Szuper könyvet olvastam! Mesélek kicsit róla. Péntek Orsolya: Vénusz jegyében.
Ha kívánhatnék valamit, azt kívánnám, minden településnek legyen egy Péntek Orsija, aki megírja a maga városa, faluja regényét. Szerencsések azok, akik beleláthatnak, belegondolhatnak az otthonuk múltjába, akik megérthetnek dolgokat, megérezhetik, milyen hátteret kaptak ők a városuktól, szülőfalujuktól. Legyen ez akár teher is. Aki ezt megkapja, aki felismeri ennek súlyát, jelentését, annak sokkal reálisabb képe lesz önmagáról is, ebben biztos vagyok. És persze ez csakis úgy működhet, akár egy mozaik. Kis darabkákból kirakhatóan. Ahogyan a borító is mutatja.
Sokaknak jutott már eszébe, hogy elkiránduljanak más korokba. Filmek, regények sora felidézhető, nem lehetetlen feladat ez, különösen a mai segédeszközökkel, a meglévő modern kori csatornákon keresztül. Péntek Orsolya bátor küldetésre vállalkozott. Ő egy város mai életét meghatározó, elmúlt évszázadaiba utaztat minket vissza, sőt, ezredévben mérhető távolságba repít minket, egészen a római kori múltig. Ráadásul úgy, hogy felfedezhetőek benne a római kori leszármazottak, akik gyerekei, unokái viszik aztán tovább a regény lapjain a családi jegyeket, a külső és belső örökségeket. Mindennek a hátteret Pécs városa adja, ami egy ikonikus városa volt a római birodalom eme régiójának, de a középkornak is, és szerintem a mai Magyarországnak is az. Én azért is nagyon szeretem, mert ha azt mondom, szabad város, akkor ez az egyik, ami erről eszembe jut. És én nagyon nagyra tartom a szabadságot.
Nekem különösen kedves város ez, pedig nagyon messziről jöttem, Mádról, mint tudjátok. Se nem város, se nem mediterrán, se nem dunántúli. De határhoz közeli, sok párhuzamos történet volt nekem is valahogy ismerős.
Bennem valahogy mély nyomokat hagyott Pécs, valahányszor ott jártam. Szerencsére jó barátok is élnek ott, így elég gyakran járunk arra. Meséltem is róla a blogomban, megállapítva például, hogy „Pécs történelme - a legújabbkori is - változatos, viharos. Ha a falak mesélni tudnának...” Na, most Péntek Orsi tett róla, hogy tényleg, jóformán a falak is mesélnek, sőt, az utcák, a város részei, a Tettye, a Pannónia szálló, a Sallai utca, vagy a Széchenyi tér.
A lakosság mindig vegyes volt, már hogyne lett volna, hisz Kárpát-medence… de itt még annál is vegyesebb. A mediterrán Pécs nem csupán az éghajlatának köszönhetően emlékeztet minket a délre, az olasz városokra, van ennek több oka is. A török idők, a közeli dél-szláv behatások, a kereskedelmi útvonal, vagy épp a vallási központ szerepből fakadó jelleg mind hozzátettek valamit, mai napig viseli a város ezeket a jegyeket, betölti többé-kevésbé ezeket a funkciókat. Sok háborút látott, hallott, határhoz hol közelebb, hol távolabb fekve.
Emlékszem, Péntek Orsolya első regénye, amit olvastam, hasonlóan nagyon megfogott. A Hóesés Rómában.
Az is egy elképesztő családtörténet, ha nem is másfél évezreden, de a huszadik századi magyar viszonyokon átívelve. Időnként kesze-kusza kapcsolatok, nem mindig könnyen követhető viszonyok, de erős, hatásos történet. De melyik családi és emberi viszony olyan, hogy könnyen követhető lenne? Melyik család olyan, ahol ne lennének homályos szálak, megmagyarázhatatlan örökségek, kérdéses rokonok, rokonságok, elvarratlan, nehezen visszakövethető felmenők?
Péntek Orsolya Pécs regénye (ez az alcím) szerintem egy mestermű. Van ebben minden. Történelem, családtörténet, amelyekről időnként csak mi, az olvasók tudunk, a főszereplők nem is sejtik; van benne transzgenerációs téma bőven, kimondatlanul, nem szájbarágósan, és mindenek felett van, kibontakozik nekünk egy olyan Pécs, ami már szinte nem is csak egy város, de egy élő organizmus, egy lény, ami folyamatosan él, változik, alakul, hullámzó érzelmi életet él, tele van piszokkal, keléssel, de van benne életerő is, megújulási képesség, de főleg: szerethetőség.
Olvasom, az írónő festőművész is. Ezen nem is csodálkozom. A szöveg is annyira színes, kifejező, helyenként akár egy festmény:
„Amióta Pécs városában élt, újra és újra átélte azt a könnyű zavart, amely az első időkben elfogta; szinte várta, hogy taljánul szóljanak hozzá, máskor a sétája közben állt meg vasárnap délután a patikus háza előtt, és hirtelen úgy tűnt, Róma egy terén vagy valamely észak-olasz kisvároson halad át.
Más a fény, mint ott, ahonnan én jövök. A nap erősebben és sárgábban ragyog, az árnyékok kékek, mint Itáliában, és a levegő színe és szaga is olyan – morfondírozott, és mosolyogva nemet intett Wachtlernénak, aki édességet kínált neki, tejhabbal rakott hatalmas szelet süteményt.”
Dolgozik még bennem a könyv, velem lesz még egy ideig biztos. Az említett utcákat legközelebb jobban megnézem magamnak, ha Pécsett járok. Ajánlom nagyon, nem csak pécsieknek! Vagy ha úgy tetszik, mondhatom, higgyétek el, egy kicsit mi is mind pécsiek vagyunk. És ez jót tesz az önbecsülésünknek is. Remélem!
Ha elolvasnátok szívesen, mit írtam korábban én Pécsről (több aktualitása is van), akkor itt tehetitek:
Olvasni jó, kortárs magyar szerzőket különösen. Legalábbis én így vagyok ezzel.
A fotók sajátok. A dzsámi és a bazilika talán Pécs legfontosabb jelképei is.
Koskovics Éva
