Borús idők vannak nálunk a vízügyben is manapság, és sajnos ez nem, legkevésbé sem a nagyobb csapadékmennyiségben mutatkozik meg.

Ez most egy nagyon szubjektív, személyes élményeken nyugvó vízügyes időutazás lesz, ami nem teljeskörű, ezért bőven lehetne még bővíteni, továbbgondolni. Ahhoz, hogy emészthető, közérthető és összefüggéseiben is átlátható legyen, próbáltam nem túl hosszan mesélni róla. Én már egészen más szakmát űzök, de a szemem sarkából mindig figyelem még, mi zajlik a szektorban. És aggódom. De kezdem az elején.

Fordulat és reform

1989-ben két év vízügyes és egy év bankos munka után a Pénzügykutató Rt-be kerültem, ahol Matolcsy György ötletére alakult egy vállalkozói csoport. Ez egy mini csapat volt, Gyuri mellett hárman kezdtünk dolgozni, és az volt a cél, hogy vállalati tanácsadással egészítsük ki a kutatókból, pénzügyi elméleti szakemberekből álló intézmény tevékenységét, emellett pedig lehetőleg tegyünk szert többlet bevételekre, amivel támogatni lehet a kutatók munkáját. Nehéz időszak állt a Pénzügykutató mögött, hisz miután megírták a Fordulat és reform című nagyhatású elemző tanulmányukat (akkor még, mint a Pénzügyminisztérium egyik intézete, állami irányítás alatt álló szervezet), ezzel maguk alatt vágták a fát. Botrányok, pártból való kizárás, megszüntetés. Így alakult, hogy önállóan, részvénytársasággá alakulva (leporolva egy nagyon régi törvényt, élve ezzel a lehetőséggel) önálló működésbe kezdtek. A Fordulat és reformot az egyetemen (a Marx Károlyon) egymás kezéből kapkodva olvastuk, az akkor még stencilen sokszorosított Beszélők és egyéb, nem éppen hivatalos, szamizdat irodalmak mellett. Valójában nem vállaltunk nagy kockázatot, legalábbis a saját megélésem ez volt.

Csak egy kis részlet a Fordulat és reformból (elég bizarr ezt most olvasni):

„A 80-as évek — különösen az 1985—86-os évek tapasztalatai — azt mutatják, hogy a magyar gazdaság súlyos helyzetben van. Nem az az alapvető probléma, hogy a külgazdasági egyensúly helyreállítása a tervezettnél sokkal kisebb hatékonyság-javulással megy végbe, ennélfogva súlyosabb társadalmi áldozatokat követel. A döntő kérdés a távlatok hiánya: a gazdaságban nem, vagy alig indultak meg azok a szerkezeti alkalmazkodási folyamatok, amelyek egy későbbi kibontakozás, gyorsuló fejlődés hajtóerejévé válhatnának. A távlatvesztésnek öt súlyos mutatója van.

Az első és talán legsúlyosabb, hogy fennmaradt az erőforrások (a munkaerő, az anyag, az energia, a tőke, a föld) pazarló felhasználása a termelésben. Ennek következtében kimerültek, illetve kimerülőben vannak tartalékaink, megkezdődött egy visszafordíthatatlannak látszó folyamat.

Másodszor, láthatóvá vált fokozatos, egyre gyorsuló elszakadásunk a világgazdasági folyamatoktól. Gazdasági szerkezetünk gyenge alkalmazkodása, a korszerűségi és minőségi szempontok háttérbe szorulása, a műszaki és tudományos fejlődés lassúsága hosszú távon is meghatározó leszakadáshoz vezet. Kiszorulásunk az áruk és szolgáltatások fejlett piacairól az ezredfordulóig bekövetkező döntő világgazdasági változásokból való kizáródást is eredményezheti.

Harmadszor, a KGST korábban biztonságosnak hitt háttere is elbizonytalanodott. Nem számíthatunk hosszú távú és biztos szállításokra, nincsenek meg a garantált cserék feltételei. Ennek következményei már láthatóak voltak a 70-es évek végétől, és nem hihetünk egy ennél sokkal biztosabb mechanizmus megteremtésében.

