Egy elképzelt és egy valóságos időutazás pillanatképei következnek!

Nagyrészt valós szereplők, a dátumokban lehet némi tévedés, azért elnézést kérek!

A képek sajátok. Sajnos régiek nincsenek. Mármint sajátok. Pedig régről indulok.

Milyen lehetett itt közel száz éve

Szeptember 25. 1930

A Borsai család végre vendégeket fogadhat. Beköltöztek ebbe a csodaszép házba, ami előtte a Takarékpénztár épülete volt, itt a mádi főutca közepén. Szép nagy kert, jelentős pince, ahogy ez egy komoly borkereskedőhöz illik. Azért nem kell nagy felhajtásra gondolni, itt nem bálok lesznek, inkább csak a többi ismerős család teszi néha tisztét, jönnek a rokonok messze földről, jó, hogy el lehet őket szállásolni, van hely a házban. (Valamiért később kezdték el Y-nal a végén írni a kastély nevét.)

Június 23. 1937

Évzáró a mádi általános iskolában. Szegényes falusiak (többségben) és jobban öltözöttek, kereskedők, jobb módú családok gyerekei. Együtt járnak ide katolikus, református és zsidó családok gyerekei, békében élnek a családok a faluban, ismerik jól egymást. A jómódú zsidó birtokosok megbecsülik vincelléreiket, a boltosok (a szatócstól a parfümárusig) mindenkit kiszolgálnak, a település teljes lakossága betérhet hozzájuk, még ha nyilván a kóser henteshez nem is járnak a többiek. De természetesen mindenki a maga templomába jár imádkozni, a maga papjára bízza gyereke vallási nevelését. Ebben a családoknak is komoly szerepük van, a vallásgyakorlás és a munka együtt töltik ki a családok életét

Július 25. 1942

Grosszman Tamás, 15 éves zsidó fiatalember meglátogatja régi barátait. Mostanában keveset tartózkodik itthon, mert Kassára jár gimnáziumba. Pedig a város most Csehszlovákiához tartozik, de ez nem akadály. A szülei itt találtak megfelelő iskolát számára, mert itt nyelveket tanulhat, komoly természettudományi képzés folyik és ez majd jó alapot adhat a továbbtanuláshoz. Bár, ez most kissé nehezedik, a zsidó törvények nem sok jóval kecsegtetnek. Sokan ki is vándoroltak már a hitközségből Amerikába. Közel kétharmaduk. Tamás apja, aki nyugállományú tisztje volt a vasútnak és a katonaságnak, nem gondolja, hogy bajuk eshet.

Április 15. 1944

Szomorú kép a mádi főutcán. Szerencsétlen zsidó családokat terelik a csendőrök a zsinagógába. Mindenki kis batyuval, bőrönddel, amit hirtelen össze tudott még szedni ijedtében.

… 1946

Jönnek a hírek, hogy hányan estek áldozatul. Alig van ház, amiben a régi tulajdonosok laknának. A túlélők sem jönnek vissza. Fura idők vannak most Mádon.

Új idők...

… 1958

A Borsay Kastély irodaként funkcionál, mint az Országos Érc és Ásványbányák Hegyaljai Művei Mád üzemének a központja. (A bányákat 1948-ban államosították.) Kicsit átalakították. Közben épül az üzem és hozzá az új irodaház is.

Június 16. 1970

Évzáró az iskolában. Első bizonyítványomban csupa ötös! Még ajándék könyvet is kaptam! Nagyon boldog vagyok! Hazafelé az iskolából megállunk a presszóban és kapok egy fagyit. Vanília-eper! Két gombóc!

Iskolából hazafelé menet mindig benézek a napközi udvarára (a Borsay Kastély!). Szívesen lennék én is napközis, de engem nem írattak be, mert nagymama úgyis otthon van. Pedig olyan vadregényes az az udvar! Nagy fák vannak, hinta, padok. Na, nem baj, otthon is nagyon jól elvagyok. Csak olyan jó lenne látni belülről azt a házat, izgalmas lehet. Tanárok is laknak benne, mert nekik sincs házuk (mint nekünk) és ők itt lakhatnak, ebben a kastélyban vannak nekik lakások kialakítva. De mi most építkezünk és lesz szép nagy házunk, nekem is lesz saját szobám! De jó lesz!

