Ha van ilyen, akkor talán érdemes elmerengened rajta, mit mondhat ez rólad, magadnak?

Súlyos mondatok

Kiütést kapok tőle.

Látni se bírom!

Ezzel én szóba nem állok!

Ez egy barom!

Vigyázz vele, sose fogja a szemedbe mondani, amit gondol.

Bunkó állat!

Olyan sötét, mint az éjszaka!

Az se igaz, amit kérdez.

Már az apja/anyja/nagyapja… is olyan volt…

A saját szüleit is cserbenhagyta.

Már az anyját is meglopta.

A saját gyerekével se tartja a kapcsolatot, mit vársz tőle?

Iszik mint a gödény. Alkesz volt az apja is, nagyapja is.

Megéri a pénzét!

Eladná az anyját is.

Csak a saját érdekeit nézi.

Ez egy cafka! Sose válogatott…

Csak a pénze miatt van vele.

Nem is az ő gyereke, mindenki tudja.

Mindenki tudja, hogy ki az apja, csak ő nem.

stb...

Súlyos, ítélkező mondatok. Sajnos sokszor hallhatunk ilyeneket, valahogy divat lett bélyegeket sütni egymásra. Gondolunk-e arra, hogy esetleg ránk is süthetnek hasonlókat?

Családi terhek

Miközben soha nem tudhatjuk, a mi családi történetünk is mennyire terhelt. Sokszor a saját, személyes dolgainkat sem látjuk objektíven. Na és persze a memória is szelektív. Sokszor a legközelebbi családtagjainkról is torz képünk van, nem tudunk róluk olyanokat, amiket csináltak, amiket esetleg más esetleg tud róluk, és amit mi talán el se tudnánk róluk képzelni.

Ha nagyon őszinte akarok lenni, a saját életemben sem vagyok mindenre büszke. Voltak dolgok, amiket talán nem kellett volna, vagy nem úgy kellett volna… De lehet, hogy épp így jó, hogy az is volt, hogy olyan is történt, mert így, ennek köszönhetően megértőbb, megengedőbb vagyok másokkal, mert attól nyílt ki a szemem, mert kellett egy tévedés, egy botlás ahhoz, hogy legközelebb ne kövessem el. És amire nem vagyok büszke – keresek rá egy példát, mondjuk, amikor nagyon nem voltam őszinte valakivel – arra hogy gondoljak most? Az esetleg nem történt volna meg, ha jobb nevelést kapok? Vagy ha komolyabban veszem a tízparancsolatot? Egyáltalán: akik például hívőnek tartják magukat, vajon megfordul mindig a fejükben a tízparancsolat? Vagy elég az a tudat, hogy majd utólag rendezhető a dolog? Milyen szabályok, határkövek, beépített, beépült korlátok irányítanak bennünket, ezekkel tisztában vagyunk?

Mióta kinyíltak a csatornáim a családi dolgokra, sok olyan történettel találkoztam, amiknek nem örültem. Mádról jöttem... moderált módon néha mesélek is ezekről. Persze legtöbbször nem volt már arra módom, hogy rákérdezzek az érintettnél, tényleg így történt-e, valóban igaz-e a dolog. Vagy ha igaz, akkor mi volt mögötte, miért tette azt, amit. Ha erre lett volna módom, biztos megint sokat tanulhattam volna belőle. Olyan történeteim is vannak, amelyeket elszenvedtem gyerekként, és ahol a szüleim, rokonaim nem a legjobb formájukat hozták. De semmi harag, semmi szemrehányás nincs bennem, hisz nem volt könnyű nekik sem, nem nekem akartak rosszat. Pláne nem olvashattak még olyan pszichológiai, neveléslélektani dolgokról, amelyeket ma már a Nők Lapja olvasóktól az internetezők ezreiig olvashatunk, szinte a csapból is folynak. Nem beszélve arról, hogy mintha nem lenne jobb a ma gyerekeinek ettől, hogy a szüleik esetleg ismerik az elméletet… Pontosan tudom, nagyon szerettek, és ez volt a legfontosabb, máig ez a legnagyobb támaszom: a szeretet. Kaptam belőle sokat, és remélem, adok is belőle sokat azoknak, akiket illet.

Örökségek

Azért azt mondanám - ha valakit érdekel a véleményem -, hogy vigyázzunk arra, miket mondunk gyerekeinknek, a rokon és ismerős gyerekeknek, mert ők még különösen érzékenyek! Náluk egy-egy mondat is be tud égni és sorsdöntő lehet. A tanároknak ezért is óriási a felelősségük. Az ő érzelmi intelligenciájuk, érzékenységük, empátiájuk sokat rombolhat és építhet egy-egy gyereken. Ezért is olyan nagy probléma, hogy egyre kevesebben mennek tanárnak, és a szakma megbecsültsége olyan alacsony, hogy az alkalmasságuk sokszor megkérdőjelezhető. Nem az alkalmasság tart sokakat a pályán. Az alkalmasság viszont – a mai körülmények miatt - sokakat elriaszt a pályától.

Önreflexió, önismeret, tolerancia, nyitottság. Azt gondolnánk, ezek ilyen divatos, civiles, pszichós lilaködök. Pedig nem!

Asszertív kommunikáció!

Ez utóbbit tanítom is, már rengeteg tréninget tartottam róla. Hogy mi a titka? Egészen röviden az, hogy tiszteljük magunkat is és a másikat is! Magunkat azzal, hogy nem megjátsszuk magunkat, nem azt mondjuk, amit várnak tőlünk, hanem valóban azt, amit gondolunk, amit érzünk. Másokat, a másikat pedig azzal, hogy nem legyőzni akarjuk őt, hanem tényleg odafigyelünk rá, meghallgatjuk és tiszteletben tartjuk a véleményét. Kevesen képesek erre. Igaz, kellene ehhez a közös cél is, amit pedig sokszor nem látunk, félreértünk, mást gondolunk róla.

Ugyanakkor azt se mondanám, legyünk mindenkivel megengedőek, elnézőek, mert biztos megvan a maguk oka arra, hogy miért kapzsik, hazugok, szemellenzősök, hiszékenyek, vagy éppen gonoszak. Vagy csak mi látjuk őket annak? Jajj, tisztára bele kell ebbe zavarodni!... Bele is lehet, ahogy a mindennapokban látjuk.

Valahogy én még mindig hiszek a mesékben. Azt gondolom, a jó is és a rossz is elnyeri a méltó jutalmát, büntetését hosszú távon.

Szerintem fontos, hogy próbáljunk őszintének lenni, elsősorban saját magunkkal szemben. Merjünk a tükörbe nézni!

Ha pedig valaki nagyon irritálna minket, akkor azon gondolkozzunk el, mit tanít ő ezzel nekünk, magunkról. Jó kis önreflexiós gyakorlat lehet. Persze kell hozzá az őszinteség! 

A klasszikus jó tanács: bánj úgy másokkal, ahogy szeretnéd, hogy mások bánjanak veled! Ha csak ezt próbálnánk betartani!!!

Koskovics Éva

http://kokart.hu/

A fotókat egy falinaptárból fotóztam!