Negyedszer, az elmúlt évek bebizonyították, hogy a feszültségek nem átmeneti külső körülményekből, hanem gazdaságunk alapproblémáinak megoldatlanságából, a mechanizmus további reformjának elmaradásából és egy hibásan megválasztott gazdaságpolitikai irányból adódnak. A gazdaságpolitikai intézkedések nemhogy elvinnének egy válságból, hanem egyre közelebb visznek hozzá.

Ötödször, a többletjavak erős gazdasági csoportok közötti elosztásán alapuló gazdasági és politikai mechanizmus megingott. A status quo és a biztonság fenntartását célul tűző döntési rendszer a többletjavakat elvesztegette, bizalmi válság alakult ki. Véleményünk szerint a jelenlegi g a z d a s á g-politika nem alkalmas sem a helyzet reális értékelésére, sem egy valóságos és szükséges fordulat megtételére. A kormányzatnak önkritikusan és kritikusan felül kellene bírálnia gazdaságpolitikai vonalát, különösen az 1985—86-os évekre vonatkozóan, vissza kellene térnie és tovább kellene fejlesztenie az 1966-os Központi Bizottság határozatában foglaltakhoz, az 1984 áprilisi KB-határozat és annak előkészítése szellemében. Be kell vallani gazdasági helyzetünk nehézségeit, el kell ismerni az egész társadalom előtt a felelősséget az idevezető gazdaságpolitikáért és egy átfogó reformprogramot kell előterjeszteni.”

Az anyagot több mint két tucat szerző jegyezte, a végső szerkesztők nevei: Antal László, Csillag István, Lengyel László, Matolcsy György.

Furcsa érzés most olvasni. Energiapazarlás, elszakadás a világpiaci áraktól, hibás gazdaságpolitika, elosztási problémák, "el kell ismerni az egész társadalom előtt a felelősséget"... Hát, nem is tudom.

Pénzügykutató, önkormányzatiság 

Az indulás, a tanácsadási tevékenység beindítása persze döcögős volt, mi is bizonytalanok voltunk a nagy bizonytalanságban, kapkodtuk a fejünket. Matolcsy György, akinek mindez kipattant a fejéből, és aki eleinte hol elkápráztatott, hol megrémisztett minket az ötleteivel, csak az indulásnál volt ott, később, az első demokratikusan választott kormány, Antall József kormányfő hívására más feladatot kapott, távozott a csapatból.

Aztán 1990-ben, az önkormányzati törvény elfogadása, az önkormányzati választások felbolygatták az országot, számunkra is további munkalehetőségeket hozva.

Az önkormányzatok rengeteg feladatot, kötelezettséget megkaptak, az ezekhez tartozó vagyonokkal párhuzamosan. Ez a törvény a demokratizálódó Magyarország életében szerintem korszakos jelentőséggel bírt. Persze nem volt tökéletes, pedig akkor még kerekasztaloknál, komoly egyeztetések után születtek meg a törvények. Minden településtípus, régió más-más problémákkal, lehetőségekkel kellett, hogy szembenézzen, és persze a választott vezetők is nagyon különböző képességekkel rendelkeztek.

Budapest főpolgármestere, Demszky Gábor úgy ítélte meg, fontos, hogy reális, valós képet kapjon a városvezetés a helyzetről.

Életem egyik legizgalmasabb szakmai feladata volt, amikor 11 fővárosi közüzemi vállalatot világítottunk át. Jelentős részem volt a munka koordinációjában, és a számomra leginkább testhezálló vizes cégek (Vízművek, Csatornázási Művek, Településtisztasági Vállalat, Fürdőigazgatóság) átvilágítása mellett két másik vállalat helyzetének felgöngyölítésében is részt vehettem, amelyek a Főkert és a Temetkezési Intézet voltak. Később pedig a Budapest Film átalakításában.

Természetesen bevontunk másokat is, és mivel a vizes területen voltak korábbról kapcsolatok, volt lehetőségem régi kollégákat megkérni, akikkel a Vízgazdálkodási Intézetben dolgoztam, tudtam róluk, profik, megbízhatóak, lelkiismeretesek. Volt köztük, aki korábban dolgozott is egyikben, pontosan ismerte a viszonyokat. Egyébként a viszonyok tekintetében az volt a jó ebben, hogy mindenkinek érdeke volt, hogy feltáruljon az igazság, reális adatok, tények kerüljenek rögzítésre. Persze lehetett túl-dramatizálni helyzeteket, de nem volt nehéz belátni, hogy a százéves, korszerűtlen vízvezetékek magas aránya nem függetleníthető a rendszeres, nagy csőtörésektől, vagy azt, hogy ha a szennyvíz közel kétharmada egy az egyben folyik bele a Dunába, az nem normális dolog, azt meg kell valahogy oldani.

