Szilveszter előttre vidámsággal készültem. Kellenek a vidám történetek, mert nevetni jó! Ezeket meg kell becsülni, ha vannak, ha pedig nincsenek, akkor nézzünk magunkba, miért, hová ástuk el őket mélyre? Elő velük!

Szerencsére nem volt nehéz néhány sajátot, mádit elővenni. Ráadásul Mád annyira inspirálóan  tud hatni, ha egy kis őrületre vágyunk, hiszen angolul (és persze ékezet nélkül) a neve épp ezt jelenti: őrült. Ott aztán könnyű megőrülni, pláne ha némi folyékony helyi, vagy környékbeli cuccal is operálunk... 

Táncsics utca. A múltkori, karácsonyos történetemben az egyik helyszín volt, aztán utána láttam róla képet is, nagyon régit, egy fb csoportban (ilyenkor mindig megállapítom, milyen jó is ez a sokszor kárhoztatott legújabb kori tollfosztás…), amiről pedig eszembe jutottak további történetek. Mi is a legrégebbi emlékem róla? Igen, megvan! Mi akkor még a dédnagyanyámnál, a Kossuth úton lakunk (a töltésen, ahogy hívták még ezt a kicsit meredekebb szakaszát a Mádon átvezető főútnak). Jellemző, hogy ekkor, a hatvanas évek vége felé még annyira nem volt itt forgalom, hogy télen rendszeresen itt szánkóztunk.

Az Óvoda a Táncsics úton volt (és van). Emlékszem a mászókára, a homokozóra, a nagy fára az udvaron, ami csodálatos módon ma is megvan, valami kőris féle, emlékszem az óvó nénikre, na és persze a többiekre. Ebben sokat segít az az egy-két fotó is, ami megvan abból az időből, meg persze az a tény, hogy ugyanazokkal járhattam oviba, mint később iskolába, hittanra, őrsi órára (igen, így!) kézilabdázni, énekkarra. Szépen összeértünk, együtt nőttünk fel, aztán jórészt együtt rebbentünk szét tizennégy évesen, sokan vissza sem keveredve később sem Mádra.  

Na szóval, semmi érzelgősség és rossz üzenet, hisz vidámat ígértem, legalább az év végén - különösen egy ilyen elcseszett év végén - muszáj vidámnak lenni! Kezdem a legelső óvodai sztorimmal, amit anyukámék meséltek el (nyugi, ovival kezdek, de ne menjetek el,  később bedurvul, lesznek keményebb részek is!).

Szóval, első nap, amikor az anyák folyton izgulnak (vannak fix dolgok az életben…, ráadásul akkor még nem bajlódtak holmi beszoktatásokkal), elképzelik, hogy szenved a gyerek és sír az anyjuk után, maradandó lelki sérüléseket elszenvedve. Délután alig hitte, hogy jöhessen értem. Aztán, ahogy odaért, kérdezte az óvó nénit, milyen volt, hogy vettem az akadályt. Ő pedig nevetve mesélte, hogy nem volt semmi gond, csak ebéd után megkérdeztem: „- És hol van a bor?”. Állítólag meg voltam róla győződve, hogy a fenséges lakoma (terített asztal, többfogásos ebéd) után az jár. Nem értettem, hogyhogy itt nem hozzák?

Minden bizonnyal hozzájárult a dologhoz, hogy vasárnap délutánonként mindig anyukám nagynénjéékhez mentünk vendégségbe, és ott azt láttam, ez így dukál. Van valami emlékem róla, hogy ott egyszer-kétszer hagyták is, kóstoljak meg valami édesebb bort. Nem hinném, hogy ez sokszor előfordult, de a nyitottság és a pozitív szemléletmód már akkor is bennem lehetett. 

Aztán két sérülés maradt meg bennem nagyon még az oviból, de igazából egyik sem rossz emlék. Kocsikáztunk Vangor Pistivel, első szerelmemmel (keresztbetett kézzel, megfogva egymás kezét forogtunk körbe-körbe; mindenhol máshogy nevezik ezt a játékot), és én elestem, kificamodott a bokám. Másnap Apu vitt be Miskolcra vonattal a kórházba, ahol megvizsgálták, begipszelték a lábamat. Óriási élmény volt! Elsősorban azért, mert vele tölthettem egy egész napot, amire soha előtte és utána sem volt példa/lehetőség. Ő sem csinálhatott közben mást, nem hagyhatott ott, nem mehetett ki drótot fonni a műhelybe, fel az építkezéshez, nem léphetett le csak úgy. Vett nekem a szerencsi állomáson egy meséskönyvet (életem első könyvét), ami egy fehér cicáról, Cuppiról szólt. Estére kívülről tudtam. Lett is aztán egy fehér cicánk, Cuppi.

