Izgalmas téma az egészség, a lelki egészség, és ezekkel szemben a függőség (annak számos formája) és kialakulása.

Kollégákkal, barátokkal sokat beszélgetünk róla, hisz ki ne lenne érintett? Ki úszta volna ezt meg? Van-e olyan család, ahol ez ismeretlen fogalom? Van egy nagyszabású tervünk is ehhez kapcsolódóan, de most még nem tartunk ott, most én, ha úgy tetszik, bemelegítésként, megalapozásként saját történettel jönnék. Ja, igen. Már ez az alapozás szó is emlékeztet dolgokra...

A gyerekkor, mint a nagy veszélyforrás

Fut valahol egy olyan szöveg, hogy aki a mi (40-50-60-asok) korunkban túlélte a gyerekkorát, amikor nem volt otthon a fiókban fertőtlenítő, nem használtunk naptejet, nem volt gyerekzár, gyerekülés, amikor rozoga bicajokon száguldoztunk, koszos kézzel ettük a mosatlan gyümölcsöt, a permetező helikopter beterített minket is (részben ilyesmiket említ, de már a saját élményeket is beleszőttem), szóval, mi mind ékes bizonyítékai vagyunk annak, hogy vannak csodák az életben. Mondhatni, mi, 'a túlélők', mind egy-egy csoda vagyunk!

Aztán erről eszembe jutnak persze a saját történeteim is.

Amikor mi gyerekek voltunk, szinte mindannyiunknak dohányoztak az apáik. Mádon legalábbis. Nőt nem is ismertem akkor, aki dohányzott volna. Naná, hogy ki kellett nekünk is próbálnunk. Bennem egy olyan emlék él, hogy apu Fecskéjéből kivettem pár szálat és Emőke barátnőmmel kipróbáltuk (ki lenne Mádon, sőt, még messze földön is, ki e nevet nem ismeri?… Családneve kísérteties hasonlóságot mutat, pedig nem vagyunk rokonok, csak testi-lelki jó barátnők voltunk kiskorunkban). Szóval, már fenn laktunk az új házban a ’felvégen’ de még nem volt semmi komfort (1976 plusz-mínusz egy év) és a pottyantós wc ’biztonságában’, annak kuckós rejtekében kipróbáltuk, milyen is ez. Nem volt otthon senki, nyáriszünet volt. Semmi kockázat. 

Akkor még nem volt az annyira nyilvánvaló, hogy ez a dolog káros, hogy mennyire egészségtelen, a férfiak nemes egyszerűséggel a lakásban is űzték, hiába is morogtunk mi, családtagok, hogy büdös. Előttem van a jelenet, amikor tévét nézünk családilag, apu rágyújt, mi meg anyuval mondjuk, hogy ’jajj, már megint? muszáj bebüdösítened? megfulladunk!’. Nyáron persze nem volt annyira gáz, illetve bűz, mert kinyitottuk az ablakot. De sajnos ez télen is ugyanígy ment. Szóval, gyerekkoromban masszív passzív dohányos voltam. Emőkével nem szoktunk rá, csak az az első titokzatosság kellett a lelkünknek, és a kisördögnek, amelyik mindig ott ólálkodott körülöttünk.

Gimi

Aztán, a középiskolai lánykollégiumban az utolsó években már sokan rászoktak a cigire. Ebben biztos benne volt az is, hogy annyi tiltás volt, olyan katonás szabályok, hogy valamilyen módon muszáj volt lázadni ellenük. Én gyűlöltem, nem voltam hajlandó beszállni. De jófejek voltak a lányok, elnézték ezt nekem. Este, villanyoltás után (10-kor) az volt a menetrend, hogy ablak kinyit, a hatágyas szoba lakói előveszik a bagót (én nem), és indul a traccsparti, a napi témák feldolgozása, főleg a fiú-ügyek kibeszélése. Én még itt ellenálltam. De aztán végül megtörtem. Ez a negyedikes, utolsó évi osztálykiránduláson  történt. (Úristen! Mi lesz, ha ezt elolvassa Zsuzsa néni, az osztályfőnökünk?) Mindegy, bevállaltam, már benne vagyok nyakig, hadd szóljon! Ott már nem volt apelláta.