Pénz persze nem volt, a szolgáltatási díjak pedig olyan alacsony szinten voltak megállapítva, hogy a legvidámabb barakk lakói ne érezzenek semmi kellemetlenséget, ők csak építsék nyugodtan a szocialista jövőt. Igen ám, de ez a jövőkép már elillant, a meztelen király szintén eltűnt a süllyesztőben, a demokratikusan megválasztott vezetés pedig mihamarabb kellett, hogy megoldást találjon a fennálló rengeteg problémára.

Készítettünk egy összefoglaló tanulmányt is a 11 vállalatról, javaslatokat, alternatívákat mutattunk be. A főváros döntéseiben egy-egy céggel kapcsolatban aztán lehetett szerepe egy-egy profibb, haladó szellemű vállalatvezetésnek is (mint a Budapest Filmnél például), a javaslatainkat már nem velünk tárgyalták meg, de úgy tudom, komoly viták eredményeként születtek meg az egyes döntések.

A képen a Mád-Mezőzombor között fekvő Bor-tó

Víz, csatorna

A Fővárosi Vízművek és a Csatornázási Művek különösen kemény dió volt. Mivel óriási volt az elmaradás a rekonstrukciók esetében, illetve nyilvánvaló volt, hogy a csatornázás, szennyvíztisztítás jelentős fejlesztésre szorul (a Településtisztasági vállalat az volt, amelyik a szippantásokat végezte akkor még nagy-nagy kapacitásokkal, hisz sok helyen volt rájuk szükség).

Hosszan írhatnék róla, de nem akarom nagyon szaporítani a szót, a lényeg az, hogy valójában nem nagyon volt más választása a fővárosnak, mint valahogy tőkét kellett bevonniuk, pénzt kellett szerezniük, hogy el lehessen indulni egy más pályán. A hitelfelvétel vállalhatatlannak tűnő terheitől tartottak a döntéshozók, az üzemeltetés bérbeadása is megoldás lehetett volna, de akkor nem jött volna többlet forrás, amire pedig nagyon nagy szükség volt, így végül a részleges privatizáció mellett döntöttek. Ez a lehetőség a mi javaslatunkban is szerepelt, csakis kisebbségi részvénycsomag, szakmai befektető részére való értékesítésével, úgy, hogy szigorú szerződési feltételek mellett ki kell alakítani egy új díjszabást, egyben garantálni kell, hogy a vízhálózat rekonstrukciója megfelelő ütemben, fokozatosan megtörténjen. Tudni lehetett, hogy ha elkezdik emelni az árakat, akkor a korábbi pazarló vízhasználat is csökkenni fog, illetve már akkor zajlott az iparnak az átalakulása, sok vállalat ment csődbe, tehát az ipari fogyasztás további csökkenése is várható volt, folyamatosan zajlott. Ugyanakkor már akkor is jellemző folyamat volt az agglomeráció bővülése, ahol persze nem voltak meg a megfelelő infrastruktúrák, tehát nem lehetett teljesen elvonatkoztatni a fővárosi folyamatokat a közelében lévő, fejlődő településektől. Nem volt egyszerű a helyzet.

Végül úgy alakult, hogy amikor a Vízművek után a Csatornázási Művekre is kiírtak egy privatizációs tanácsadói pályázatot, én személyesen nagyon szerettem volna, ha mi is indulunk. Nem volt egyértelmű, hogy meg akarja próbálni a Pénzügykutató (azon belül a mi kis team-ünk), volt sok munkánk, tudhattuk, hogy ez egy nagyon bonyolult, hosszú távú munka lenne. Aztán mégis megpályáztuk és meg is nyertük.

