Felfigyeltem rá, amikor a minap nagyobb társaságban azt mondta valaki, hogy manapság a csapból is önismereti programok folynak, divatos, ’nőimagazinos’ téma a személyiségfejlesztés.
Neki személy szerint feláll a szőr a hátán, ha ilyeneket hall. El nem menne egy ilyenre, ismeri ő magát elég jól, pontosan tudja, mire képes és mire nem, mit hol szúrt el, ismeri a maga gyengeségeit, azt is tudja, miket oltottak belé – hibásan – a szülei és abban is biztos, hogy ő már nem tud megváltozni, ilyen marad élete végéig.
De milyen? Kérdeztem. Hogyhogy milyen? Hát ilyen …, nem részletezem, mondott pár negatív jelzőt magára. Aztán a végén ráébredt, ez nem jó üzenet (valószínűleg fokozatosan elkerekedő szemem, ha úgy tetszik, non-verbális visszatükrözésem is hatott rá) és elkezdett magyarázkodni. ’Na jó, most túloztam, ez azért nem teljesen így van. Tudok én …. lenni, ha kell (itt pedig jöttek az előző jelzők ellentétei), valójában nincs velem gond, csak nem egyszerű a helyzet amiben vagyok, a munka rányomja a bélyegét az életemre és tudom, most azt mondod, akkor miért nem váltok, de hát szeretem amit csinálok, az életem a cég.’
Ez a beszélgetés csak úgy véletlenül esett meg, nem volt folytatása. Később gondolkoztam rajta, ennek az embernek akkor most milyen az önbecsülése? Van-e neki, vagy csak próbálkozik, de érzi, hogy valami nem stimmel?
Mit válaszolt volna, ha szépen lassan elismétlem amit mondott, és rákérdezek: akkor most ha tükörbe nézel tetszik amit látsz vagy nem tetszik? Valójában erre válaszolva derülhetett volna ki, milyen az önbecsülése, mire értékeli magát. Az, hogy ennyire bosszantja az önismereti téma mint olyan, számomra azt mutatja, hogy valahol a lelke mélyén ő is érzi, dolga lenne vele.
De mit értünk egyáltalán ezen, milyen tényezőkből áll össze az önbecsülés?
Nagyjából a következőkből:
- önbizalom (elhisszük magunkról, hogy alkalmasak vagyunk fontos dolgokra, hogy szerethetőek vagyunk, pozitívnak – persze reálisan pozitívnak - látjuk a jövőbeli kilátásainkat;
- magabiztosság (tudunk is úgy viselkedni, hogy mások is azt lássák bennünk, amit közvetíteni szándékozunk, tudunk döntéseket hozni és alapvetően úgy működünk, hogy nem a külső körülményektől függünk);
- önmagunk szeretete, elégedettség önmagunkkal (jóindulattal viseltetünk magunk iránt, nagyvonalakban elégedettek vagyunk magunkkal).
De miért fontos az önbecsülés? Költői kérdés, ugye nem szükséges, hogy fejtegessem…
Inkább csak gondolatébresztőnek néhány további kérdés ehhez kapcsolódóan:
- El tudtok képzelni olyan vezetőt, aki a lelke mélyén alkalmatlannak érzi magát a feladatra? Vagy a komolyabb döntések elől mindig elmenekül?
- Milyen esélyei vannak egy állásinterjún annak, aki nem bízik magában, aki még a küszöbön is elbizonytalanodik, be merjen-e lépni, minden kérdésre úgy válaszol, hogy látszik rajta, szinte ő sem hiszi el, amit mond.
- Mit üzenünk magunkról, ha folyton negatív jelzőkkel illetjük magunkat? ’Béna vagyok. Öreg vagyok. Kövér vagyok. Lusta vagyok’ stb. – holott lehet, hogy egyáltalán nem igaz. És ha meg igaz? Attól még lehet valaki megbízható, hogy kövér; lehet koros, de ennek ellenére energikus és nyitott; lehet kicsit ügyetlen ebben-abban, másban pedig ügyes. Na jó, a lustasággal vannak problémák, de bizonyos mértékig az ugye tudjuk, egészséges is.
A fentieket azért is írtam le, mert – egy induló, vezetők számára tervezett programhoz – megint kezembe került Christophe André és Francois Lelord Önbecsülés című könyve.
Mottójuk: „Szeretem magam, tehát vagyok.”
Mi a helyzet Önnel? Mi a helyzet Veled?
Koskovics Éva
coach
A SMART Business Coachok és a Coachok Szakmai Szövetségének tagja
http://smart-business-coachok.hu/
