Ha vicces kedvemben vagyok, mulatok rajta, hogy ma már sok témáról pártállástól, 'oldaltól' függő a véleményünk, sokszor még akkor is, ha olyan húsbavágó kérdésről van szó, mint például a klímaváltozás, a klímakatasztrófa. Hogy ugyanis van-e olyan?
Ha komolyan veszem ez utóbbit (vagyis én hiszek benne), megélhetem úgy, hogy lelkiismeretfurdalást okoz nekem, amikor repülök, vagy amikor veszek abból az ananászból, ami olcsóbb a piacon, mint az alma, vagy amikor nem veszem le 20 fok alá a termosztátot (vagyis növelem az ökológiai lábnyomomat).
De úgy is megélhetem, hogy nyitok a témára, utánaolvasok, próbálok tenni az ügy érdekében, legalább a magam szintjén: komposztálok, szelektálok, nem vásárolok fölösleges cuccokat, nem kérem a csomagolóanyagot, a cserépkályhát tényleg csak ünnepnapokon gyújtom be, akkor is szigorúan a többéves száraz fával, stb. Persze, én megtehetem. Tudom, vannak, akiknél ezek a kérdések fel sem merülnek...
Most akkor mi is van?
Szóval, ezt a blogbejegyzést már régen terveztem, mert az alábbi könyvet régebben olvastam. Bejelöltem benne egy csomó izgalmas témát és vártam az alkalmat, amikor tudok rá időt szánni, vagy amikor a belső indíttatás már olyan erős lesz, hogy nem bírok vele. Most ez utóbbi érkezett el.
Már többször is hivatkoztam Yuval Noah Harari könyveire, aki egy izraeli történész és minden könyve, ami magyarul is megjelent, világhírű, bestseller. Ez, amiből most többet is fogok idézni, a 21 lecke a 21. századra - különösen izgalmas, mert a legaktuálisabb problémákat, témákat tárgyalja.
Szóval, van ez a klímaváltozás. Vagy nincs? Klímaválság. Vagy nem válság? Mindig volt változás? Túl van lihegve? Ki-ki mit gondol, mit tud róla. Én már több előadáson voltam, sokat olvastam róla, van olyan terület (vízügy), ahol közgazdászként hosszú ideig dolgoztam és abba elég jól bele is látok, sőt, vannak olyan barátaim, akik ezen a területen komoly szaktekintélynek számítanak. Az ő véleményükre mindig odafigyelek. Komoly aggodalmaim vannak ezen a téren is, de most nem azokat fogom osztogatni.
Ellenben, mivel Harari nagyon jól összefoglalta a probléma velejét, érzékletesen rávilágít arra, miért van az, hogy egyes országok teljesen eltérően nyilatkoznak és tesznek a problémák megoldása érdekében, ezért a könyvét hívom segítségül. Legszívesebben azt mondanám, olvassátok el mind a könyvet, mert érdemes, de tudom, sok idő és sok energia. Úgyhogy ennyiben elébe megyek a dolgoknak és néhány bekezdését megosztom veletek azzal, hogy még itt-ott én is beleszólok pár gondolattal.
Mert vallom, hogy olvasni is és gondolkodni is jó, kell!
Nemzeti gondolkodás, globalizáció
Harari, a globális megoldáskeresés szükségességét elővezetve, magyarázva így fogalmaz:
„Az emberek azért vették a fáradságot, hogy nemzetekbe szerveződjenek, mert olyan kihívásokkal kerültek szembe, amelyeket a korábbi népesség enélkül nem tudott megoldani. Vegyük például az ókori törzseket, amelyek több ezer évvel ezelőtt a Nílus mentén éltek. A folyó éltette őket. Öntözte földjeiket, és szállította áruikat. Csakhogy a víz kiszámíthatatlan szövetséges volt. Ha túl kevés eső esett, az emberek éhen haltak; ha túl sok, a folyó medréből kilépve egész falvakat pusztított el. Ezt a problémát egyedül egyik népcsoport sem lehetett képes megoldani, mivel mindegyik csupán a folyó egy rövidke szakaszát ellenőrizte… Csak a közös erőfeszítéssel épített gátaktól és több száz kilométernyi csatornától remélhették, hogy sikerül megzabolázni és kordában tartani a hatalmas folyót. Ez volt az egyik oka annak, hogy a törzsek fokozatosan összeolvadtak egyetlen nemzettté, amelynek így már elegendő ereje volt, hogy gátakat építsen, szabályozza a folyót, gabonakészleteket halmozzon fel a szűk esztendőkre, és az egész országra kiterjedő szállító- és kommunikációs rendszert hozzon létre.”
