Nem, ez nem a korona! Annál sokkal alattomosabb és mélyebb rétegekbe is behatoló, generációkon átörökíthető: ez a gyűlölet vírusa!

Érdekes módon a korona vírustól pár hét alatt világszerte elkezdtünk rettegni, pedig szerintem vannak nála sokkal veszedelmesebb, kártékonyabb vírusok, nála nagyobb hatékonysággal, kerülőutakon, félelemmel keverten adagolt, alattomosan terjedni tudó kórságok. Ilyen például a gyűlölet.

Az érzelmek ragadósak!

Sőt, az is bebizonyosodott már jó néhány kutatás eredményeként (ha valaki nem hinne a szemének és a saját tapasztalatainak), hogy az érzelmeink kihatnak mind a mentális, mint a fizikai egészségünkre.

Az érzelmek ’ragadósságát’ mindannyian megéljük napi szinten. Ösztönösen is érezzük, ha egy vidám ember társaságát élvezhetjük, az átragad ránk is, feltölt minket; illetve ha valaki folyton negatív, panaszkodik, lehúz, mindennel baja van, akkor előbb-utóbb terhes lesz a társasága, jobban tesszük, ha elkerüljük, különben ránk is rossz hatással lesz.

Az úgynevezett tükörneuronok az agyunkat képessé teszik arra, hogy megértsünk másokat, hogy átérezzük mások érzéseit, empatikusak legyünk másokkal. Az idegtudomány ma már sokat tud ezekről. Persze, mi emberek, ahogy semmilyen területen, itt sem vagyunk egyformák, kinél mennyire aktívak, fejlettek, érzékenyek ezek az idegsejtek.

Alap és tanult érzelmek

Vannak azok az alapérzelmek, amelyeket mindenki megért, minden kultúrában hasonlóan fejezzük ki őket. Ezek az öröm, a szomorúság, a félelem, az undor, a meglepődés, a düh. Ezeket az érzelmeket könnyen tudjuk dekódolni, éljünk bárhol, legyünk bármilyen okosak, figyelmesek. Nagyjából minden ember ugyanazzal az arckifejezéssel, grimasszal fejezi ki, ha ezeket érzi. Már Edgar Allan Poe, amerikai költő, író a XIX. század első felében is leírta, hogy ha meg szeretné fejteni, valaki milyen lelki-érzelmi állapotban van, akkor az arckifejezését próbálja utánozni, aztán figyel magára, befelé, hogy mit érez ilyenkor, milyen érzelem kapcsolódik nála ahhoz az arckifejezéshez, grimaszhoz. Nem hiába ő vezette be a detektívregény fogalmát, nem hiába tudott olyan misztikus, hátborzongató történeteket kitalálni!

Aztán vannak azok az érzelmek, amelyeket később tanulunk meg, amelyeket felszedünk a környezetünkben, a családunkban, a közösségben, ahol élünk. Ilyenek pl. a szeretet, a gyűlölet, a hála, a szorongás, a szégyenlősség, az elégedettség, az önelégültség, vagy a cinikusság és még sorolhatnám. Furcsa, hogy – így visszanézve amiket leírtam – magam is meglepődöm rajta, miért csak két pozitív érzelem szerepel ezek között? A szeretet és a hála mellett még mondhattam volna sok pozitívat, vajon miért inkább negatív érzések jutottak eszembe?... Majd gondolkodom még ezen.

Irodalomba ágyazva

De az is lehet, hogy még nagyon erős a könyv hatása, amit tegnap fejeztem be. Már régen szemeztem vele, de kicsit rémisztett a címe: Papp Sándor Zsigmond: GYŰLÖLET.

Nagyon gazdag a határon túli magyar irodalom, illetve az a kortárs magyar irodalom, amelynek művelői Erdélyből, a Felvidékről, Vajdaságból költöztek hozzánk, az anyaországba (Dragomán Györgytől és Szabó T. Annától kezdveTompa Andreán, Vida Gáboron és Száraz Miklós Györgyön át Végel Lászlóig és sorolhatnánk a neveket még). Papp Sándor Zsigmond is ilyen, ő 1972-ben született a romániai Radócon, ma itt él, Budapesten.