Óriási munka volt, hosszan tartott. A barátaim azon viccelődtek, hogy hányszor hallották tőlem ezekben az években (1996-97 között) az ominózus mondatot: „majd CSM után!”. Éjjelünk-nappalunk ezen a projekten zajlott. Akkor még a fővárosban is több szinten kellett mindent elfogadtatni, a Tulajdonosi Bizottság mellett a Vagyonkezelési, a Városüzemeltetési bizottságok is tárgyalták a témát és minden bizottságban ültek hozzáértő szakemberek is, nem volt elég úgy csinálni, mintha komoly emberek komoly kérdéseket szakmai alapon akarnának eldönteni. Tényleg szerepük volt a szakmai szempontoknak! Nekem legalábbis ez volt a megélésem azokon az alkalmakon, amikor én is jelen voltam néhányszor a fenti fórumokon.

Uniós csatlakozás

Bizonyára nem volt véletlen, hogy a magánéletemre is kihatott a dolog, évekig próbálkoztunk a gyerekvállalással, de az is csak a „CSM után” sikerült. Aztán, amikor már nagyobb lett az elsőszülött, és nem akartam még nagyon dolgozni, de vágytam mégis valami szakmai témára, sikerült beszállnom egy olyan tanulmány elkészítésébe, amely azt vizsgálta, az Európai Uniós csatlakozásnak milyen következményei várhatóak a vízügyben, a jogszabályi környezetet, a szabályozást hogyan kell majd alakítani. Majd később, már a csatlakozás után is be-bedolgoztam időnként egy-egy témába, például a készülő Víz Keretirányelvbe.

Nem csoda tehát, hogy a víz a szívügyemmé vált, komoly értéken kezelendő témaként tekintek rá ma is. Igaz, ezt sokan mások is állítják. 

Később, amikor megszületett a második fiam is, és már ő is kicsit nagyobb lett, megint jött olyan feladat, amit két gyerek mellett el tudtam végezni: részt vehettem már a sikeres uniós csatlakozást követően vizes és szennyvizes nagy pályázatok előkészítésében. Főleg szennyvíztisztítók építésének, bővítésének, korszerűsítésének, a hozzájuk csatlakozó vezetékhálózatok kiépítésének gazdasági előkészítésében, költség-haszon elemzéseik készítésében. Emlékszem, mennyire komolyan vettük, milyen szigorúak voltunk a mérnök kollégákkal szemben, akik az alapadatokat nyújtották. Ki gondolta volna akkor, hogy mennyire nem lesz egyszer ezeknek jelentőségük! Igaz, a sikeres pályázathoz kellettek a jó számok.

Fontos volt, hogy megfelelő közgazdasági modellszámításokkal bizonyítható legyen, a rendszerekre szükség van, és azok fenntarthatóak hosszú távon is. Ennek alapja pedig az - gondoltuk mi is és az EU is, teljes egyetértésben -, hogy biztosított legyen az üzemeltetés hosszú távon is (valamely önkormányzat, vagy azok szövetsége, vagy állami, önkormányzati vállalat garantálja az üzemeltetést), illetve megfelelő díjszabás garantálja, hogy lesz fedezet az üzemeltetés mellett a szükséges rekonstrukciókra is.

Amikor aztán később, 2013-ban bevezették a rezsicsökkentést, illetve a közművezetékekre adót vetett ki a kormányzat, megmondom őszintén, csak néztem ki a fejemből, hogy mégis ezt hogy gondolják, hogy akarják kezelni a szerződésekben vállaltakat.

Tisza holtág, Tiszatardos közelében

2009-ben egy véletlen folytán úgy alakult, hogy az a francia szakmai befektető cég, amelyik a Vízművek kisebbségi részvénycsomagjának a tulajdonosa volt, hatórás kontrolleri állást hirdetett, én pedig jelentkeztem, mert azt gondoltam, ismerős közeg, jó vállalat, nekik is dolgoztunk korábban, ráadásul két kisgyerek mellett mégsem éjjel-nappali munka és stressz, hátha. Aztán felvettek. A stresszmentes, laza munka persze naiv elképzelés volt. A korábbi privatizációs folyamat után (ami a CSM-re vonatkozott) így részt vehettem az egész megkérdőjelezésének üzeneteként is értelmezhető visszavásárlásban. Amit még ekkor, a felvételkor nem tudhattam én sem, és azt hiszem, a cégvezetés sem.