És még mi mindent létre nem hoztak aztán...
Ezek a 'vizes' helyzetek ma is érvényesek… Gondoljunk csak a nagy dunai, tiszai árvizekre, az Európai Uniós Vízkeretirányelvre akár.
Aztán eljut oda a könyv, hogy több aspektusból is ír a nacionalizmusról, annak ’legjobb’ példáiról, de megáll 1945-nél, ahol az atombomba hatására minden megváltozott. Valahogy úgy fogalmaz, hogy az atomfegyverek feltalálása és alkalmazása kibillentette egyensúlyából a nacionalista alkukat. Az atomháború réme onnan számítva már nem ismer határokat, ellenben felveti a teljes megsemmisülés lehetőségét. Egy ilyen rémet pedig csakis a globális közösség tud megállítani, véli Harari.
A „szeretkezz ne háborúzz” szlogennek valójában volt egy hivatalosabb, tudatosabb kezdete 1964-ben, amikor:
„Az elnökválasztási kampány során B. Johnson leadta a híres százszorszéphirdetést, a televízió történetének egyik legsikeresebb politikai hirdetését. A filmen egy kislány látható, aki letépdesi egy százszorszép szirmait, és közben számolja őket, de amikor tízhez ér, egy fémes férfihang veszi át a szót, és visszaszámol tíztől zéróig, mint egy rakétakilövés előtt. Zéróhoz érve egy atomrobbanás tölti be a képernyőt, majd Johnson elnökjelölt szól az amerikai néphez: "Ez a tét. Olyan világot teremtünk, amelyben Isten valamennyi gyermeke élhet, vagy belépünk a sötétségbe. Szeretnünk kell egymást, vagy meg kell halnunk.”
Az az érzésem, ma olyan szinten hozzászoktunk a sokkoló látványokhoz, a hatásvadász videók és reklámok tömegéhez, hogy nem hiszem, készülhetne-e olyan figyelemfelkeltő üzenet, ami hasonló hatásra képes. Nehéz ma figyelmet felkelteni. /Talán mostanában a gyerekkorú Greta Thunbergnek sikerült, épp azzal, hogy ilyen fiatalon vette magához a szót, ilyen fiatalon indított el valamit. - jó, tudom, mivel szokták leszólni és próbálni nevetségessé tenni ezt az egészet, de ha lehet, ettől, ennek részleteitől most eltekintenék./
Ökológiai kihívás
„Az atomháború réme mellett az elkövetkező évtizedekben az emberiségnek egy olyan kihívással kell szembe néznie, amely 1964-ben még nem is igen tűnt fel a politikai radarokon: az ökológiai összeomlással. Az emberek több fronton is destabilizálják a bioszférát. Egyre jobban és jobban kizsákmányoljuk a környezetet, és óriási mennyiségű hulladékot és mérget juttatunk bele, megváltoztatva ezzel a talaj, a víz és a légkör összetételét.
Nem is vagyunk tudatában annak, milyen rengetegféleképpen bontjuk meg az évmilliók alatt kialakult kényes ökológiai egyensúlyt.”
…
„Mindezen kilátások közül a legfenyegetőbb a klímaváltozás. Az emberek már több százezer éve jelen vannak, és átéltek számos jégkorszakot és felmelegedést. Mezőgazdaság, városok és összetett társadalmak azonban legfeljebb tízezer éve léteznek. E periódus, az úgynevezett holocén (földtörténeti jelenkor) alatt a Föld éghajlata viszonylag stabil volt. Bármilyen eltérés a holocén normájától olyan óriási kihívások elé állíthatja az emberi társadalmakat, amilyenekkel még sohasem szembesültek. Olyan lesz, mintha milliárdnyi emberi tengerimalacon végeznének kísérletet. Még ha az emberi civilizáció végül alkalmazkodik is a megváltozott körülményekhez, ki tudja, hány áldozatot követel majd az alkalmazkodás folyamata.
És ez a szörnyű kísérlet már kezdetét is vette. Eltérően az atomháborútól – ami egy jövőbeli lehetőség – a klímaváltozás a jelen valósága. A tudósok egyetértenek abban, hogy az emberi tevékenység, különösen az olyan üvegházhatású gázok, mint a szén-dioxid kibocsátása riasztó üzemben változtatja a Föld klímáját. Senki nem tudja pontosan, mennyi szén-dioxidot pumpálhatunk még a légkörbe anélkül, hogy visszafordíthatatlan kataklizmát okoznánk. A legjobb becslések szerint azonban, ha nem csökkentjük le drámai mértékben az üvegházatású gázok kibocsátását a következő húsz évben, a globális átlaghőmérséklet több mint 2 Celsius-fokkal emelkedik meg, ami a sivatagok terjeszkedését, a sarki jégsapkák eltúnését, az óceánok szintjének megemelkedését és az olyan extrém időjárási események, mint a hurrikánok és a tájfunok gyakoribbá válását eredményezi majd. Ezek a változások pedig visszavetik a mezőgazdsasági termelést, elárasztják a városokat, lakhatatlanná teszik a világ nagy részét, és menekültek százmillióit indítják útjukra, hogy új otthont keressenek.”