A másik sérülés is a Táncsics utcában történt. Nagymama jött értem oviba (vagyis a déd-, mert én őt hívtam így, anyai nagymamám fiatalon meghalt), mellette futkostam az úton, és beleestem egy gödörbe. Jól felrepedt az állam, ömlött belőle a vér. A forradás örök időkre megmaradt. Szegény nagymama! Atyaég! Mindig elámulok, amikor belegondolok, hogy hetvenhárom éves volt, amikor születtem, és már egyetemre jártam, amikor meghalt. Valahogy ez mintha törvényszerű lenne, hogy a gyerekek mindig a nagyiknak sérülnek meg, nem is értem…

Aztán nyáron jött a nagy kaland, mentünk Budapestre, a rokonokhoz. Anyukám keresztanyja egy belvárosi fodrász szalonban dolgozott, fodrász volt. Bevitt minket az üzletbe, eldicsekedett a keresztlánya aranyos kislányával. Aztán bejött valami ’konkurens’ a szalonba, ráadásul egy gyönyörű macival a kezében. Addig én voltam ott a sztár, ezek meg csak úgy… És akkor valaki megkérdezte, hogy  „- Évike! Neked van macid otthon?” Én meg, érezve a vissza nem térő lehetőséget, azt, hogy most aztán helyre tehetem a miheztartást, közöltem: „- Volt egy, de az már a ganajon van.” Megállt a levegő. Anyukám majd elsüllyedt szégyenében, a közönség tekintélyes része azt sem tudta, mit jelent ez a szó, mások pedig nagy hahotában törtek ki.

Mellesleg – erről jut eszembe - tavaly nyáron, Erdőbényén járva, Ungváry Krisztiánhoz betérve épp ennek a szónak köszönhetően győződtem meg róla, igen, ez az ember tényleg idevalósi, nem egy sznob divathullámnak felült értelmiségi, aki a tokaji borászatával, pincéjével akar itt villogni (egyébként is tudom, hisz ismerem a történetét…). Valamiért bepipult a fiára, és rákiáltott: „- Ne legyél ganaj!” Jót nevettem rajta és elmeséltem neki az én gyerekkori pesti élményemet.

Gyengébbek kedvéért: régen, még az ősidőkben minden rendes portán volt egy ganaj gödör, amolyan szemétlerakó, komposztáló, trágyadomb egyben (kinél melyiken volt a hangsúly, portája válogatta). Hisz nem volt hulladékgyűjtés, házilag kellett megoldani mindent. Persze sok szemét sem volt, még a műanyag-világ előtti időkről beszélek, jórészt mindent újrahasznosítottak, nem sok dolgot dobtak ki. Na persze, ha egy maci elhasználódott, akkor azt igen. De nem vagyok száz százalékig biztos benne, hogy az enyémmel tényleg ez történt. Lehet, hogy már akkor is a fantáziám volt nagyon gazdag…

Na, aztán a ganajról (és annak tartalmáról intuitíve) beugranak még régi, de már nem annyira nagyon régi emlékek, a csatornázás előtti időkről. Ugye a vizet bevezették a faluba, de még csatorna nem volt. Mindenkinek volt egy úgy-ahogy megépített szennyvíztárolója, amit időnként ki kellett szippantatni. Volt, akiét nem, mert az mindent képes volt elnyelni, köszönhetően a kreatív magyar építkezési módszereknek (és morálnak). Na, erről egy egész könyvet lehetne írni, hogy oldotta meg a leleményes, előre gondolkodó ember a dolgot. Vagy, hogy nem oldotta meg… Persze drága mulatság is volt a szippantás, de más nehézségek is gyakran adódtak. Épp akkor nem tudott jönni az autó, amikor neked sürgős lett volna, teszem azt épp lerobbant. A nyári zivatarok is be tudtak kavarni, ráadásul Mád kellően dimbes-dombos, szóval időnként hogy mi folyt ott lefelé a lejtőkön, arra jobb nem is gondolni! Szóval, nem kicsit nehezítette meg az életünket ez a probléma. Na kérem, a luxust nem adják könnyen! Rengeteg bosszúsággal járt, minden bizonnyal rohadtul el is szennyezte a talajt a sok kiszivárgott, elfolyt szennyvíz, amiben a szervesanyag mellett jelentős mennyiségű vegyszer is volt.

