Ha segíthetnél valakin, te kin segítenél most?

Nekem rengeteg ötletem lenne!

Hogyan és kinek segítsünk?

A közeli és távoli ismerőseim között is jópáran vannak, akiket szívesen megsegítenék most néhány ezer, netán millió forinttal (álmatlan éjszakákat elűzve és az egzisztenciális bizonytalanságot enyhítve, a dőledező vállalkozást kisegítve ezzel), de úgy általánosan is, bizonyos helyzetben lévők, gyerekek, idősek, vállalkozók, vállalkozni vágyók számára szívesen nyújtanék mentő ötleteket, támaszt, segítséget, adnék varázsgömböt, kinek mire van szüksége. Ha tehetném. Tulajdonképpen teszem is, valamennyire. Nálam ez belülről jön, én ilyen segíteni próbáló, másokra odafigyelő ember vagyok, érzékeny a többi ember problémájára. Nekem is sokan segítettek már, én is hálás vagyok sok embernek, akár egy-egy jókor jött jó szóért. Persze nem vagyok elégedett magammal, sokkal többet tehetnék így is annál, mint amit megteszek. Vannak korlátaim (nem is kevés) és van önkritikám is... Sokszor magam is zavarban vagyok, nem tudom, hol a határ, mikor kellene, mikor már túl sok, mikor nem ezen múlik, melyik panasz jogos és kevésbé az, mi rejlik a nagy hallgatás mögött, miért tűnik el valaki.

De nem mindenki tud figyelni másokra, és ezt is elfogadom. Azt viszont nem kedvelem, amikor valaki úgy tesz mintha, de közben a kisujját sem mozdítja. Vagy amikor megtehetné, de csak a saját jóléte érdekli, senki másra nincs tekintettel. De lelke rajta!

Ráadásul azt is tudom, hogy nehéz jól segíteni. Mert ha adsz, az visszaüthet. Jobb, ha úgy segítesz, hogy hozzásegítesz a célok eléréséhez, hogy megtanítasz valakit arra, hogyan lehetne sikeresebb, hogyan oszthatná jobban be a pénzét, hogy gazdálkodhatna okosabban, kereshetne ügyesebben pénzt. Ugye nem a halat kell odaadni, hanem megtanítani az embert halat fogni…

Az emberi természet

De van az a helyzet, amikor már nem erről szól az élet.

Vannak extrém helyzetek! Mint kb. a mostani is.

Miközben ez a kérdés foglalkoztat hetek óta, majd a végén elmesélem, mire jutottam vele, ahogy az már lenni szokott, jött szembe egy könyv is:

Azzal reklámozza a kiadó a könyvet – hivatkozva a New York Times-ra -, hogy letehetetlen családregény. 

Hm. Mit mondjak?

Szeretem a családregényeket, és nem csak azokat, amelyek egy szép történetet mesélnek el, mesés fordulatokkal, harcokkal, intrikákkal, de a végén győz az igazság és a főhős boldogan él, míg meg nem hal. De ez túltett minden határon. Többször is eljutottam olvasás közben oda, hogy legszívesebben abbahagynám, letenném. Annyira kellemetlen volt olvasni azt a sok szörnyűséget, ami ennek a főhősnek és a családjának az életében megtörtént! Az emberi gonoszságot, brutalitást. Végül mégis olvastam tovább, mert érdekelt, milyen lehetett Kína a harmincas években, reménykedtem, javulnak majd az állapotok, lesz fejlődés, tanulnak az emberek valamit. Persze, a fülszövegből már tudtam, hogy árvíz és éhínség elől való menekülés, meg kegyetlenség és gonoszság, tehát némileg számítottam sötét dolgokra. Meg aztán volt egy korábbi élményem, titokban valami ilyesmire vágytam, mint Tan Twan Eng két fantasztikus könyve: Az Esti ködök kertje vagy az Esőcsináló. Azok Malayziában játszódnak, ott is komoly betekintést láthatunk a japán megszállás kegyetlenségeibe, az ázsiai emberek különös, tőlünk nagyon különböző, bizonyos értelemben pedig éppen ugyanolyan működésmódjába. De ez a könyv nagyon más volt. Míg Tan Twan Eng könyvei elvarázsolnak és tényleg letehetetlenek, erre egyik jelző sem érvényes. Mégis végigolvastam (tehát tényleg letehetetlen...), talán legfőképpen a kíváncsiságom miatt, nagyon érdekelt, mi sül ki belőle a végén.