Tudom, hogy a csapból is ez folyik, de nem lehet elégszer… Sajnos mindezek ellenére az üvegháztású gázok összkibocsátása pedig egyre csak nő.
Igaz, a minap a Nagykovácsi Természetvédők (NATE) meghívására érkezett szakértő (Dr. Bartus Gábor környezetgazdász, a Nemzeti Fenntartható Fejlődés Tanács titkára) előadásában meglepett többünket azzal, hogy nálunk a széndioxid-kibocsátásnál is nagyobb problémát jelentenek a területhasználatok (nagyüzemi mezőgazdaság, illetve a zöldterületek visszaszorulása a városokban) és a természetes vizes élőhelyek óriási arányának megszűnte.
Nacionalizmus
Na, de miért jön ide a nacionalizmus? Ugye az nem kérdés, hogy ezt a problémakört nem lehet nemzeti szinten, egy-egy ország szintjén megoldani! Egy-egy ország is sokat tehet ösztönző adózás, gazdaságpolitika, zöld energiák alkalmazása, technológiai fejlesztések támogatása terén, és tesz is. De összességében ez kevés. Pláne, hogy több fejlődő ország, mint pl. India, Kína, Brazília, vagy Afrika országai egészen más fejlődési fokozaton vannak, most kezdődnek elterjedni például náluk olyan fogyasztási szokások, amelyekről a fejlett országok tudatosabb lakosai már kezdenek leszokni, tudják, óriási ökológiai lábnyoma van (a marhahúsfogyasztástól a máshol megtermelt növények fogyasztásáig). Az is igaz viszont, hogy bizonyos fejlődési fokozatok, rossz szisztémák náluk már kimaradhatnak, ők már bizonyos tudást, tapasztalatokat átvehetnek a fejlettebbektől. Elvileg legalábbis.
„A klímaváltozás elkerüléséért tehát a kormányok, a vállalatok és az egyének is sokat tehetnek. A hatékonyság érdekében azonban ezt globális szinten kell csinálni. Ha a klímáról van szó, az országok nem függetlenek. A bolygó túloldalán élők cselekedeteitől is függnek…
Ökológiailag még olyan erős nemzetek sem függetlenek, mint Kína vagy Japán. Ahhoz, hogy megvédjék Sanghajt, Hongkongot és Tokiót a pusztító árvizektől és tájfunoktól, a kínaiaknak és a japánoknak rá kell venniük az oroszokat és az amerikaiakat, hogy szakítsanak a ’ha eddig jó volt, ezután is jó lesz’ – felfogással.
A nacionalista elszigetelődés a klímaváltozás kontextusában talán még veszedelmesebb, mint az atomháborúéban. „
Sok példa hozható fel arra, hogy az egyik klímavédelmi intézkedés egy-egy ország számára kifejezetten káros gazdasági hatásokkal jár, ezért is olyan nehéz megegyezésre jutni nemzetközi szinteken. Az országok, illetve a politikusok és a gazdasági lobbi azonban sajnos inkább rövidlátó és önző célokat követ. Van egy sokkal nagyobb vonzerővel rendelkező istenség: a PÉNZ! És a mohóság.
„Egy atombomba olyan nyilvánvaló és közvetlen fenyegetés, hogy senki sem veheti félvállról. A globális felmelegedés ellenben jóval homályosabb és hosszadalmasabb ügy. Így aztán amikor a hosszú távú környezetvédelmi megfontolások rövid távon fájdalmas áldozatokat követelnek, a nacionalisták számára erős lehet a kísértés, hogy a közvetlen nemzeti érdekeket helyezzék előbbre, és azzal nyugtassák magukat, hogy a környezettel később is ráérnek foglalkozni, sőt egészen ráhagyhatják ezt másokra. De akár egyszerűen le is tagadhatják a problémát. Nem véletlen, hogy a klímaváltozással szembeni szkepticizmus rendszerint a nemzeti jobboldal sajátja. Ritkán látni baloldali szocialistáktól olyan tweeteket, hogy a ’klímaváltozás egy kínai hoax’. Mivel a globális felmelegedés problémájára nincsen nemzeti válasz, egyes nacionalista politikusok inkább elhiszik, hogy a probléma nem is létezik.”
