Ha lennének könyv-írási ambícióim, megfontolnám, ne Szepsy Istvánról írjak-e elsőként. Persze tudom, hogy mások ezt már megtették, de ha én írnék, más aspektusból írnék róla.

Vagy egy népmesei elemeket felhasználó csodás történetként írnám meg (mint Joseph Campbell A hős útjában - merthogy megvannak a történetben a népmesei kellékek); vagy egy filozofikus, spirituális jellegű könyv lenne, amely nem a napi élet síkján, nem elsősorban a borászt, hanem magát az embert mutatná be, az ő felismeréseinek útját, személyiségének titkait. A mesére azért nem vállalkoznék még, mert remélem, sok fejezete van még hátra, és én úgysem tudnék jobbat írni, mint amilyet István produkál. A második verzióhoz pedig attól tartok, nem rendelkezem elég tudással, szókinccsel, vénával, mersszel. Hátha egyszer megteszi valaki, netán ő maga. Az lenne az igazi! Mert amit ő tud, amiket gondol, azt érdemes lenne továbbadni.

Viszont, mivel annyi írás jelenik meg róla napi szinten, továbbá a ’Mád-jelenség’-nek is nagyon jó a sajtója és a PR-ja, ezért gondoltam, szívesen leírnám én is, ami számomra érdekes ebből a történetből.

Mádról és a mádi kötődésemről már többször írtam. Akik ismernek, tudják, mennyire fontos nekem ez, nem véletlen, hogy rengeteg embert vittem már el Mádra, próbáltam meg átadni minél többeknek én is valamit abból, amit számomra jelent ez a település, ez a vidék.

Hogy még kicsit megalapozzam az én saját Szepsy-sztorimat, felidézek négy emlékemet a múltból:

1. 1976 ősze, nyolcadikos vagyok a mádi általános iskolában és járunk szüretelni (akkor még volt ilyen) a mádi Rákóczi Szakszövetkezetbe. Egy fiatal agronómus terelget minket, ami önmagában nagyon izgalmas és ráadásul úgy hallottam, közben ez egyik rokonomnak udvarol…
2. A szerelem mindent legyőz! Azóta már filmkockák is bizonyítják, bizony a francia szakmai út és munkalehetőség sem tudta überelni azt, ami fellángolt Mádon. Emlékszem, ahogy készülődünk a lagzira, előttem van a menyasszony Anna (nekünk Anci) és a tesói, ahogy segédkeznek körülötte és az a rengeteg finom süti, amiben az örömanya verhetetlen (Anci és két lánytestvére is örökölték ezt; sajnos én távolabbi rokon vagyok, úgy látszik hozzám már nem ért el ennek a tudásnak ez a szintje…) – de ami a lényeg: ha nem is táncoltam, de ott voltam a lakodalomban! Most ünnepelték a 40. évfordulót! Nem semmi!
3. Egyetemista vagyok, talán harmadéves a közgázon és évfolyam kirándulást szervezünk Kassa-Miskolc viszonylatban. Valahogy felmerül, hogy én mádi vagyok, mi lenne, ha... Anyukámnak írok (még nem volt telefonunk), kérdezze már meg Istvánt, nem tudna-e nekünk egy borkóstolót szervezni valahogy (egy busznyi egyetemistának…). De tud, csak anyukám gondoskodjon pogácsáról. Na, ez az este azóta is komoly emlék sokunknak. Persze a társaság a maga komolytalanságában először abszolút nem figyelt rá, hogy ki ez a nálunk nem sokkal idősebb pasi, a bor maga sokkal jobban lekötötte a figyelmet. De aztán előttem van a kép, ahogy István mesél, egyre többen húzódnak egyre közelebb és figyelik érdeklődéssel. Egyre érdekesebb. Na persze a magaslatok megélése ott a pincében könnyen ment, de fizikai síkon már komolyabb nehézségekbe ütközött a szintkülönbség, ami aztán a kijárathoz vezetett. Akkor még, a nyolcvanas években nem ismertük a finomságokat, a minőséget (bár valami már itt felvillant belőle), de főleg nem a mértéket. Khm…
4. Pontosan nem tudom az évet, talán a kilencvenes évek legeleje. Mádon vagyok és beugrom hozzájuk, megnézem, hogy vannak. István vár egy ausztrál borszakírót, aki Tokaj-Hegyaljáról akar írni és bejelentkezett hozzá. Mondja, jó lenne, ha ottmaradnék, mert egész este egyedül szórakoztatni angolul egy vendéget elég fárasztó. Egyébként is érdekes, sose láttam még borszakírót. Persze az angolom se és a témában való jártasságom sem olyan, hogy komoly részese lehessek a beszélgetésnek, de nagyon izgalmas, maradok. Aztán csak bámulok: nem hiszem el, ő honnan tud így angolul (jó, tudom, Sárospatakon tanult, de akkor is, évek óta Mádon dolgozik, sok meló, család, három kisgyerek, hogy csinálja??).