Április 1. 1974

Végre felköltöztünk a felvégre, ezt az évet már úgy jártam iskolába, hogy az új házban lakunk! Kb. ugyanolyan messze van a suli, csak most hazafelé fel kell mászni a református közön. Ha nagyon meleg van, akkor ez fárasztó. Télen meg volt olyan, hogy lefagyott minden, képtelenség volt lemenni, ezért ráültünk a táskánkra és azon csúsztunk le.

Augusztus 14. 1975

A nyári szünetben néha találkozunk a többiekkel és kitalálunk dolgokat. Most például valakinek eszébe jutott, hogy másszunk már be a zsidó templomba és nézzünk körül. Az egyik ablakon nincs rács, könnyű oda felmászni. Kicsit félünk, mert volt egy öreg zsidó ember, aki itt lakott. Télen-nyáron egy nagy fekete kabát lógott rajta. Bemászunk. Benn csupa rom, de különben semmi. Nem merünk sok időt benn tölteni, olyan fura hely ez, nem jó érzés, el ne kapjanak minket, hogy itt vagyunk.

Izgat minket ez a zsidó téma, kimegyünk a zsidó temetőbe is, mert azt mondják, néha jönnek oda nagy pajeszos, fura kinézetű zsidók és mindenféle papírokat dobálnak be abba az épületbe, ami a bejárat mellett van. Egyet meg is nézünk, nagyon fura, olvashatatlan kriksz-krakszok vannak rajta. Ez lehet a héber írás? Nahát! Visszadobjuk, elfutunk.

Július 12. 1976

Apu vett nekem egy biciklit. Nemrég tanultam meg bicajozni, mert eddig nem volt bicajom. De az unokatesóm, Margó férje, Jóska hozta magával a bicaját, amikor összeházasodtak és akkor tőle elkértem, azon megtanultam. Szóval, az új bicajra apu azt mondta, nem szereli fel az első féket, mert az veszélyes. Meg találom húzni egy nagyobb lejtőn és fejreállok. Aztán egyik délután akcióztam, elindultam lefelé a Bercsényi közön, ami jó meredek. És azt érzem, hogy nem fog a hátsó fék. Nincs fékem!! Úristen! Száguldok lefelé a meredek utcán és jönnek közben ki az ovisok az ovi kapuján. Ordítok, hogy vigyázzanak, nem tudok megállni. Aztán tudom, mindjárt elérem a főutcát és tudom, szemben egy fal, mellette a kocsma. A pillanat törtrésze alatt észreveszem, nyitva a kocsmaajtó, sokan állnak kinn is, benn is vannak, én üvöltök és megcélozom az ajtót, a pultnál állok meg, székek repülnek, emberek ugranak fel. És nézem magam, egyben vagyok, semmi bajom. A bicaj kicsit eldeformálódott. Apu utána likvidálja. Megint nincs bicajom. Kacsa, a kocsmáros azóta is jó barát.

Ja kérem, az élethez szerencse is kell. Az is szerencse volt, hogy akkor még minimális volt az autóforgalom arrafelé.

Június 18. 1977

Évzáró az iskolában. Az utolsó év. Én mondom a búcsúbeszédet az udvaron. Jó sokan vannak. Azt mondják, szép volt a beszéd. Én írtam. Szívesen írtam, de nagyon izgultam, hogy fel kell olvasni, hogy szerepelni kell. Pedig már megszokhattam volna, esküvőkön is sokszor mondok verset a tanácsházán. Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú…

Végig kitűnő voltam, meg úttörő, meg rajvezető, meg jártam hittanra és bérmálkoztam és még kézilabdáztam is. Volt egy fiatal testnevelő tanárunk, Koppány László, aki úgy megtanított minket kézilabdázni, hogy 7. és 8. osztályos korunkban is megnyertük a megyei úttörő olimpiát. Imádtam kézizni! Török Kati volt köztünk a legjobb, ő utána sokra is vitte, játszott a DVTK-ban, meg tesitanár lett. Na de nagyon eltértem a főutcától… igaz, a pálya is ott volt: a mai orvosi rendelő telkén volt egy salakos pálya, aztán az iskolaudvaron épült egy aszfaltos (a kézit én sem hagytam Mádon abba, Miskolcon is ment még 4 évig…).

