Hetvenhét éve annak, hogy felszabadult a budapesti gettó. Ezt a hírt hallva eszembe jutott az a pár héttel ezelőtti élményem, amikor Hódmezővásárhelyen járva megnéztük az ottani zsinagógát.

Nem tudom, mennyiben más ma a hódmezővásárhelyi gyerekek élete, mint a budapestieké, a nagykovácsiaké, vagy a mádiaké. Milyenek az iskolák egyik és másik helyen. Szinte mindről vannak gyakorlati tapasztalataim, kivéve a vásárhelyieket. Biztos nagy különbségek vannak a gyerekek között a családjuk anyagi helyzete, a biztonságérzet, a környezet tekintetében. De az, amit a negyvenes években élt gyerekeknek meg kellett élniük, amiket láthattak, ami őket fenyegette, különösen ha zsidók vagy cigányok voltak, az reméljük, többé soha nem történhet meg! 

De térjünk vissza Hódmezővásárhelyre! Van-e még, aki nem ismeri a város nevét? Egyre többször hallhatjuk, köszönhetően az ellenzéki miniszterelnökjelöltnek. De én most nem róla fogok itt mesélni.

Szóval, azon a december végi délelőttön kihalt volt a város, nem volt valami hívogató. Rövid időt töltöttünk csak ott, mivel azonban nem egy nagy városról van szó, hamar körbejártuk, megcsodálhattunk nevezetes épületeit, találkozhattunk híres (hírös!) új közlekedési eszközükkel, amely Szegeddel köti össze a várost, a tram train-nel. Mivel még erősen hatott ránk is a karácsony utáni lustaság, amire a köd, a szürkeség, és a hideg sem volt jó hatással, már épp elindultunk egy hívogató kávézó felé, amikor kiderült, nyitva van a zsinagóga és a mellette működő múzeum. Nem készültünk fel rá, hogy milyen megrázó élményben lesz részünk.

A fotók minőségéért elnézést kérek, csak telefonnal készültek. Nem terveztem, hogy majd közszemlére mennek, de most mégis úgy gondolom, talán illusztrációként használhatóak.

Ez itt még a szegedi zsinagóga (nem a főbejárat felőli oldal)

Nem sokkal előtte a szegedi zsinagógát szerettük volna megnézni, de azt nem találtuk nyitva. Megmondom őszintén, nem sok zsinagógát ismerek. A mádi zsinagógában sokszor jártam, még romos idejében is, gyerekként (hisz tudhatjátok, "Mádról jöttem"...), mióta pedig ilyen komoly kulturális és történelmi szerepet tölt be, számtalanszor. Mádi gyökereim miatt azt hiszem, különösen érzékeny vagyok erre a témára. Igaz, aki a huszadik században élt, aki tudja, mi történt a holokauszt alatt (és előtte), annak én úgy gondolom, valahol emberi kötelessége is érzékenyen viszonyulnia ehhez a kérdéshez. Teljesen mindegy, érintettek vagyunk-e. Hisz mind érintettek vagyunk valamilyen formában! A hatása máig velünk van. Akkor is, ha nem tudunk róla, vagy ha tagadjuk. Akkor különösen! De nem szeretnék pszichologizálni.

A hódmezővásárhelyi zsinagóga érdemes arra, hogy ellátogassunk oda, hogy körbejárjuk az udvarát, a mellette lévő múzeumot és az egész környéket. Megtudhatjuk, milyen volt ott az élet még a boldog békeidőkben. 

A hódmezővásárhelyi zsinagóga bejárata

Tudom, hallottam már többször, vannak, akik szerint túl sokat is beszélnek róla, túl hangsúlyos a megítélése. Erről csak annyit, hogy ahányan vagyunk, mindent annyiféleképpen ítélünk meg. Nehéz megmondani, kinek hol a határ, a tűrőképesség, vagy épp kinél mi kell ahhoz, hogy átmenjen egy üzenet. Sokan például úgy ítélnek meg dolgokat, ahogy elvárják tőlük, hogy tegyék. Ez néha egészen hihetetlen formákat ölt. Mintha nem is 2022-t írnánk.

A berendezés eredeti!

A múzeumban például hallottunk olyan történetet, hogy egy távolabbi városból érkezett egy gimnáziumi osztály, és kiderült, előtte nem beszélték meg, hová jönnek, mire kell felkészülniük. Az osztályfőnök minden előzetes felkészítés nélkül elhozta ide a fiatalokat és a véletlenre, meg a múzeum munkatársára bízta, mit kapnak majd. A gyerekeknek pedig alig volt információjuk a témáról. Szinte hihetetlen, de mégis igaz.

Az udvar is figyelemreméltó.

Máig velünk van az a magatartásforma, amely nem akar tudomást venni a holokausztról, arról, hogy mennyien asszisztáltak hozzá, sőt, még akár örültek is neki.