Talán sokan emlékeznek a Pécsi Vízművek esetére, ahol szintén ez a francia cég volt a befektető, akiket botrányos körülmények között zárt ki a város az irodájából. Úgy szakítottak velük, hogy kvázi ellehetetlenítették számukra a további működést. Abszurd helyzet volt. Úgy tudtam, az volt a megállapodásunk, hogy nekem ezzel a régi történettel nem kell majd foglalkoznom, de aztán mégis úgy alakult, hogy mivel az ügy húzódott, valahogy le kellett zárni, a Pécsi Önkormányzat (valójában a Fidesz központ) nem akart megállapodni, nem akart fizetni, ellenben szajkózta, hogy a franciák zsákban hordták ki a rengeteg profitot a cégből, így nem maradt más hátra, a franciák nemzetközi peres eljárást készítettek elő. Így megkaptam én is a feladatot, szedegessem össze a szükséges dokumentumokat, segítsek a nemzetközi tanácsadóknak átlátni a történetet. Előbb persze nekem is meg kellett értenem, amennyire csak lehetséges volt, bele kellett látnom, mi is történt valójában. A sok beszélgetés, a könyvelési, számlázási, egyéb adatok megvoltak, szóval, nem volt egyszerű feladat, azt is tudtam, hogy nyilván nem tudhatok mindent, a helyzet sokkal bonyolultabb, mint amilyennek látszik, de az azért elég nyilvánvaló volt, hogy Pécsett zajlott a szolgáltatás nagyjából rendben, igyekeztek a szerződésben foglaltakat teljesíteni, de a rendszerben sok-sok probléma volt (rengeteg kistelepülés is hozzájuk tartozott). Mindenesetre a zsákban kihordott óriási profitnak én sem és a nemzetközi tanácsadók sem nagyon találták a nyomait.

Aztán, mielőtt elkezdődött volna a nemzetközi peres eljárás, Pécs Önkormányzata (khm…) úgy döntött, inkább teljesíti a francia cég követeléseit és kifizeti a tartozást. Óriási pénz volt ez! Miközben a város nagyon rosszul állt, ez csak növelte az eladósodottságát. De meg kellett tennie, nem volt mese. Felmérték, a perből még rosszabbul jönnének ki. Sokat cikkeztek akkoriban a dologról, például ITT. Jajj Istenem, tényleg, micsoda sztori volt ez! Még lovaggá is avattak egy ügyvédet, aki adta hozzá a nevét...

Arra mindenesetre jó volt a folyamat, hogy kiderült, ez nem egy járható út a többi külföldi befektető kifúrása céljából (legalábbis ez az én személyes véleményem).

A Fővárosi Vízművek esetében a főpolgármester (aki már ekkor nem Demszky volt) elkezdte a részvénycsomag visszavásárlásának folyamatát. Ez – a pécsi sztori után – már sokkal békésebb volt, szerintem a franciák nem is nagyon bánták, hogy elhúzhatnak erről a – hogy is mondjam -, nehéz terepről. Pedig eléggé edzettek és tapasztaltak voltak ők egyébként, semmiképp sem sajnáltatni szeretném most őket. A főváros is rengeteg pénzt fizetett nekik, szerintem a mi oldalunkról nem volt ez sem jó üzlet (hogy enyhén fejezzem ki magam) és máig nem értem, hogy ha ezt mindenképp meg kellett lépni, akkor vajon miért maradhat benn azóta is a másik szintén francia szakmai befektető a Fővárosi Csatornázási Művekben. 

Ahhoz, hogy a főváros visszavásárolja a részvényeit a franciáktól, pontosabban visszavásároltassa magával a céggel, a Vízműveknek kellett felvennie 12 milliárd forint hitelt magától a fővárostól. Ezt a hitelt a cég 2019-ig törlesztette. Miközben rezsicsökkentés, vezetékadó… Képzelem, mennyi maradhatott rekonstrukciókra…