Kemény szavak, komoly gondolatok. Nem kell hozzá nagy memória és nem kell messzire menni, ha példákat keresünk... És akkor még egy utolsó idézet a könyvből:
„A 21. században a nemzetek ugyanabban a helyzetben találják magukat, mint az ókorban a törzsek: már nem ők jelentik a megfelelő keretrendszert a kor legfontosabb kihívásainak kezeléséhez. Szükség van globális identitásra, mivel a nemzeti intézmények képtelenek kezelni egy sor, eddig példátlan globális helyzetet. Van már globális ökológiánk, globális gazdaságunk és globális tudományunk – de leragadtunk a nemzeti politikánál. Ez az összeférhetetlenség akadályozza a politikai rendszert abban, hogy hatékonyan szembenézzen a fő problémákkal. Ahhoz, hogy a politika hatékonyan működjön, vagy az ökológiát, a gazdaságot és a tudományt kell deglobalizálnunk, vagy a politikát globalizálnunk. Mivel pedig az ökológiát és a tudományt lehetetlen, a gazdaságot pedig valószínűleg csak tiltásokkal lehetne deglobalizálni, az egyetlen igazán járható út a politika globalizálása. Ez nem valamiféle ’világkormány’ megalakítását jelenti – ez elég kétes és nem is túl életszerű vízió. A politika globalizálása inkább azt jelentené, hogy az országokon, sőt városokon belüli politikai dinamikák sokkal nagyobb súlyt helyeznének a globális problémákra és érdekekre.
Nem valószínű, hogy a szentimentális nacionalisták sokat segítenének ebben. Várhatjuk-e esetleg az emberiség egyetemes vallási tradícióitól, hogy segítenek egyesíteni a világot? Az olyan vallások, mint a kereszténység vagy az iszlám már évszázadokkal ezelőtt is inkább globális, mint lokális keretek között gondolkodtak, és mindig is jobban foglalkoztatták őket az élet nagy kérdései, mint ennek vagy annak a nemzetnek a politikai küzdelmei. De relevánsak-e még a hagyományos vallások? Rendelkeznek-e még a világ átformálásához szükséges erővel, vagy csupán tehetetlen maradványok a múltból, amelyeket ide-oda dobálnak a modern államok, gazdaságok és technológiák erői?”
Ugye milyen izgalmas kérdések?!
Nem szeretnék aktuálpolitizálni, de a saját szomorú érzésemet azért megosztom veletek. Én büszkébb lennék, ha az országom a megoldások keresésében járna élen, nem pedig kerékkötő szerepet töltene be. Biztos nem tudunk mi sem mindenről, vannak magasabb érdekek és az is biztos, hogy a kis országok (emberek is gyakran) megélhetnek egyfajta frusztráltságot azzal, ha esetlen úgy élik meg a globális folyamatokat, hogy nekik ebbe nem sok a beleszólásuk, viszont alkalmazkodniuk kellene a többség által diktált folyamatokhoz, az erősebbekhez, a nagyobbakhoz. Ez már lehet, hogy inkább pszichológia, szociálpszichológia, nemzeti karakterológia, stb.
Mit tehetek én?
Tudom, sokak szemében a műanyag zacskók kiváltása nevetséges megoldás, de ha egyéni szinteken is belenyugszunk mindenbe, akkor tényleg csak rosszabb lesz a helyzet. Sok civil szerveződés, sok jó helyi kezdeményezés van, aki ilyesmit keres, könnyen talál magának. Tájékozódni pedig lehet, arra aztán van lehetőségünk manapság, bőven. Csak akarjunk tájékozódni, ne legyünk szemellenzősek!
Természetesen a könyv a vallási témával folytatja az elemzést, de én már itt megállok. Ez is izgalmas téma, tényleg érdemes elolvasni az egész könyvet. De Harari többi könyve is érdekes olvasmány, mindből sokat tanulhatunk! Érdekes, egy másik könyvéről épp tavaly, ugyancsak advent táján írtam. Vajon mit is jelenthet ez?
Ez a téma, még ha nem is gondolnánk, hogy köze van pl. a reziliencia és érzelmi intelligencia kérdéseihez, ezáltal az én munkámhoz, a coachinghoz és a szervezetfejlesztéshez, nagyon is kapcsolódik hozzájuk! Hallottatok már a klímaszorongásról? Észrevettétek, hogy a fiatalok egyre komolyabban veszik? Jobb, ha mi is kezdjük!
Én megköszönöm ha végigolvastátok, és ha tetszett, osszátok!
Szép napokat, jó klímát!
Koskovics Éva
