Kezdem a legfontosabb tapasztalataimmal:

Mi az, ami összehoz különböző korú embereket?

A közös élmények, a közös célok, a bizalom. Az, ha érezzük, hogy a másik nyitott felénk, kíváncsi ránk, elfogadja, ha esetleg nem ugyanazt gondoljuk valamiről, mint ő. Érdemes kicsit nagyvonalúnak lenni egymással: ha úgy érezzük, valami feszül köztünk, próbáljunk meg egy kicsit hátrébb lépni, ránézni a helyzetre, magunkra (!!), nem indulatból reagálni, hanem számolni esetleg tízig, mielőtt lépnénk, ítélkeznénk.

A generációs téma elején el kell mondanom, hogy ismerek hetvenes-nyolcvanas, kifejezetten rugalmas gondolkodású, nyitott, toleráns embereket, illetve olyan fiatalokat, akikkel ha beszélgetek, nem is értem, hol és hogyan szocializálódtak: merevek, zártak, nem fogadják el, hogy a világ sokszínű, nincsenek abszolút igazságok. Tudom, ez részben életkori sajátosság is lehet, de sok esetben másról van (már) szó. Amikor a fiatalság mint kategória elhangzik, én sokszor inkább ezekre a tényezőkre asszociálok, mintsem az életkorra. Biológiai értelemben persze nem lehet a kettőt keverni, az életkor meglehetősen egzakt tényező. Az pedig megint egy másik kérdés, kinek mennyire fontos, hogy megőrizze fiatalságát, azokat a jellemzőket, amelyek alapján fiatalnak láthatnak mások, fiatalnak érezhetjük magunkat.

Megfigyeltem, hogy általában a generációs problémák ott jelentkeznek, ahol ezekben a fenti viselkedésmódokban, értékrendekben nagy a távolság. Aztán ahelyett, hogy próbálnák egymást megérteni, közelíteni egymáshoz, nyitni a másik felé, egyszerűbb ráfogni a generációs (és más…) különbségekre.

Óriási szakirodalma van az X-Y-Z … generációs témának, annak, hogyan alakult az elmúlt évtizedekben felnőtt generációk értékrendje, igényei, magatartása, kommunikációja és lelki-fizikai állapota (ajánlom például Tari Annamária könyveit). Valószínűleg korábban is sokszor elhangzott - de az elmúlt, felgyorsult változásokkal terhelt/gazdagított korosztályokban biztos, hogy sokkal gyakrabban is - elhangzik az a mondat, ami így kezdődik: ’Ezek a mai fiatalok…’. Általában a folytatás valamilyen negatív megállapítás, vagy aggodalom, amely a sötét jövőt vetíti előre. Minden korosztály megéli, de a mi felnőtt generációnk talán fokozottan is, hogy a fiatalok más értékrendet vallanak, máshogy gondolkodnak, másképp viselkednek. Sőt, mivel egyre jobban kitolódik a várható életkor, már a felnőtteken belül is nagy lehet a differenciálódás, hiszen a harmincasok-negyvenesek és a több évtizeddel idősebb korosztályok között szintén lehet jelentős szemléletbeli, magatartásbeli különbség.

Két táboros programom volt a nyáron: a ’szokásos’ (immár harmadik) Női Élménytábor Mádon, illetve egy tehetséggondozási program, melynek keretében 9-14 éves, tehetséges gyerekekkel csoportvezetőként dolgozhattam (inkább mondanám, hogy szórakozhattam és fejlődhettem magam is…például rajzolhattam ilyen szépet).

A női táborban a legfiatalabb és legidősebb résztvevő között több mint 30 év, a másikban ennél is jóval nagyobb különbség volt. De ez egyáltalán nem okozott gondot.

Szerencsém volt a női társasággal: mindannyian komoly empátiával, nyitottsággal és pozitív hozzáállással viszonyultak egymáshoz. Persze ez természetes is egy ilyen programon, ahol nem sérthetjük egymás érdekeit, ahova mindenki azért jött, hogy jól érezze magát, hogy kikapcsolódhasson, feltöltődhessen. De amikor egy-egy témáról, egy-egy élethelyzetről beszélgettünk, olyan jó volt megtapasztalni a segíteni vágyást, azt, hogy a fiatalabb mennyire figyel az idősebb véleményére, hogy az idősebb milyen nyitott azokra a módszerekre, amelyekkel még nem találkozott; milyen őszintén elmondja a véleményét, azt, hogy milyen felismerésekre jutott ezeken a napokon, holott korábban azt gondolta, őt már nem lehet meglepni, sőt, tartott is attól, hogy fog tudni beilleszkedni egy sokkal fiatalabb csapatba.

A tehetséggondozó program során nagy könnyebbséget jelentett, hogy a szervezés kifogástalan volt: a MATEHETSZ profi szakemberei újra, a Templeton program utáni időszakban is folyamatosan bizonyítják, jó kezekben van a tehetségkutatás, a tehetséggondozás. Már több mint tíz éve működik ez a civil szervezet, Csermely Péterék ötlete nyomán. Az országos méretekben kiépült hálózat, a megvalósult programok sok iskolának és gyereknek nyújtottak komoly segítséget. Ők amellett köteleződtek el, hogy a kiemelt tehetségeket segítik a fejlődésben. Aki fiatalokkal dolgozik, tudja, illetve inkább úgy fogalmaznék, jó, ha tudja és azt vallja, hogy mindannyian tehetségesek vagyunk valamiben. Az a fontos, hogy megtaláljuk, mi a magunk területe, témája és igyekezzünk kihozni magunkból, amit lehet. A fiatalok megérzik és értékelik, ha figyelnek rájuk, ha kielégítik a kíváncsiságukat, a mozgásbeli, élménybeli igényeiket, ha nem problémaként, kellemetlen, zajos, éhes és hangos lényekként kezelik őket, hanem egyenrangúként (figyelembe véve persze azt is, hogy a szükséges határokat mindig a felnőtt jelöli ki!).

Számomra a tábor legfontosabb tapasztalata az volt, hogy a gyerekeknek rettentő nagy igényük van a figyelemre, a szeretetre, és a legapróbb gesztust is értékelik, elraktározzák magukban. Úgy alakult, hogy ebben a programban most csak vidékiek vehettek részt, Pest megye és a főváros – mint legfejlettebb régió – most kimaradt. Jó volt látni, hogy az egy helyről érkezők mennyire figyelnek egymásra, ugyanakkor teljesen nyitottak az új barátságokra, a más helyről érkezőkre. De jó lenne ezt a nyitottságot megtartani, mint ahogyan azt a vidámságot, lelkesedést és könnyen egymásra hangolódást is, ami valahogy természetes módon még a gyerekekben általában megvan!

Szerencs, Csökmő, Mezőkövesd, Nyíregyháza, Debrecen, Győr, Hajdúszoboszló, Dombrád …! Nagyon szerencsés települések vagytok, sok ifjú tehetség él nálatok, tudtok róla? Figyeljetek rájuk! Megéri!

A generációs problémákat pedig felejtsétek el, olyanok nincsenek!

Koskovics Éva