Az utolsó középiskolai év egyébként is életünk meghatározó éve, akkor éljük meg talán a legkomolyabb, legfontosabb szerelmi drámákat (megvolt!), rászokunk kicsit a tanulásra, megnyomjuk (megvolt!), ráébredünk, talán ez most tényleg fontos (megtörtént!), ugyanakkor a közösségünk, az osztályunk hihetetlen módon felértékelődik, megszeretjük egymást, azt is, akit három évig ki nem állhattunk (nem emlékszem, hogy lett volna ilyen, nagyon szerettem az osztályunkat!! Sőt, még a tanárok többségét is!!). Ilyenkor bagózni is muszáj a többiekkel…

Istenem! Szegény gyerekem! Idén fog érettségizni! Itthon tanul a szomszéd szobában, már hány hónapja is? Jó, hogy olyan rugalmas, kiegyensúlyozott gyerek, megtalálja a pozitív oldalát is a dolgoknak („jó lenne már suliba járni, rohadt unalmas ez így, de legalább nem kell korán kelni”).

Egyetem

Na szóval, mint a nagy többség, én is dohányozni kezdtem. Szerencsére az utálata azonban erősebb volt bennem, nem alakult ki a függés, pedig az egyetemen is mindent megtettek sokan azért, hogy cigizzünk, de szerencsére a kollégiumi szobatársakat is sikerült rávenni, ne ott űzzék ezt a rossz szokásukat. Egyedül a pszichológia tanárunk hatását volt nehéz legyűrni, ledolgozni. Mivel a Közgáz tanár szakára jártam, tanultunk pszichológiát, sőt, csoportunk kemény magjával a tanár (Hegedűs T. András) akkor is folytatta a dolgot, amikor már lezártuk hivatalos pszichológia tanulmányainkat. Ő egyébként láncdohányos volt és tényleg ennek köszönhette sajnálatos, korai halálát. Azzal kezdte az óráit, hogy kidobott az asztal közepére több doboz Sopianae cigarettát, és perceken belül vágni lehetett a füstöt. Lehet, hogy ezért koptak ki többen? Na, erre még nem is gondoltam.

Nálam kicsit necces volt a dolog, mert persze egy darabig tartottam magam, de amikor már benne voltunk a lelkiélet sűrűjében, muszáj volt nekem is felvenni a fonalat minden téren, ehhez pedig kevés volt a ködszerű, vágható füst effekt, kellett a nikotin is. Viszont akkori szerelmem, akivel gyakorlatilag egész egyetemista életemben jártam, utálta a bagót. Tudtam, nem vetne rám jó fényt, ha erről tudna. Persze mondhattam, hogy azért van cigaretta szagom, mert mindenki dohányzott, de azt, hogy én is, ezt – bevallom most töredelmesen – elhallgattam. Péter drága, ha netalán ezt olvasnád, akkor most megnyugodhatsz, hogy mégiscsak jobb lett ez így. Egy ilyen ’hazug, sumák’ nővel élni le egy életet… Brrrr. ! /Poén!/ Azt hiszem, szégyelltem. Magam előtt is.

Nem dohányoztam aztán soha folyamatosan, de később egy-egy esti sörözéskor a kollégákkal, vagy még egy-egy egyetemi nyári tábor alkalmával is azért sokszor elő-előjött a dolog, el tudtam csábulni. És milyen jó, hogy mára többségünk leszokott (rengeteg barátom dohányzott, ma már senki közülük), hogy ma már senkit nem ismerek, aki benn, a lakásában dohányozna. Milyen jó, hogy a férjem is utálta a bagót (lehet, hogy nálam ez tudat alatti szempont volt a párválasztásnál?)! Mára ez kulturális téma is lett, egészségmegőrzés terén pedig már abszolút a helyén kezeljük, alap.

Testi-lelki egészség?

Ugyanakkor volt olyan idős rokonom (NŐ!!), aki egész életében dohányzott. Nem volt láncdohányos, de kb. két-három nap alatt egy doboznyi elment. Aztán, már úgy a hatvanas éveiben a doki elkezdte szekálni, szokjon le. Vért izzadt. Először csak csökkentette, aztán valahogy elhagyta. De szenvedett tőle, mint a kutya. Egyre rosszkedvűbb lett, egyre jobban eluralkodott rajta a depresszió. Így utólag visszagondolva, szerintem nála ez egy nyugtató funkciót töltött be, számára nem lett helyette más, ami átvette volna ennek a picit meditációs, lenyugtató hatású tevékenységnek a helyét. Egyedül élt, nem volt családja. Rákban (nem tüdőrákban!) halt meg, pár évvel ezt követően. Jó, tudom, még az is lehet, hogy ehhez köze volt a korábbi, dohányzási szokásának. De a szívem mélyén mégsem hiszem…