Éhezésről a magyar irodalomban is találhatunk bőven régebbi és újabb műveket egyaránt, árvízről is, idegen megszállók kegyetlenkedéseiről szintúgy. Sok korban haltak éhen emberek tömegesen Európában, Ázsiában, Afrikában egyaránt. Mondhatnánk, hogy nincs új a nap alatt. Az a kegyetlenség és az emberi mivoltjától való megfosztottság, ami ennek a kínai történetnek a főszereplőjét jellemzi, illetve az a szikár, nem kertelő megfogalmazás, ahogy mindezt az író elénk löki, nekem hátborzongató volt. Persze őt, a főszereplő férfit is meg lehet, meg lehetne érteni, hisz vissza-visszatér a régi életéhez, amit elveszített, és egyértelmű, hogy a túlélés hajtja az elején, azért küzd, egyáltalán vegyék őt emberszámba, legalább napi egy tálka rizst sikerüljön szereznie bármi áron. Aztán ez a ’bármi áron’ úgy eltorzítja a jellemét, hogy később már nem is talál vissza hozzá. Pedig tesz egy utolsó próbálkozást. Nem spoilerezek, aki szeretné, olvassa el, kölcsön is adom, sőt, odaadom örökbe!

Éhezés? Ma?

Elgondolkodtam: megtörténhetne ma hasonló dolog? Élnek-e emberek ilyen, vagy ehhez hasonló körülmények között? És sajnos arra jutottam, hogy igen, ez ma sem ismeretlen jelenség, ma is eljuthatnak emberek oda, hogy már minden mindegy, csak ennivalót szerezhessenek valahonnan maguknak és a gyerekeiknek. Persze mi itt Magyarországon, talán a legszerencsésebb kontinensen, jó időben és jó helyen élünk: biztonságban, viszonylagosan magas életszínvonal mellett, a természeti katasztrófák nálunk ritkábbak és nem olyan rettenetes méretűek (nincsenek akkora nagy földrengések, árvizek, szökőárok, kiolthatatlan tüzek stb.), a betevő falat is talán mindenki számára elérhető. Remélem!

Aztán, az egyetemista gyerekem említette, épp környezetgazdaságtan zéhája lesz. Kértem, mutassa már meg, mi az anyag. A téma közel áll hozzám, én még ezt nem tanultam anno, viszont a tanszéknek dolgoztam később külsősként. Szóval, belenéztem az anyagba és kb. azt láttam, amire számítottam: környezetpolitika, klímatémák, ökológiai lábnyom, nemzetközi konferenciák (próbálkozások), kibocsátások, kvóták, gazdasági-társadalmi-ökológiai rendszerek, energiapolitika, fenntarthatóság stb. Találtam egy kimutatást is, amitől elborzadtam.

Csak két példát hozok ebből:

• Miközben az USÁ-ban és Európában évente 17 md USD-t költünk állateledelre, kb. 19 md USD-ba kerülne a világnak az éhezés és az alultápláltság felszámolása! Mármint az embereké!
• Miközben parfümökre 15 md USD megy el éves szinten, az írástudatlanság világszintű felszámolása 5 md USD-t, a mindenki számára való tiszta ivóvíz biztosítása pedig 10 md USD-t igényelne.

Durva…

Hol is tartunk? 

Van egy módszertan, elmélet, az ún. spiráldinamika, amely az emberi lelki fejlődés szakaszait írja le. A legalsó szintnek nevezi ezt az állapotot, amikor az élet gyakorlatilag a túlélést jelenti, az azért való küzdelmet. Ilyenkor az élelem, a víz, a biztonság felértékelődik, gyakorlatilag mindent felülír. Az ember itt az ösztöneire hagyatkozik, szokásai is a túlélést szolgálják. Ki lehet mondani, szinte az elállatiasodásról van itt szó. Amikor nincs morál, kultúra, etika, csak az ösztönök.

A modell nyolc szakaszt ír le, egyfajta fejlődésrend, lelki érés, spirituális fejlődés alapján, egyéni és csoport szinten és a különböző szinteket színekkel is jellemzi. Ez az első, ösztönállapot, túlélésért való harc a bézs színt kapta. Hosszú út vezet innen a legfelsőbb szintekig, amikor az egyén és a közösség egyaránt hosszú távon gondolkodva, együttműködően, lelki és anyagi biztonságban, pragmatikus és spirituális szinteken egyaránt éretten tud működni. Hosszú és bonyolult lenne ennek a rendszernek a leírása egy blog kereteiben, de nagyon izgalmas és sok törvényszerűségre rámutat.