Ahogy leírja ezt a zsigeri gyűlöletet, ami sokakban dolgozott a romániai diktatúrában a 70-80-as években, az félelmetes! De nem az olvasás során, hanem valahogy utána, amikor befejezed a könyvet. Bennem legalábbis így utólag állt össze az egész, nyomja a vállamat. Olvasás közben nem volt direkt, több kimenetel is benne volt, nem volt lehúzó, bár nagyon vidám sem és erősebb jelenetek, képek, személyek kétségkívül voltak benne.

Persze a gyűlölet ebben a könyvben sem ég mindenkiben egyforma lánggal, van, aki szeretne tőle megszabadulni, van, aki nem hajlandó róla tudomást venni, de van, akinek lételeme, személyiségének legbensőbb lényege ez, ez az origó, ebből ered minden az életében.

A történet nagyon szokványosnak tűnik: egy Budapestre került fiatal építész férfi hazamegy Erdélybe eladni az elhunyt édesanyja házát. Ha már ott van, elkezd kutatni a családi történet után, valahogy nem akaródzik neki visszamenni Pestre, nyomasztja a családi örökség, még ha annak fizikai formájától azonnal meg is szabadult. A nem tárgyiasult örökség azonban nem hagyható magunk mögött ilyen egyszerűen. Sokáig homályos marad, miért is töltött az apja hosszú éveket börtönben, nem egyértelmű, mennyire akar vele találkozni valóban. De az végig érezhető, hogy milyen nehéz is lehetett az élet ott akkoriban. Az állam próbálta irányítani a társadalmi mozgásokat, amelyek a nemzetiségi megosztottság miatt különösen érzékenyek voltak, ráerőszakolt emberekre dolgokat, de a lelkekre nem tudott hatni, az ott meglévő zsigeri ellenállást, gyűlöletet nem tudta megtörni. Aki ebből ki szeretett volna lépni, annak sem sikerülhetett könnyen. Annak is beleszólt valamilyen szinten a felsőbb akarat, ott is volt a családban valaki, akinek a gyűlölete felülírt mindent. Ahogy a fülszöveg írja: „szembesülnie kell azzal, hogy a mindent elemésztő gyűlölet, mint egy hibás gén, elkerülhetetlenül öröklődik tovább a sorsában.” Vagy ha azt gondolta valaki netán, kiszabadul belőle és átköltözik az anyaországba, ott megkaphatja a másik pofont, ami még jobban tud fájni, amikor itt egyesek ’lerománozzák’.

A vírus terjedése

Érdekes módon hajlamosak vagyunk felmenőinket kárhoztatni dolgokért, szeretjük hangsúlyozni, milyen sokat ártottak nekünk a szüleink, a történelem, a rendszer, viszont azt mintha kevésbé gondolnánk át, mi mit is adunk tovább, mit programozunk bele a saját gyerekeinkbe. Sokszor hallani olyan mondatokat, hogy ’a gyerek erről nem tud, nem terheljük vele’, vagy ellenkezőleg: ’a gyerek pontosan érti, miről szól ez, látja, milyen ember az apja/anyja/akárkije, nem baj, ha tudja, mi az igazság’. De nagyon sokszor előfordul az is, hogy a gyerek még csak nem is szempont, az csak szem- és fültanúja, elszenvedője az életünknek. A baj azzal van, hogy igazság nincs. Illetve sok igazság van. Mindenkinek megvan a maga igazsága, a maga verziója.

A leginkább, a legcsalhatatlanabb módon valójában az érzelmek vannak ott: a szeretet (vagy annak hiánya), az őszinteség (vagy őszintétlenség), a vidámság (vagy szomorúság), a szorongás, a félelem, a gyűlölet. Ezeket minden gyerek megérzi, átérzi, még ha nem is tudatosodnak bennük még akkor. Egy vidám, kiegyensúlyozott, őszinte családi légkör és érzelemvilág ugyanúgy átragad, átmegy a gyerek lelkébe, mint az őszintétlen, önző, szorongó, gyűlölködő, játszmázós. Sajnos a negatív frusztráció pedig rombolhat, nem tudni, kiben pontosan mit okoz, mennyire káros. Az érzelemszabályozásunk is egyéni, ki mennyire bírja a gyűrődést, kinek milyen a rezilienciás képessége, az elején legalább megkapja-e azt a szeretet és biztonságot, amely később elegendő, életmentő lehet.