Augusztus 4. 1978

A Grosszman házban laknak Mariskáék, megyünk hozzájuk látogatóba, megnézni Dénest, Helga kisöccsét. Érdekes ez a ház. Nagy, vastag falai vannak, több lakással benne, tanácsi, szolgálat lakások. Mariska a tanácson dolgozik. Én már Miskolcra járok középiskolába, év közben csak havonta egyszer engednek haza, de most a nyári szünetben végre itthon lehetek. Hazafelé a zsidó templom melletti közön megyünk fel, megnézzük, mit csináltak vele, dolgoztak rajta mostanában. Valamit felújításba kezdtek, állítólag Amerikából küldtek a zsidók pénzt a felújításra. Azt is beszélik, könyvtár lesz belőle...

Ma már ilyen a Grosszmann ház:

November 22. 1980

Lejött velem egy osztálytársam Miskolcról Mádra. Nagy ping-pongos, szuperül játszik. Szólok is Pistinek, az unokatesómnak, ha mennek a kultúrházba, szóljanak már, megyünk mi is ping-pongozni, hoztam egy vehetetlen ellenfelet. Egész este mennek a meccsek, jó csapat jött össze, Pisti megveri Katit, pedig nem gondoltam volna… Jó, ő öt évvel idősebb és fiú is. Szombat esténként meg buli van ugyanitt, néha, ha itthon vagyok jövök Erikával, a barátnőmmel. Szeretek táncolni! Erről jut eszembe, ide jártunk tánciskolába is, de az rémes volt. Úristen, emlékszem, a záró bálra jöttek a szülők is. Brrr. Rémes ruhám volt, rémes cipőm, teljes díszkivilágításban kellett bemutatni, mit tanultunk. Egy rémálom volt! Igaz, megtanultam keringőzni, meg egy-két dolgot. De apu olyan jól táncolt, hogy amikor egy-egy lagzin táncolt velem, az sokkal jobb volt, valahogy olyan könnyen ment vele. Legalább a tánc...

Május 24. 1982

Esküvőre megyek megint a mádi tanácsházára, de ez most nagyon különleges, mert egy barátnőm megy hozzá egy mádi sráchoz. Nahát, hogy mik vannak! Ki gondolta volna! Most nem szavalok

Június 28. 1993

Régen nem sétáltam a mádi főutcán, ha hazajövök, akkor inkább csak otthon vagyok. Igencsak rácsodálkoztam a Royal Borászat épületére. A Borsay Kastély mellett újítottak fel egy régi zsidó házat, gyönyörűen. Zimmermann-ház volt. Egy másik borkereskedőé, akikből ki tudja, él- e még valaki (később kiderül, igen, ennek köszönhetően fel is kerül egy emléktábla a falra). Ha belegondolok és jól megnézem, ezek a nagy házak itt a főutcán mind nagyon szépek lehetnének. El sem tudom képzelni, milyen lehetett itt az élet a háború előtt, amikor még jól ment a borászat. Azt mondják, virágzott és mindenki megélt belőle. Most is mindenki próbálkozik, szinte mindenkinek van szőlője (nekünk is), de ahogy én ezt megélem, inkább egy nagy kínlódás. Rengeteg munka, izgalom a nyári időjárás, a jég, a betegségek, kártevők miatt. Még pár éve helikopterrel permeteztek, az durva volt. Minden le volt permetezve!

Épp most dolgozom egy megbízáson (közben pár év vízügy és bank után a Pénzügykutató Rt. vállalkozási részlegéhez kerültem, nagyon izgalmas munkáink vannak). Az egyik bank megbízásából, a bankkonszolidáció keretében felülvizsgálja nagy adósait. Köztük a Tokaj-Hegyaljai Borkombinátot. Voltunk a vezérigazgatónál, tárgyaltunk a banki kollégákkal, én még Szepsyvel is beszélgettem róla (vele úgyis szeretek beszélgetni, sokszor betérek hozzájuk). Ugye a Borkombinát veszteséges, állami támogatás kell minden évben ahhoz, hogy fel tudják vásárolni a kistermelőktől a szőlőt. Mi lehet a megoldás? Óriási készletei vannak, a piaci munkája nem valami erős, a felhalmozott készletek minősége is nagyon vegyes. Megszűnt az orosz piac, aminek minden jó volt. A hitelállomány pedig az egekben. De már megint eltértem a főutcától… Ez a borászati téma azonban nagyon izgalmas, hisz Pisti (Szepsy) is mindig mondja, évek óta, mennyire nagy lehetőségei vannak itt Hegyaljának, amivel most kellene, lehetne élni.

