Mire képes a szeretet? Életet ment, motivál, boldogít, erőssé tesz, teljessé teszi az életet. Mi van, ha hiányzik, ha nem vagyunk képesek szeretni? Vagy ha csak magunkat, netán a pénzt, a hatalmat szeretjük? Vagy ha még rosszabb a helyzet és a szeretet ellentéte, a gyűlölet irányítja az életünket, a viselkedésünket? Az maga a csőd, a vég. Szerintem.

De kezdjük kicsit távolabbról. Már Lao-ce, a 2500 évvel korábban élt kínai filozófus is leírta, hogy a legnagyobb baj a világon az, hogy az emberek tehetetlennek érzik magukat.

De mikor érezzük magunkat tehetetlennek és mennyire objektív az az érzés? Mennyire biztos, hogy ha eljutottunk egy határig, akkor onnan tényleg nincs tovább, megszűntek a lehetőségeink? Hogy van az, hogy amit én lehetetlennek gondolok, érzek, azon mások még simán továbblendülnek, és sokkal messzebb jutnak?

Ez részben egyéni adottság kérdése (és ezzel nem mondtam újat).

De nagyban függ a környezettől, azoktól a hatásoktól, amelyek érnek minket, amelyek jellemzőek arra a helyre ahol épp vagy, ahol élsz, illetve azokra, akikkel találkozol napjaid során (élőben, médiákban, plakátokon stb.).

George Kohlieser Túszok a tárgyalóasztalnál (Konfliktuskezelés mesterfokon) című könyve erősen elgondolkodtatott.

Így fogalmaz:

„Túsz tudatállapotban az embereket negatív érzések, a csapdába esettség, a tehetetlenség, a külvilágtól való elszakítottság és a befolyásolásra és meggyőzésre való képtelenség érzései töltik el. A negatív tudatállapot könnyen állandósulhat, és megmérgezheti tudatunkat, érzelmeinket, testünket és lelkünket. A túszmentalitás keserűséggel és nehezteléssel teli attitűdhöz vezethet olyan komoly veszteségek miatt, mint egy haláleset, egy válás, egy állás elvesztése, de akár viszonylag kis dolgok miatt is, például egy zajos szomszéddal folytatott vita vagy házastársak közötti nézetkülönbség a házimunkáról.

Sajnos a mindennapi élet sok ember számára jórészt negatív tudatállapotban zajlik. Ebben az esetben gyökeret ver, szétterjed a negativitás, és megmérgezi a tudatot, ezáltal a tényleges eseményhez képest aránytalanul felerősödnek a negatív reakciók.”

A túsz tudatállapoton átvitt értelemben kell túsz-ságot érteni, de a kifejezés indokolt, mert valóban a túszok viselkedését vizsgálva jutottak a szakemberek fontos felismerésekre. Kvázi túszoknak érezzük magunkat azokban az esetekben, amikor nem vagyunk urai a helyzetnek, amikor tehetetlennek érezzük magunkat. Ekkor viselkedünk úgy, mint a valós túszok. Például behódolunk, ragaszkodni kezdünk a túszejtőinkhez. Ezek az emberek az átélt trauma hatására megtanulják a tehetetlenséget is. Persze az, hogy ki mennyire képes fenntartani egy reális kontrollt, nálunk, embereknél nagyon is egyéni adottság (nem úgy, mint a kutyáknál például, akikkel folytatták Seligman és Sauter pszichológusok híressé vált kísérleteiket). Sok múlik például azon, mennyire képzettek, mennyire tapasztaltak az emberek, az adott célközönség.

A depresszió megértését is segítették ezek a kísérletek. Sajnos biztos sokunknak van róla személyesen is élménye, emléke, amikor találkozott depressziós személlyel és megtapasztalta, a negatív eseményeket ők sokkal pesszimistábban értékelik, sokkal súlyosabbnak látják. Hát ezért. Itt aztán nagyon is tetten érhető a kontrollérzet hiánya, a közömbösség és a fásultság érzése.

De nem ezt akarom most hangsúlyozni.