Azt is tudjuk, sok embernek kell ma élnie úgy, hogy elvették tőle a tudást, a múltat, a gyökereket. Ők beszélnek legkevésbé erről. Sokan nem is tudnak róla. Vagy csak nagyon keveset.

A zsinagóga falán az emléktábla a hitközség első világháborús hősi halottairól

A kiállítás elsősorban a holokauszt gyerek áldozatainak állít emléket. Erről néhány kép:

Számomra talán a legmegrázóbb az az élmény volt, amikor egy film segítségével meghallgathattuk Szabó Magdát.

Nem tudtam, hogy ő ebben az időszakban, két éven keresztül itt tanított, a református iskolában. Voltak zsidó tanítványai is, akik ugyanolyan okosak, kedvesek voltak, mint a többi gyerek. A fiatal tanárnő magyart tanított és elmeséli a filmen, hogy élte meg, ahogy elvitték a családokat, ahogy begyűjtötték a gyerekeket is. Mesél egy történetet egy idős porcelánjavító zsidó nőről is. Szabó Magda kapott egy vázát a tanítványaitól és az véletlenül eltört. Elvitte, hogy a nő a pici kis üzletében ragassza meg. És amikor ment volna érte másnap, már sem a nő, sem az üzlet nem volt ott. Ahogy ő ezt elmeséli, az egészen torokszorító. Pontosan érzed.

Nem csoda, hogy Szabó Magdáék korosztályából sokan gondolták később, ezeket az traumákat cipelve magukban, hogy nem vállalnak gyereket.  Nem véltetlen, hogy ilyen mondatokat fogalmazott meg ő is később, mint például ez:

„Egy ember élete sosem egy ember élete, mindig egy országé, egy világé, egy korszaké is.”

Csodálatos, ahogy a nyelvünk ki tud fejezni dolgokat. Milyen az, amikor ott marad az emberek, jelen esetben a gyerekek hűlt helye...

Nagyon felkavaró. Hiába ismered már a történetet. 

Emlékszem, a Berlini Zsidó Múzeum volt rám rendkívüli erős hatással. És nem azért, mert sok fénykép és sok történet jött szembe, hanem elsősorban a zseniális építészeti megoldásai miatt. Találtam is erről egy nagyon érdekes beszámolót, hasonló érzések megfogalmazásával.

Ezek a számok, ezek a helyek...

Jössz kifelé az udvaron, botladozol... Fel nem fogható, ennyi idő elmúltával sem, hogy történhetett ez meg. Pedig tudod. Olvastál róla sokat. Az ember néha úgy elaljasul...

Mert az idő sok dolgot begyógyít, a rémes történeteken is túl tudunk lépni. Muszáj is, hisz élni kell, nem lehet folyton szomorkodni, keseregni. De ami a legmegrázóbb tud lenni, az az, amikor gyerekek esnek áldozatul, amikor ártatlan kis életek múlnak az őrült felnőttek elmebeteg döntésein. Ez megbocsáthatatlan.

Aztán most, hogy ezt írom, eszembe jut megint Szabó Magda. Csodálatos könyveiben számtalan formában megmutatta, milyen nagy emberismerete volt. Tudta, mennyire gyarló az ember, és azt is, milyen bonyolult az élet. Az ő karrierje sem volt nyílegyenes, de hogy is lehetett volna egy beteg, elfuserált rendszerben, amikor szabadon beszélni, szabadnak lenni bűn volt, életveszélyes volt. Mégis tette a dolgát. Tanított. Amikor taníthatott, akkor még iskolában, aztán a könyvein keresztül. Hol csak egy mesével, hol egy-egy drámai erejű regényben.  Nem szájbarágósan, érzékenyen. Erős nő volt, sok mindent kibírt. De szülni nem szült.

Ő szerencsés volt, a szülei jó hátteret jelentettek számára, biztonságban, főleg érzelmi biztonságban nőtt fel. Ettől lehetett önbecsülése, ereje a nehéz időkben is. Ezt kaphattuk mi is vissza, olvasók. Mert aki érti a szót, az mindenből tanulhat. Szabó Magda korosztályának ikonikus irodalmi folyóírata volt az Újhold. Azok, akik ehhez a körhöz tartoztak, sokan döntöttek úgy, hogy nem vállalnak gyereket. Ha kicsit jobban belelátunk azokba az időkbe, belegondolunk, miket láttak, hogy működött az ország, egyáltalán nem csodálkozunk a döntésükön. Úgy lázadtak, ahogy tudtak. Mindig vannak, akik mernek lázadni, akik mernek szembeszállni, beszélni, ellenállni. Még ez a szerencse!

Ha tehetitek, menjetek el, nézzétek meg Hódmezővásárhelyet, a zsinagógát, a múzeumot. Megéri!

Koskovics Éva