Legújabb idők

Szeptember 30. 2000

Megnyitottuk idén a vendégházunkat, a Kiskúcsor Vendégházat. Mindig kérdezték az ismerősök, hol lehet itt megszállni, mondtuk, hogy csak Szerencsen, így jött az ötlet. Gyes-en voltam, jött egy pályázati lehetőség (vidékfejlesztés) – a végére megígértem, soha az életben nem pályázok többet (betartottam). Ez volt az első nyár, jöttek is, mindenki imádja. Annyira jó érzés!

Persze egészen más dimenzió, mint például a Disznókő! Ezt nézzétek, milyen szépséges! Tényleg illik rá a 'kultúrtáj' kifejezés.

Jjúlius 2. 2017

Női tábor, már csinálom egy ideje. Mádon, hol máshol. Épp véletlenül egybeesett a Zsidó napokkal. Óriási élmény volt! Különben hol hallhattunk volna ilyen előadást? - A zsidó nők szerepe a családban és a közösségben: Köves Dvora rebecennel; vagy hol vehettünk volna részt ilyenen: péntek esti ima és szombatfogadás Köves Slomó vezető rabbival. Néha nagyon fura volt, nem sok kívülálló volt rajtunk kívül (hiába volt minden program 'open'), de rettentő érdekes volt.

Most, hogy előjönnek, megismerhetőek folyamatosan ezek a Mádról elszármazott családi történetek, Frank Mariann (a Csodarabbik útja, illetve a Rabbiház vezetője, egyben - milyen érdekes dolgokat produkál is az élet - a mi Mariskánk fiának, a közben felnőtt Dénesnek a párja - lsd. az 1978-as évet!) mindig mesél, egyre színesebbé és érdekesebbé válik ez a régi Mád. Egészen máshogy nézek a házakra a főutcán. Egészen másképp.

Szeptember 2. 2017

Elképesztő! Furmint napok Mádon. Demjén, Charlie, Rúzsa Magdi, Ghymes koncertek. Minden évben valami nagy előadó, csak kapkodjuk a fejünket. Mádon! A főutcán! Tömeg és óriási hangulat. Nyár elején pedig a Jó éjszakát Mád, jobbnál jobb programokkal! Hát, ha ezt most látnák a nagyszüleink, nem hinnének a szemüknek! Nem beszélve a többiekről, a főutcai házak lakóiról. A leszármazottaik közül sokan, egyre többen járnak haza, többnyire New Yorkból (Brooklyn-ból), de őket inkább csak a temető érdekli.

Július 5. 2020

Most, hogy van ez a járvány, minden másképp működik. Például sokkal gyakrabban mentünk a tavasszal Mádra, mert ott nem zavartunk senkit a kis házunkban (már nem a vendégházban, azt eladtuk), biztonságban voltunk, jó volt túrázgatni, felfedezni a mádi erdőket. Ezen a július eleji hétvégén is ott voltunk. Véletlenül épp a Zsidó napok is most kerültek megrendezésre, de nem volt semmi reklám, nem akarták, hogy sokan legyenek a helyzetre való tekintettel. Szerencsénk volt megint.

A Rabbi házban meghallgattam Köves Slomó előadását az álmokról (a Tóra, a Talmud, a kabbala alapján). Nagyon érdemes volt! Akárki akármit mond Slomóról, bámulatos, amit összehozott itt Hegyalján. Mellesleg elmondott egy példázatot is az álmokhoz kapcsolódóan egy bizonyos rabbi kreatív problémakezeléséről, hozzáállásáról, és ez számomra más üzenetet is hordozott. Mondhatni, van az a helyzet, amikor a cél szentesíti (sokszor tényleg) az eszközt.

Megnézhettük a Grosszman házat, Mariann mesélt róla. Említette, hogy a család egyetlen túlélője Grosszman Tamás volt (Tom Grossman), akit anno 17 évesen vittek el Mádról a többiekkel együtt. 1992-ben készült vele egy interjú, nagyon-nagyon érdekes! Akik tudnak angolul, azoknak nagyon ajánlom! Persze ha elolvastuk Edith Éva Éger könyvét A döntést, túl vagyunk Kertész Imre Sorstalanságán, a Saul fián és sorolhatnám, de akár láttuk Az élet szép című filmet vagy a Schindler listáját, már azt gondoljuk, nem mondhat senki újat. De amikor egy Mádról elszármazott ember mesél, az mégis megérint.