De végül apu is leszokott a cigiről, igaz, csak idősebb korában, már túl a hatvanon. Egyik napról a másikra. Bámulatos volt számomra. Ki se néztem volna belőle korábban. De volt, amiről soha nem tudott leszokni. Életem egyik döbbenetes emléke volt, amikor apám feküdt az intenzív osztályon a miskolci kórházban, több hónapig élet-halál között. Aztán, valami hihetetlen életerővel, elkezdett felépülni. Azt mondták az orvosok, nem sok ilyet láttak, akit ennyi idő után le lehet venni a lélegeztetőről. Torkában cső volt, beszélni nem tudott, erre azt mondták ott az intenzívesek, hogy nagyon jó beteg, jól kommunikál! És egyszercsak, amikor már némi életjelet tudott mutatni, kijött a cső, mondta a kezelőorvos, most fog eldőlni, össze tudja-e valóban szedni magát annyira, hogy talpraálljon. Bevittük hozzá különleges engedéllyel a kisunokáit, hogy valami feldobja. Nagyon boldog volt. De nem sokáig tartott a ’feldobottsága’. És akkor azzal jött a doki, hogy vigyünk be egy kis mádi aszúbort, adnak neki belőle pár kortyot. Nem viccelek, képzeljétek el, kiskanállal kezdték neki adagolni. És működött!! Alig hittük el.

Megértés, tolerancia

Mindezt most csak azért írom le, mert érzékeltetni szerettem volna, igenis, sokat tanultunk az elmúlt időszakban, sokkal okosabbak vagyunk. És azért is, hogy nem árt néha visszagondolni, milyenek voltak a szüleink, hogy éltük meg a rossz dolgokat, amiket láttunk tőlük, hogy dolgoztuk fel azokat. És azért is, hogy ne legyünk nagyon szigorúak a saját gyerekeinkkel! Főleg most, hogy ilyen rohadt nehéz időszakban élünk, próbáljuk meg toleránsan kezelni őket, igyekezzünk figyelni rájuk! Tudom, mi is fáradunk már. Épp ezért! Persze, ha dohányoznak, azért ne hagyjuk! Vagy legalábbis próbálkozzunk…

Na és végére egy olyan idézet, ami némileg alátámasztja a fentieket, érdemes rajta elgondolkodni:

Daniel Goleman, a Társas intelligencia c. könyvében ezeket írja:

"Az állati nyalogatás és simogatás emberi megfelelője, úgy tetszik, az empátia, a ráhangolódás és az érintés....A mi, gyerekeinkkel szembeni bánásmódunk szintén nyomot hagy az ő génjeikben. Ez a felfedezés arra utal, hogy a szülői törődés apró megnyilvánulásai maradandó nyomot hagynak - a kapcsolatoknak pedig lényeges szerepük van az agy folyamatos átrendeződésének befolyásolásában.

... Röviden összefoglalva, azok a gyerekek rendelkeznek biztonságérzettel, akikhez szüleik empátiával viszonyultak; a szorongó szülőknek szorongó gyereke lesz; a zárkózott szülők gyereke is zárkózott lesz, aki mind az érzelmeket, mind az embereket kerüli majd. Felnőttkorban ezek a fejlődési minták a magabiztos, a szorongó, az emberkerülő típusban ötlenek testet a kapcsolatok terén.... A szülők kötődési stílusa mintegy hetven százalékos valószínűséggel előrevetíti a gyerek leendő kötődési mintáit. 

Ám ha egy szorongó gyerek talál egy magabiztos pótszülőt - egy idősebb testvér, egy tanár vagy más rokon személyében, aki többnyire gondoskodik róla - akkor érzelmi alapállása magabiztos irányba mozdulhat el."

Néha én is szorongok. De ha a szüleimre gondolok, hálával van tele a szívem. Alapvetően jók voltak, csak nem tökéletesek (olyat még nem láttam). De nagyon szerettek és mindig bíztak bennem, büszkék voltak rám. A maguk módján, nem látványosan. 

Vigyázzatok magatokra és legyetek türelmesek!

Jön a tavasz!

Koskovics Éva

http://kokart.hu/

Fotók: Pixabay