/A módszer Clare W. Graves a new yorki Union College pszichológiai professzora nevéhez fűződik, majd két tanítványa, Don Beck és Christopher Cowan fejlesztette tovább ezt a modellt és nevezte el spiráldinamikának./

Amikor tréningeken, céges munkák során elővesszük, akkor az első szinttel, ezzel a bézzsel már jóformán csak hivatkozásként szoktunk foglalkozni, ez egy kvázi viszonyítási pont, egy absztrakció, hisz olyan távolinak tűnik, olyan más világot jelent. Gondoltam én eddig.

Most, hogy a járványhelyzet miatt kicsit jobban kezdtem érdeklődni a hátrányosabb helyzetben lévők iránt, azok az emberek iránt, akik elveszítették a munkájukat, a megélhetésüket, olvasom az erről szóló cikkeket, híradásokat, durván ért a mellbevágó felismerés, hogy ez a szint bizony ma is létezik, sokan élnek ezen a színvonalon és most az ő helyzetük még tovább is romolhat. Legalábbis egyelőre nem látszik, mitől is javulhatna?

Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma!

Kínában ez biztos úgy hangzik, hogy 'mindennapi rizsünket add meg nekünk ma!' Ázsia nagy részén nem esznek olyan kenyeret mint mi, ott a rizs a fő táplálék. A fenti könyv főhőse nyersen is ette, ették a rohadt, penészes rizst is, gyakorlatilag sokan csak azon éltek. Ott, akkor, a harmincas években, az egyik kínai éhínség idején.

És sajnos ott tartunk, hogy muszáj kimondani, muszáj szembenézni azzal, hogy ma Magyarországon is élnek emberek úgy, hogy nem tudják, mit fognak enni másnap. Hogy nem válogathatnak. Olyan kevés pénzük van, hogy kénytelenek megalázkodni, kölcsönkérni, kéregetni, végső esetben lopni, elvenni másoktól (legtöbbször épp olyanoktól, akiknek nem sokkal többjük van). Az éhség nagy úr. A legrémesebb az lehet, ha az ember a gyerekének nem tud mit adni enni. És bizony ilyen is sok van.

Most, a járványhelyzet következtében rengetegen elvesztették a megélhetésüket, nem tudni, mikor kapnak újra munkát. Sokan élnek olyan helyen, oda vannak kötve, ahol nincs munkalehetőség, ahol nem lehet alkalmi munkát kapni, vagy csak nagyon ritkán. Ők a legkiszolgáltatottabbak. Sokan segítenénk szívesen, de nem vagyunk ott, nem ismerjük őket, nem tudjuk, ha adakozunk egy felkérésre, akkor az valóban eljut-e a célba, valóban arra költik-e, amire kellene. Sajnos az állam nem vesz kellőképpen tudomást ezekről az emberekről, nem segít rajtuk. Nincs szó nálunk alapjövedelemről, nem emelkedik régóta a családi pótlék, a munkanélküli segély nehezen kérhető és nagyon rövid időre szól. Az ilyen családok oktatási rendszerben részt vevő gyerekei legalább az iskolában, óvodában kapnak enni, de most az sem megoldott mindenhol. Az önkormányzatokon óriási a teher, de pénzük kevés, egyre kevesebb. Szóval: kire számíthatnak ezek a nyomorult emberek?

Az történt, hogy ezen morfondírozva jutottam el ahhoz a gondolathoz, hogy milyen szép is lenne, ha a kicsit (vagy sokkal) jobb módú családok tennének egy olyan felajánlást, gesztust, hogy ebben a nehéz krízishelyzetben átadnák az alanyi jogon kapott családi pótlékukat, vagy annak egy részét olyan családoknak, akik számára ez életmentő lehet!  

Szerencsére találtam hozzá társakat, kitaláltuk a megvalósítás formáját, menetét, és belevágtunk. Nagyon kíváncsian várom, mi lesz az eredmény (majd megírom!). Ha csak 10 családon tudunk segíteni, már akkor is megérte, de én nagyon remélem, ennél sokkal több élhetnek majd vele, sokkal többen megtapasztalják majd, hogy gondolnak rájuk mások, olyanok, akik nem szeretnék, hogy itt emberek éhezzenek. Magyarországon, 2020-ban. Járvány ide vagy oda.

A jobb világ ott kezdődik, hogy mi, egyes emberek elkezdünk egy kicsit jobbak lenni.

Örülök, hálás leszek, ha társultok hozzánk, akár egy like-kal, akár pénzbeli segítséggel, vagy a program terjesztésével!

Családok a családokért, emberek az emberekért!

Koskovics Éva