Hányszor hallott mondatok?! De kinek van kedve ezek után bármit is?

- Vagy ellenkezőleg? Lehet, hogy téged inspirál ha ilyet, hasonló mondatokat hallasz?

Nem működünk egyformán (szerencsére), és nagyon különbözőek az élményeink, tapasztalataink tanulás témában is.

Reziliencia is! (azaz lelki ellenállóképesség)

Itt is bejön az a bizonyos rezilienciás képesség. Aki reziliens, arról is felismerhető lehet, hogy néha mintha kicsit túlértékelné saját magát. Persze nem mindegy, mennyire. Mert valaki túlságosan elfogult önmagával szemben, akkor az visszatetsző lehet mások szemében. Őt magát viszont sokszor átsegítheti akadályokon, nagy segítség lehet olyan feladatok teljesítéséhez, amikor motivációra, elköteleződésre van szükség és az mondjuk elsőre, alapból nincs meg. Gondoljunk például egy idegen nyelvű közegre, ahol kapunk egy fontos feladatot. Tegyük fel, közepes szinten beszéljük a nyelvet, tehát van némi alapja annak, hogy minket bíznak meg a feladattal. Ennek ellenére másképp állhatunk hozzá. Két véglet lehetséges:

• A reziliensnek nem mondható, önbizalomhiányban szenvedő társunk nem vállalja, bepánikol, elszalad a feladat elől, csakis rossz forgatókönyvek futnak le a szeme előtt, fél attól, hogy nem tudja kifejezni magát, nem érti meg a másik felet.
• Az igazán reziliens, öntudatos kolléga rögtön egyfajta kihívást lát a feladatban, arra gondol, volt már ő hasonló helyzetben, akkor is megoldotta, különben is, ha nem érti, majd visszakérdez, ha nem tudja elmagyarázni, számos segítség létezik, biztos izgalmas lesz, sokat tanulhat majd ebből a helyzetből is.

Ha valaki már leküzdött egyszer-kétszer-többször egy ilyen akadályt, sokkal simábban fogja venni a következőt. Tudjuk, hogy a gyakorlás előbb-utóbb eredményre vezet, megtapasztaljuk, hogy a rutin óriási támasz!

Már a XIX. század pszichológusa, William James is megmondta, hogy:

Persze itt is sokat számít a mérték, a hitelesség, mert nem biztos, hogy jól veszi ki magát, ha valaki Micimackó barátjához, Tigrishez hasonlóan mindenről arra jut, hogy a tigrisek ebben is jók, abban is jók, a túlzott önbizalom visszatetszővé is válhat. De ha túl vagyunk már néhány tanulási folyamaton, sikerült elsajátítanunk fontos tudásokat, módszereket, kezünkben vannak komoly kompetenciák, akkor sokkal könnyebben felismerjük, hogy mi az, amire képesek vagyunk, kb. mennyi erőfeszítést kell tennünk egy új dolog megtanulásához.

A tanulás lépései, szintjei:

A tanulási folyamatot fel tudjuk bontani az alábbi szakaszokra (gondoljunk akár például az autóvezetésre, a főzésre, a számítógép használatra, egy-egy keményebb vizsgára, vagy mondjuk a kertművelésre):

1. így indul: az öntudatlan tudatlanság – nem érzed a hiányát, hisz nem tudod, hogy mi hiányzik, mi az, amivel nem rendelkezel;
2. tudatosodott tudatlanság – szembesülsz a hiánnyal, ráébredsz, meg kell/kellene valamit tanulnod;
3. tudatos fejlődés, elsajátítás – időt és energiát szánsz rá, haladsz az úton, hogy egyre jobban elmélyítsd a tudásodat;
4. öntudatlan, automatikus tudás – amikor már belsőddé válik, nem kell rá odafigyelned, szinte magától megy a dolog (na jó, ez vizsgák esetében belátom, ritka élmény, különösen, ha valami nem-szeretem tárgy a tárgy...);
5. mesteri szint – magasabb fokozat, amikor már teljesen a részeddé vált, már te magad is képes vagy tovább adni a tudást.

Komfortból kiindulva

Más megfogalmazásban is tekinthetünk a tanulási, fejlődési útra, ha a belső érzéseinkre, vágyainkra vonatkoztatva tekintjük ezt a kérdést.

1. Az alaphelyzet az a bizonyos komfort zóna (ahol biztonságban érezzük magunkat és megvan a kényelemérzetünk)
2. Ér minket valami hatás, érezzük valamilyen tudásnak a hiányát, vagy korlátokba ütközünk – itt gyakori élmény például a félelem, az önbizalomhiány (ilyenkor sokszor másokra fogjuk, kifogásokat keresünk, másoktól függőnek állítjuk be a helyzetet).
3. Kilépünk mégis a komfortzónánkból és elkezdjük a tanulási folyamatot (problémák és kihívások kezelése elkezd dolgozni bennünk, melynek hatására új képességek megszerzését, új tudás elsajátítását vesszük célba).
4. A fejlődési zónában működés (kitűzött célok megvalósítása, sőt, hatására sokszor új célok kitűzése).

