotok, amilyen csak lehet!
Koskovics Éva
/A fotókat én lőttem/