Mit tehetünk a gyűlölet és a hozzá hasonló, negatív érzelmek ellen?

A szociálpszichológia szerint a viselkedésben bekövetkezett változás gyakran megelőzi az attitűdben és az érzésekben bekövetkező változásokat. Vagyis, ha például azt szeretnénk, hogy több legyen a pozitív érzés bennünk, inkább a támogató, empatikus, barátságos attitűdünk legyen erős, mint az ellenséges, szorongó, negatív, akkor készítsünk rá egy olyan stratégiát, amely a viselkedésünk szintjén kezdi el a változásokat!

Például:

• Próbáljunk meg tudatosan bánni a negatív érzelmeinkkel; kérdezzük meg magunktól, miért érezzük azt, mennyire jogos az, honnan ered, mi dolgunk lehet vele? Legyen az a célunk, hogy szabaduljunk meg tőle! Gondoljunk rá, hogy továbbadjuk, nem vezet jóra, a gyűlölet további gyűlöletet szít.
• Ha nem vagyunk ennyire tudatosak, nem tudunk így ráállni a témára, akkor az is elég lehet, ha elkezdünk legalább kedvesebben bánni másokkal, többet mosolygunk rá másokra, még akkor is, ha nincs velük dolgunk.
• Figyeljünk oda jobban a szeretteinkre, tegyünk fel nekik valós kérdéseket azokkal a témákkal kapcsolatban, amelyekről tudjuk, hogy kedvesek NEKIK!
• Igyekezzünk kerülni a rossz híreket, portálokat, ne merüljünk el a ’világkatasztrófákban’ – és ez nem jelenti azt, hogy ne legyünk tájékozottak! Csak szelektáljunk és tartsunk mértéket a saját érdekünkben!
• Hallgassunk figyelemmel másokra, legyünk nyitottak, ne a saját gondolatainkat akarjuk rögtön közvetíteni feléjük!
• Meséljünk vidám, jó történeteket (a rosszakról meg inkább hallgassunk)!
• Akkor beszéljünk harmadik személyről, ha jót tudunk róla mondani!
• Vegyük észre minden nap a jó dolgokat, amelyek történtek velünk és azokról meséljünk a családunknak!
• Éljünk a művészetek adta lehetőségekkel: filmek, könyvek, kiállítások, zene! Csodákra képesek!
• Legyünk olyan kedvesek és megértőek másokkal, amennyire szeretnénk, hogy velünk is azok legyenek ők!
• Legyünk jó keresztények, gondoljunk rá, mit mondana Jézus!

és folytathatnánk…kinek-kinek melyikkel lehet dolga.

Jó lenne, ha vigyáznánk rá, mit és hogyan mondunk! Ha figyelnénk egymásra! Különösen azoknak nagy ebben a felelősségük, akikre sokan figyelnek, akik vezető funkciót töltenek be, akik hivatalból is felelnek másokért. Sajnos sokukból hiányzik az érzelmi intelligencia, a pozitív szemléletmód, a társadalmi felelősségérzet. Nem gondolnak arra, hogy az agresszió agressziót szül, hogy a félelem nem jó tanácsadó, hogy a feszültség (keltése) egy idő után nem kontrollálható.

Tegyünk legalább mi magunkért, a magunk közegében, vagy legalább próbálkozzunk! Figyeljünk!

Pozitívan, szeretettel, jóakarattal.

Koskovics Éva

Felhasznált/ajánlott irodalom:

George Kohlrieser: Túszok a tárgyalóasztalnál /Konfliktuskezelés mesterfokon/

David Brooks: A társas lény /A sikeres élet rejtett dimenziói/