Amikor a tárgyalások már a vége felé tartottak, még 2012-ben, sokszor beszélgettem a Vízművekes kollégákkal, akik nagyon szomorúak voltak. Ők kifejezetten úgy élték meg, hogy sok szakmai segítséget kaptak kintről, jót tett a cégnek az, hogy volt egy szigorú kontroll a külföldiek és a főváros irányából is. Még ha ez éves szinten tartalmazott is egy alkufolyamatot, hisz nem lehetett mindenre pontosan felkészülni. A főváros - érthető módon - mindig próbálta a díjakat leszorítani, ugyanakkor követelni a megfelelő mennyiségű rekonstrukciót és a megfelelő színvonalon történő szolgáltatás nyújtást. A franciák pedig nyilván a saját gazdasági érdekeik mentén működtek, hisz a profitszempontok elsődlegesek voltak náluk is, mint minden normális, vagy félig-meddig normális vállalkozásnál, a fodrásztól a gázszerelőn át az autógyártó multikig.

A Duna Verőcénél, ahogyan ritkán láthatjuk mostanában: magas vízszintnél - 2021 nyarának egy ritka pillanata

Nagy bajban vannak ma Magyarországon a vízszolgáltató cégek. A Víziközmű Szövetség évek óta próbálkozik, de a kezük meg van kötve, nyilván rendkívül korlátozottak a lehetőségeik, egyáltalán, csoda még, hogy vannak. Amikor még igazán jól működő szakmai szervezet voltak ők, és volt egy benchmarking klubjuk is, abban az időben többször is részt vettem konferenciákon, bedolgoztam a szakmai tanulmányok készítésébe (a Corvinus Egyetem REKK vizes munkacsoportján keresztül), mindig azt éltem meg, hogy milyen komoly szakmai háttér volt ebben a szektorban. Nehéz lehet most nekik, akik még ma is itt dolgoznak és emlékeznek ezekre az időkre. Nem állítom, hogy semmi jó intézkedés nem történt, mert az például, hogy megtörtént egy integráció az ágazatban és sokkal kevesebb szolgáltató lett, az kifejezetten racionális döntés eredménye volt. De nem volt elég.

A nagy vízszolgáltatók évek óta állami segítséggel működnek (megint…), a Fővárosi Vízművek a Fővárosi Önkormányzat segítségére szorul, viszont úgy tudom, a Fővárosi Csatornázási Művek eddig még valahogy képes volt egy minimális nyereséget realizálni. Sőt, ez utóbbinál az amortizációt valóban rekonstrukciókra költik, amivel gyanítom, jóformán egyedül lehetnek a magyar cégek között. Hogy ez a gyakorlatban mit jelenthet? Például azt, hogy rengeteg a hálózati vízveszteség, hogy egyre több a csőtörés, hogy szaporodnak a műszaki problémák, romlik a vízminőség.

A várható energiaár emelkedéseket pedig biztos, hogy nem fogják tudni elviselni a szektor szereplői. Vajon van-e rá forgatókönyv, ki fizeti majd ki a magasabb számlákat, felmerül-e, mi lesz a megoldás?

Évek óta hallani, hogy arra számít az ágazat, majd lesz EU-s pénz rekonstrukciókra is. Ahogy most a helyzet áll, ezt nehezen tudom elképzelni. Márpedig a rezsicsökkentett díjak egyre kevésbé tarthatóak. Vajon van-e B-terv? Netán részleges privatizáció? Az vicces lenne…

A vizes téma folytatható lenne, mert nem csak a víziközmű szolgáltatásban vannak nehézségek. De ezt meghagyom másnak. Csak annyit mondok, hogy még gazdája sincs a területnek, nincs egy minisztérium, aki összefogná. Felszabdaltan, területenként, témánként kezelik. Nehéz meglátni ebben a stratégiai gondolkodást, amit pedig ez a terület (is) megérdemelne. Ha csak a fizikai törvényekre gondolunk, a közlekedőedényekre, akkor nem nehéz belátni, hogy a vízügy egy nagy, komplex terület. Minden, mindennel összefügg, sőt, alkalomadtán összefolyik.

Végül egy kellemes akarattyai, balatoni kép, hogy valami pozitív befejezéssel zárhassam. Igaz, erről pedig eszembe jutott rögtön egy ottani giga beruházás, meg az ottani polgármester személye, amely akár egy keretezése is lehetne az írásomnak, de most inkább ezt felejtsük el, én is elengedem...

A fotók sajátok, a kedvenc vizeimmel.

Koskovics Éva

http://kokart.hu/

#mádróljöttem