2017. június 21. írta: CoachCo

A cégvezető (apa) magányosságától a startup-os idillig

Mások példájából is okulhatunk. Sokat! Olyan sokszor látjuk, ismerőseink hogy nevelik félre a gyereküket, mit szúrnak el a munkájukban, magánéletükben, mennyire nem látják magukat reálisan és ugyanakkor milyen könnyen ítélkeznek mások felett. Ugye tisztában vagyunk azzal, hogy a saját problémáink, életünk kritikus kérdései mások számára szintén sokkal könnyebben megoldhatóak és kezelhetőek?! Paradox helyzet, ugyanakkor mégsem mondanám, hogy haszontalan. Tényleg elgondolkodhatunk mások dolgain, sokat segíthet egy jó beszélgetés valakivel, akiben megbízunk, sőt néha belenézhetünk a tükörbe is. Csupán két ember példáját mutatom most meg, mindenkire rá bízom, hogy mit von le ebből, mit gondol esetleg tovább magában.

Cégvezető magáról és a legfőbb problémájáról:

Nem találok megbízható embereket. Főleg a fiatalokkal fürdök be mostanában, nincs bennük semmi motiváció. Ha valahol egy kicsivel is több pénzt ígérnek nekik, azonnal elmennek. Nem érdekli őket semmi, nem becsülik meg, hogy van biztos munkahelyük, viszonylag jó pénzük (még a bérletüket is fizetem). De olyan is volt már, hogy kitanulta nálam a szakma csínját-bínját és aztán itt hagyott, saját céget alapított és most az egyik komoly konkurensem. Lassan tudom, hogy ki kellene nevelnem az utódomat, de hogy csináljam, ha nem bízhatok meg senkiben. Ha valamin nem tartom rajta a szemem, azonnal meglátszik a teljesítményen, biztos, hogy lesz benne hiba. Közben nem tudok jól aludni, állandó stresszben élek, szabadságon évek óta nem voltam, maximum egy hétre merek néha elutazni, de akkor is órákat telefonálok a kollégákkal. Tudom, hogy ez nem jó így, de nem tudok rá megoldást.

Ugyanez a cégvezető mesél a saját gyerekéről:

Lassan jó lenne látni, hogy mi érdekli, jó lenne megnyugodni, hogy meg fog állni a saját lábán. Lusta, legszívesebben a haverjaival lóg, valójában azt sem tudom, hol tölti a napjait. Nem rossz tanuló, de nem is annyira jó. Kiküldtem egy évre Amerikába, jól beszél angolul, de ezzel csak azt értem el, hogy most folyton utazni akar, dolgozni meg nem annyira. Azt mondja, nem a pénz a fontos, hanem az élmény. Most ezzel mit kezdjek? Felépítettem egy céget, azt gondoltam, a gyerekem majd viszi tovább, erre őt nem érdekli, semmi köze ahhoz a területhez, amivel a cégünk foglalkozik, mintha direkt egész más irányba indult volna el. Tudom, hogy ez nem ellenem van, de sajnos sokszor úgy élem meg, hogy igen és sokszor indulatból így reagálok rá. Mondom neki, menjen el dolgozni valahova, legalább ismerjen meg egy területet, aztán ha az megtetszik neki, segítek felépíteni a saját vállalkozását. De hiába beszélek. Tudom, hogy nem sokat voltam vele amikor kisebb volt, az asszony nélkülem nevelte, de megadtam nekik mindent, dolgoztam annyit, mint egy igavonó állat. Mélységesen szomorú vagyok és nem tudom, hogy oldjam meg ezeket a dolgokat.

Startup cég vezetője:

Tudomásul kell venni, hogy máshogy működik a világ és mások az igények. Én sem bírok benn ülni naphosszat az irodában, hogy várjam el akkor a kollégáktól? Ráadásul ha mindenki itt lenne egész nap, kétszer ekkora irodát kellene bérelni, elmenne egy csomó idő a beszélgetésekkel, kávézgatással, utazással, holt időkkel. Persze volt, aki nem tudott élni ezzel a lehetőséggel, nem csinálta meg a munkáját, vele nem tudtunk hosszú távon dolgozni. De aki igazán jó szakember, az nagyon megbecsüli a jó, rugalmas körülményeket is, sokkal jobban teljesít. Mi keveset vagyunk úgy mindannyian együtt, de ha igen, az mindig nagyon tartalmas és minőségi idő. Szinte versenyeznek a fiúk, ki áll elő jobb ötlettel, ki tart jobb prezentációt, kinek van egy jobb javaslata a közös, lazulós hétvégére. Tényleg olyanok vagyunk, mint egy nagy baráti közösség. Sokszor úgy érzem, nekem ezért nem is kell tennem semmit, szinte csak hagyni a dolgokat menni a saját medrükben. Bízni a kollégákban, figyelni rájuk, kérdezni őket, mindig visszajelezni, ha valami jó dolog született a munkájukból. A dicséretet nagyon elvárják és igazuk is van. Persze azt is megmondom, ha valami nem tetszik, vannak nagy vitáink, de arra figyelek, hogy nyilvánosan soha ne bántsak meg senkit. A kritika négyszemközti, a dicséret nyilvános. Ez nálam alapszabály.

Szerencsére az üzlet jól megy, így anyagilag is tudom őket motiválni. De van, akit ez nem is annyira érdekel. Ez is fontos: tudni, kinek mi a fontos, milyen igénye van, mivel tudom őt boldoggá tenni: többet dolgozhat otthon, befizetem a gyerekeit egy szuper nyári táborba (vagy egy magánoviba, ilyen is volt egy elvált anya esetében, akit a volt férje nem támogatott és olyan messze lett volna a rendes ovi, hogy inkább így oldottuk meg), több pénzt fizetek, vagy berendezheti az irodáját úgy, ahogy szeretné (mellesleg a berendezést is együtt csináltuk). A múltkor volt egy nagy üzletkötésünk, valamivel örömet akartam okozni nekik és feldobtam a labdát, mindenki eldönthette, mit szeretne kapni: színházbérletet, vagy fitnessbérletet. Persze nálunk is van időnként őrület és akkor éjjel-nappal dolgozni kell. Ezt is elfogadják és alkalmazkodnak hozzá. Az az igazság, hogy nálunk nincs fluktuáció. Harmincan vagyunk, egy-két embertől meg kellett válni idő közben, ők – hogy úgy mondjam – csak a pozitív részből kívánták kivenni a részüket, nem tettek bele annyit, amennyi az elvárás, az itteni normális, átlagos teljesítmény volt. De ha valakire még szükségünk van, sorban állnak a jelentkezők a kollégák ismeretségi köréből. Hirdetnem sem kell. Én tényleg úgy érzem, szinte semmi dolgom a HR területén.