Na de mit tanuljunk?

Ha már mindezeket tudjuk, már ’csak’ az a kérdés, mit is tanuljunk? Mit érdemes megtanulnunk, mivel érdemes foglalkoznunk?

Elsőre azt mondanám, azzal, ami érdekel!

De mit mondjunk a gyerekeinknek, azoknak, akik ezt a kérdést valódi kérdésként teszik fel nekünk?

Manapság tudjuk, olyan nagy változásokon megy át a világunk, hogy – ha átlagos tájékozottsággal rendelkezünk, kicsit is reálisan, körültekintően vesszük számba a dolgokat, akkor - egy dolog biztos, hogy:

Flexibilitás!

Éppen ennek a felismerésnek is köszönhetően, a modern pedagógia azt javasolja, az iskoláknak át kellene állniuk arra a bizonyos ’négy K’ oktatására. Ezek:

• a kritikus gondolkodás,
• a kommunikáció,
• a kollaboráció (vagyis együttműködés),
• a kreativitás.

Mindez együtt valójában az alkalmazkodóképesség fejlesztését jelenti, azt, hogy a változó, ismeretlen körülmények között is meg tudjuk tartani a mentális egyensúlyunkat, kicsit drámaibb megfogalmazásban: életben tudjunk maradni. Ez természetesen függ majd attól is, hogyan is alakul ez a mi világunk. Ha csak a legnagyobb és legaktuálisabb kérdésekre utalunk, akkor a környezeti tényezők, a robotizáció, a kultúrák és vallások kapcsolata/harca önmagukban számos forgatókönyvet írhatnak. Ajánlom a témában Yuval Noah Harari 21 lecke a 21. századra című hihetetlenül érdekes és izgalmas könyvét!

Érzelmi intelligencia

Felhívnám arra is a figyelmet, hogy a fenti négy ’K’ közül az első kivételével mind érzelmi intelligencia is! A kommunikáció és az együttműködés olyan társas tudás, képesség, amihez kell az empátia, a másokra való hatásgyakorlási képességünk, mások elfogadása, a nyitottság. A kreativitás összetettebb fogalom, az inkább a jobb- és bal agyfélteke közti harmónia, mindkét fajta gondolkodás, illetve működésmód alkalmazása, az implementációs képesség, a bátorság, a kíváncsiság, a motiválhatóság összetett megnyilvánulása.

Munkáim során - dolgozva pedagógusokkal, vezetőkkel, vagy bárkivel - sokszor jutunk arra a következtetésre, hogy az érzelmi intelligenciára sokkal nagyobb hangsúlyt kellene fektetni! Jó lenne, ha az iskolában is téma lenne, tudatosítani kellene nem csak a gyerekekben, de a tanárokban is, milyen fontos, és egyáltalán, mi is az!

Stresszeljek rajta vagy ne?

Egyelőre mi annyit tehetünk, hogy tudatosítjuk magunkban a tanulás fontosságát, próbáljuk a gyerekeinket úgy nevelni, olyan iskolákban taníttatni, olyan tudások felé terelgetni, amelyeket hasznosnak vélünk. De nincs könnyű dolgunk, ez nem kérdés. Hajlamosak vagyunkezt is túltolni, túlzott elvárásokat megfogalmazni, aztán nem értjük, ha gyerekeink lelki problémákkal küzdenek, ha lázadnak.

Jelentős stressz faktor (nézzünk magunkba, a mi saját életünkben is!), ha arra gondolunk, mennyi mindent nem tudunk követni, mennyi tudásbeli hiányosságunk van! De stresszes abban a tekintetben is, hogy a korosztályok között sokkal nagyobb a szakadék, mint a régebbi korokban volt (tudásban, kompetenciákban, lehetőségekben, elérhető célokban). Sajnos nem kell bizonygatni, látjuk, érezzük, hogy a szervezetünk, az idegrendszerünk sem tud alkalmazkodni ahhoz a hatalmas mértékű változáshoz, külső hatáshoz, ami napi szinten ér minket.

Szóval, a folyamatos tanulás egyfajta stresszor ugyan, de megkerülhetetlen. Jó, ha tudatosan kezeljük, megpróbáljuk megszeretni, legalábbis megbékélünk vele. Ma már nem lepődünk meg, ha szépkorúakkal találkozunk egy nyelvtanfolyamon, vagy ha valaki hatvan fölött kezd el jógázni, ötvenesként vált pályát. Van, akinek azt kell megtanulnia, hogy nem minden a tudás, vannak sokkal fontosabb dolgok, például az emberi kapcsolatok, a közösségi élet, a kapcsolódni tudás.

Így kell ezt, így jó ez, az életet felfoghatjuk egy nagy társasjátéknak is. A kocka nálunk már el van vetve! Kérdés, hogy ki merre lépjen? Az irányon ebben a játékban sokszor lehet változtatni!

A reziliencia és az érzelmi intelligencia pedig fejleszthető, érdemes rájuk hangsúlyt fektetni, tanulni, tanítani őket! Érdemes lenne!

Koskovics Éva

coach