Amióta olvastam Carol S. Dweck Szemléletváltás c könyvét, sokszor beugranak az ott olvasottak

és gyakran meglátom az egyes emberekben, mennyire rögzült a szemléletmódjuk, vagy mennyire jellemzi őket a fejlődési szemléletmód, magatartás. Sok tényezőnek köszönhetjük ezt az adottságunkat, tulajdonságunkat is (mint oly sok mást), de azt gondolom, ez a jellemzőnk nagyon alapvető és jelentősen befolyásolja életünket, sikereinket, várakozásainkat.

Na és persze az élet is mindig tud váratlan dolgokat produkálni, amikor olyan történetekkel találkozunk, hogy dobunk tőle egy hátast.

Most olvastam például Kati Marton könyvét, címe: A kém (A Rajk-per titkos amerikai koronatanúja). Ez a könyv számomra azt bizonyítja, hogy előfordulhat olyan eset is, amikor valaki istenadta tehetséggel születik, jó családi és társadalmi közegbe, IQ és EQ egyaránt magas, megkapja a lehetőségeket, melyekkel él is, tanul, okosodik, nyitott a világra és mégis… Emberünket, Noel Field-et a fülszöveg találóan így jellemzi: világmegváltónak készült, majd szent meggyőződésből kém és hazaáruló lett. Hitt egy olyan dologban, a kommunizmusban, aminek hazugságai, borzalmai és kártételei a szeme előtt bizonyosodtak be, sőt, maga és családja is áldozatává vált, mégsem hagyta felnyílni a szemét, élete végéig ragaszkodott a meggyőződéséhez. Ebben az egyben (és az ehhez kapcsolódó tevékenységekben) olyan hihetetlenül merev volt, mondhatni, bebetonozta magát a rögzültségbe, hogy az már a normalitás határait súrolja az én szememben.

Számomra sokat segített ez a könyv abban, hogy megértsem, miért van az, hogy emberek sokszor a nyilvánvaló tényekről nem vesznek tudomást, szelektív vakságot és süketséget produkálnak saját maguknak azért, hogy ragaszkodhassanak egy hithez, egy emberhez, egy eszméhez, netán egy tévedésükhöz (?). 

Érdemes elolvasni a könyvet, közelebb visz az ötvenes évekbeli hidegháborús helyzethez, de legalább annyira az azt megelőző egy-két évtized magyar, amerikai, szovjet, európai viszonyaihoz. Különösen izgalmas a spanyol polgárháborús vonulat is. Nagyon érdekes!

Az az érdekes a történelmi, dokumentarista könyvekben, hogy mindig benne van a ma is, a jelenkor fejleményeinek megértését legalább annyira szolgálják ezek, mint az adott korszakét.

Visszatérve a Szemléletváltás című könyvhöz. Azt írja, a rögzült szemléletmóddal működő emberek akkor elégedettek, ha a következőkről megbizonyosodhatnak:

• semmiféle hibát nem követnek el,
• ha gyorsan és tökéletesen befejeznek valamit,
• ha valamiről azt érzik, nagyon könnyű, de mások nem tudják teljesíteni.

 Ezzel szemben a fejlődési szemléletmóddal rendelkezők akkor elégedettek, ha megélik:

• ha nagyon nehéz a feladat, nagyon keményen próbálkoznak, és végül sikerül valami, amire korábban nem voltak képesek;
• ha már nagyon régóta törik a fejüket valamin, és lassan kezdenek rájönni a megoldásra.

Mindazok, akik a rögzült képességekben hisznek, azonnal és mindenáron bizonyítani akarnak, és amikor ez sikerül, a büszkeségnél jóval többet éreznek. Nevezhetjük ezt felsőbbrendűségi érzésnek is…

Ugyanakkor sokszor jellemző rájuk, hogy ha kudarcot vallanak, akkor a kudarcból tulajdonságot kreálnak maguknak: ’magam vagyok a kudarc’.

Hajlamosak a kudarcot másra áthárítani, felelőst kreálni, kifogásokat keresni. Pedig az igazi kudarc éppen az, amikor másokat kezdünk hibáztatni.

Sőt, hajlamosabbak a depresszióra is!

Ha viszont hiszünk abban, hogy képességeink fejleszthetőek, akkor a sikerhez mindig egynél több utat látunk majd magunk előtt és rugalmasabbak, alkalmazkodásra sokkal inkább képesek leszünk.

„A fejlődési szemléletű sportolók, cégvezetők, zenészek vagy tudósok mind a rajongásig imádják a munkájukat, míg a rögzült szemléletmóddal rendelkezők esetében gyakran éppen ennek ellenkezője az igaz.

Sok fejlődési szemléletű embernek esze ágában sem volt feljutni a csúcsra, csupán azért kerültek oda, mert szerették, amit csináltak…. Ez ironikus, nem? A rögzült szemléletű emberek bármit megtennének, hogy feljussanak a csúcsra, míg fejlődési szemléletű társaiknak mindez mellékesen sikerül, pusztán mert lelkesednek azért, amit csinálnak.”

Ezt a kérdést magunkra vonatkoztatva is megvizsgálhatjuk:

Ha azt gondolod, tévedhetetlenül tisztában vagy saját magaddal, légy résen, mert nagy a veszély, hogy belecsúsztál a rögzült szemléletmódba!

Végkövetkeztetés:

Mi kell a sikerhez?

• komoly összpontosítás (cél!),
• teljes erőbedobás, kitartás,
• újabb stratégiák, más módszerek iránti nyitottság,
• szövetségesek, segítség,
• együttműködés másokkal.

Egyébként a szemléletmód nem csak egyének, de csoportok, közösségek szintjén is felismerhető, tetten érhető.

Főleg vállalati közegben érdemes gondolni erre. Íme, egy tapasztalat erre vonatkozóan a könyvből:

„A fejlődési szemléletű csoportokban a döntésekkel kapcsolatos viták során sokkal nagyobb arányban közöltek őszinte véleményt, és mondták ki nyíltan, ha valamivel nem értettek egyet. Mindenki részese volta a tanulási folyamatnak. A rögzült szemléletű csoportokban viszont – amelyek tagjai azért aggódtak, hogy okosnak vagy ostobának fognak-e tűnni, és akikben feszültséget keltett, ha döntésüket a többiek nem fogadták el – nyílt és eredményes beszélgetésekre szinte soha nem került sor. Ehelyett rendre felbukkant a csoportgondolkodásnak nevezett jelenség.”

(A csoportgondolkodás egyfajta igazodást jelent a csoport többségéhez, vagy hangadójához kapcsolódóan. Ilyenkor még ha más is lenne a véleménye valakinek, inkább mondja az elvárt véleményt, nehogy kivesse magából a csoport, nehogy kiessen a pikszisből.)

Annyi biztatót még mondanék, hogy a szemléletmódunk az érzelmi intelligenciához hasonlóan (vagy éppen annak megfelelően, abból következően?...) szintén fejleszthető. Érdemes is fejleszteni, sokat köszönhetnek neki azok, akiknél ez magas.

Persze ahhoz, hogy ezt elfogadjuk és fejlődni akarjunk, kell egy kis nyitottság, egy kis fejlődési szemléletmód!...

Koskovics Éva

közgazdász, coach

www.kokart.hu