Fogalmam sincs, a sok kút közül, amelyek korábban működtek Mádon, vajon a megmaradtakban milyen vizet talál az, aki ma megpróbálja, van olyan bátor. Néha muszáj is visszatérni a régi forrásokhoz, hisz fennakadás, időszakos vízhiány elő-előfordul (bár sokkal ritkábban, mint régen). Szóval a lényeg: sokáig életünk egyik központi kérdése volt a szippantás!

Egyszer otthon voltam Mádon, már fiatal felnőtt, aktív közgazdász koromban, de még a mobiltelefonos idők előtt. Nem emlékszem, hogy történt, de a szüleim telefonja mellett felejtettem véletlenül egy névjegykártyát, amin egy cégvezető ügyfél telefonszáma volt. Miután én már eljöttem, pár nappal később észlelték, hogy megtelt az emésztő gödör. Anyukám mindig a telefon mellett tartotta az egyik legfontosabb névjegyet, a szippantósét. De az most valahogy elkeveredett. Egy másik volt ott. Ami neki nem tűnt fel. Szám, szám… Hívta. A titkárság vette fel. És ő mondta: "-Jöjjenek már ki, megtelt az emésztő, ki kellene szippantani! A cím: Mád, Táncsics út…" A nőnek elakadt a szava. Épp ott állt mellette a főnök, mondta neki: Mádról hívnak, hogy menjünk kiszippantani az emésztőt. A főnök valahogy kapcsolt, tudta, hogy én mádi vagyok, volt egy olyan érzése, hogy a két dolog nem lehet egészen független egymástól. És még humora is volt. Nagyvállalat volt, jelentős autóparkkal. Persze Budapesten. Mondta is a kollégáknak: "- Na, szippantó autónk úgy sincs, itt az ideje, hogy vegyünk egyet!"

Sokáig emlegettük, sokat nevettünk rajta. Persze könnyű más problémáján nevetni… Nem akarom ecsetelni, mivel járt, amikor megtelt a cucc, le is szállok a témáról azonnal.

Csak gondoltam, hátha szerencsét hoz nekünk, ha már belelépni nem tudunk, ennyit beszélek róla…

Aztán az is a Táncsics út volt, ahonnan lekanyarodtam a bicajommal a Bercsényi közbe, ami jó meredek, és a fékem nem működött (apu az első féket nem szerelte fel, mondván, azzal fejreállhatok…) és a Kacsa kocsmájában landoltam, a pultnál. Mégsem mehettem neki a kerítésnek! De ezt már egyszer megírtam, sokkal részletesebben. ITT!

Azon gondolkodtam még, kellene valami komolyabb, szex-es témát is behozni, ha már hangolódás van, mégse intézzem már el egy gyenge ovis szerelemmel a dolgot (elnézést Pisti, ezzel nem akartam azt mondani, hogy ez akkor ne lett volna komoly!). Ha már voltak balesetek, családi titkok, italozás, kocsmázás (ahogy egy rendes bulvárhoz ez illik)! De sajnos csak egy gyenge emlék jutott eszembe: egyik nálam pár évvel idősebb rokonommal (nem árulom el a nevét, csodálkoznátok!...) jártunk le a vasútállomásra meglesni a csókolózó párokat. Voltak! Hát, ennyi. Bocsi! Ha van valakinek valami jó durva mádi története, vevő vagyok rá! (Most jut eszembe, nekem is van… de azt nem merem megírni).  

Hogy is kerekítsem le ezt az egészet? Attól félek, nem fogtátok a hasatokat a sok nevetéstől. De talán eszetekbe jut mégis ezekről néhány saját, jó sztori!

Azt kívánom nektek, legyen szerencsés évetek, legyen szerencsés évünk! Éljünk bárhol is!

Mindenképp becsüljük meg a régi, jó, vidám történeteinket, azokba bármikor belekapaszodhatunk, azokat nem vehetik el tőlünk.

A józan eszünk megtartása legalább hasonló kihívás, de – ha még kérhetek valamit, akkor legyen ez - törekedjünk arra is! Talán nem lehetetlen!

Boldog 2021-et mindenkinek!!

Koskovics Éva

Fotók: Pixabay