Én azt gondolom, ezt a témát nem lehet elégszer elővenni és sajnos tudjuk, ma sem lehetünk nyugodtak, ma sem tudhatjuk, mikor őrül meg körülöttünk a világ. Folyamatosan őrült...

Egyetemi projekt

Aztán végre láthattam a Borsay Kastélyt is, amely most a Grosszman házzal és a Furmint házzal együtt a Debreceni Egyetem fennhatósága alá került, itt folynak mindenféle kutatások a szőlőhöz, borhoz kapcsolódóan. "Legalább lett funkciójuk", hangzott el az egyetemi professzor előadásán – igen, ez jó. Jó sok eu-s millió segítségével kerültek felújításra, megépítésre, berendezésre ezek a szép épületek, soha nem lett volna forrás máshonnan, lássuk be. Hacsak nem magántőkéből, de a befektető borászatok maguk is élnek az eu-s pályázati lehetőségekkel.

Reméljük, a hasznosítás mellett hűen megőrzik majd az épületek eredetét, történelmét is, a jövőbeni használat méltó lesz ahhoz, amilyen céllal ezeket valaha megépítették szépreményű, okos, pallérozott emberek! Mert ha már az ő sorsuk ilyen szomorú lett, akkor legalább tegyünk róla, hogy ne felejtődjék el az az egész rémség, ami odáig vezetett, ahova!

Mindenesetre az építészek mellett a belsőépítészek is kitettek magukért, rajtuk semmi nem múlik:

Részlet az előadásból (prof. dr. Győri Zoltán):

Szóval, még a végén egyetemi város (község) lesz Mád... Azért sok egyetemistát nem hinném, hogy fogunk látni, de ez már csak ilyen manapság.

Azt mondta Köves Slomó, az álmaink értelmezése főleg rajtunk múlik. Legalábbis a Talmud szerint. Én ezzel értek egyet, bár egyik írást sem ismerem, semennyire sem. Csak a mádi főutcát. Azt elég jól. De az is sokszor változik. Szerencsére még mindig érződik a mezővárosi jelleg (bár a lakosság száma már kb. csupán 40 %-a a régi csúcsnak), látszik, hogy valaha jobb napokat ért meg. Az iskola a harmincas évektől befogadó, nyitott volt, aztán hűlt helye maradt szegény zsidó közösségnek. És hozzám hasonlóan, sokan eljöttünk, nem mentünk vissza az iskolák után. Most olyan, mintha megint jobb napokat élne. Látszatra teljesen! Bár a professzor is mondta, hogy milyen nagy gondot jelent az élőmunka hiánya. Nem akarnak dolgozni a szőlőben a fiatalok...

Mi erről a rettenetről, a holokausztról még biztos, hogy az iskolában semmit nem tanultunk akkor, a hetvenes években. Gondolom, remélem, ma már ez megváltozott és az oda járó gyerekek is megismerik Mád igazi múltját. Még a kellemetlen fejezeteket is.

A felújított zsinagóga építészeti nívódíjat is kapott.

Ha belenézhetnénk a 100 évvel ezelőtti életbe, vagy abba a szörnyű 1944-es éjszakába, akkor talán sokan másképp gondolkodnánk dolgokról.

Mert minden mindennel összefügg! Hosszú távon legalábbis.

Kérdezte egy Budapestről érkezett nő ott, a Grosszman ház bejárásakor a helyieket: 'ugye itt nincs már antiszemitizmus most?'. Mire a válasz: "dehogynem! hasonlóan, akárcsak máshol az országban". Meglepődött. Valahogy érződött, hogy kedvesebb választ remélt, azt, hogy nem dehogy, itt mindenki ráébredt arra, hogy milyen nagy igazságtalanság történt, itt mindenki felvilágosult és jóakaratú, humánus ember. Lehet, hogy elhitte volna? De a válaszadó folytatta is: "lássuk be, az emberek véleménye és hozzáállása mindenben, mindenhol különböző. Nincs az az ember, akit mindenki egyformán szeretne vagy utálna, nincs az a tett, amit mindenki ugyanúgy ítélne meg." - valami ilyesmi hangzott el. És ez így is van, egyetértek vele. Hiába, Mádon most is sok bölcs ember él!

De talán az arányokon lehet változtatni! Kevesebb ítélkezés, előítélet, gyűlölködés és több elfogadás! Ezért is olyan fontos az ismeretek átadása, az oktatás, és a nyitottságra nevelés.

Mádon egyre többet lehet már tudni. És ez jó!

Koskovics Éva