Engem – többek között - ez a néhány mondat fogott meg a könyvből:

„Azok az emberek, akik engedik, hogy gondolataik negatív irányba sodródjanak, nagyobb eséllyel érzik reménytelennek helyzetüket, mint azok, akiknek pozitív a tudatállapota. Sajnos sokunkat saját passzivitásunk tesz tússzá: akárcsak Seligman kutyáit, a fájdalom tűrésére késztet minket, és meggátolja, hogy felismerjük: van hatalmunk, hogy tegyünk valamit, még ha pisztolyt szegeznek is a halántékunkhoz. Vannak olyan emberek, akiknek tényleg fegyvert fogtak a fejéhez, de beszéltek, gondolkodtak, cselekedtek, Ám sokan vannak, akiket senki sem fenyeget fegyverrel, mégis úgy élik az életüket, hogy főnökük, kollégájuk, házastársuk, barátjuk vagy bárki más túszai, akinek hatalma van fölöttük.”

EZÉRT NEM NYERHETNEK A NEGATÍV ÜZENETEK!

Ezért nem nyerő a félelemmel operálni, a félelmet és a rettegést (pláne ha az nem reális) nyomni, azzal manipulálni. Az emberek többségében megvan az egészséges kontroll érzése, a tudás, az ösztön arra, hogy nem lehet ilyen rossz a világ és nem engedik magukat tússzá tenni.

Azt mondta az új hódmezővásárhelyi polgármester (nem emlékszem szó szerint, de valami ilyesmit): ne a hatalom szeretete, hanem a szeretet hatalma legyen az uralkodó. Nekem ez a mondat nagyon tetszett és valahogy nagyon hitelesnek éreztem. Tudok vele azonosulni. Szeretem ezt a mondatot, az üzenetét!

Mennyivel jobb lenne egy olyan világban élni, ahol nem kell figyelni arra, kik a vezetőink, melyik párt kormányoz, mert biztosak lennénk abban, alapvetően a közjóért dolgoznak, legfeljebb árnyalatnyi különbséget eredményez, mikor kié a kormányrúd.

Milyen szomorú, hogy nemzeti sporttá vált nálunk a lenyúlás, a korrupció (jó, tudom, hogy mindig az volt, de ezen a main Móricz is dobna egy hátast), és ahelyett, hogy próbálnánk ettől a BRAND-től megszabadulni, még jobban ráerősítünk és harcolunk azokkal szemben, akik ezt számon próbálják kérni rajtunk. Én szégyellem magam. Már a kisgyerekek az iskolában is ezen viccelődnek. Nagyon durva!

És, hogy a fentieket egy megkérdőjelezhetetlen, igazi ’coach’ szavaival is alátámasszam, egy másik könyvből is idéznék:

Alex Ferguson és Michael Moritz: Vezetés című könyve, alcíme:

Az életem és a Manchester Unitednél eltöltött éveim tapasztalatai

Nem kell őt bemutatni, élő legendája az angol focinak. Ráadásul úgy látom, a foci még mindig közös nyelv lehet nálunk, hivatkozási alapnak sem utolsó.

Így fogalmaz a könyvben:

„A vezető, aki keresi az irányítás lehetőségét, sokban különbözik attól, aki hatalomra vágyik.

Jelentős különbség van irányítás és hatalom között. Bármely csoport vezetőjének általában jelentős hatalom van a kezében, és ezzel könnyen vissza is élhet. A hatalommal való visszaélés egyik mellékhatása általában az, hogy a vezető a félelem vagy a megfélemlítés eszközével irányítja a csoportot. Az idő múlásával én is megtanultam, hogyan tartsam kordában a haragomat… rájöttem, a harag kimutatása sokkal hatékonyabb, ha csak ritkán élünk vele… nem hiszek abban, hogy az emberekből úgy tudom a legtöbbet kihozni, ha állandó rettegésben tartom őket.”

Ő a maga tapasztalatai során jött rá, hogy nem jó a sok negatív érzés.

Mi látjuk, halljuk napi szinten. Nem szeretem, visszahúz, rossz hatással van rám és nap-mint-nap látom, hogy másokra is.

Jó lenne változtatni ezen a rossz szokáson, jó lenne megélni több pozitív érzést, több optimizmust, hitet, élményt, szabadságot, szabad gondolkodást.

Hajrá! Legyünk pozitívak! Kezdjük el kicsiben!

És higgyünk a szeretet hatalmában!

Koskovics Éva

közgazdász, coach

www.kokart.hu