A lényeg: megértettem, ez az ember még sokra viszi, ő sokkal többet tud annál, mint amit a többiek. Ő valami más szellem, más minőség.

Innen indult az a folyamat, amely számomra mai napig tart és azt jelenti, ha tehetem, meghallgatom őt. Ha van rá lehetőség, beülünk hozzá a férjemmel, barátokkal, vendégeinkkel, mádi táboros lányokkal stb., vagy becsatlakozunk valamelyik mádi vagy budapesti boros rendezvénybe, ahol a hallgatóság áhitattal issza a szavait, no és amit mellé kínál. Sokszor megéltem, hogy milyen hatást vált ki az emberekből, legyen az híres muzsikus, üzletember, művész, egyszerű vállalkozó, bármi és bárki. Általában mindenki ráérez, hogy érdemes rá figyelni, magával ragad az, ahogy és amit mond. Na és persze a borai!!

Én a szakmai teljesítményéről nem írnék, arról tényleg rengetegen írtak már. A nemrég bemutatott portréfilm fantasztikus módon adja vissza az ő személyiségét, meséli el az útját, mesél a gyökereiről és arról, hogyan fejlődött azzá, ami a mai Szepsy István.

Azt gondoltam, megpróbálom megfejteni azokat a kevésbé megfogható tényezőket, azt a filozófiát, amelyet ő képvisel. Ezt nem azért teszem, mert büszkélkedni akarok vele, hogy ismerem őt (kicsit persze ez is benne van, nem tagadom) és mint mindig, most is válaszolt minden kérdésemre, és mindig szeretettel fogad ha jövök-jövünk hozzá, hanem azért, mert szeretném, ha mások is tanulnának belőle.

Az előzményekhez még két dolgot szeretnék előre bocsátani:

Az egyik, hogy sok vállalatvezetővel dolgoztam már életem során (tanácsadásban, aztán beosztottként, vezetőként, az elmúlt időszakban pedig már business coachként) és van egy saját tapasztalati összképem a vezetőkről. Az, hogy ki mennyire sikeres, hiteles és mennyire tud emberként is normális, önmaga maradni, rengeteg tényezőn múlik. Persze leginkább a belső erőn, tartáson, a személyiségen múlik, de a külső hatások is sokat alakíthatnak mindenkin. Az, hogy mennyire nyitott, fejlődőképes, meddig bírja az alkalmazkodási kényszert, mikor mond nemet és milyen értékrendszere van, csak a legfontosabbak, de sorolhatnám napestig.

A másik: az elmúlt évben részese voltam egy különleges tehetségkutató programnak, a Templeton Programnak és ennek köszönhetően megismerhettem különleges embereket és különleges, kimagasló képességű fiatalokat. Azok a – már sokat bizonyított – emberek, Csermely Péterrel az élen, akik megálmodták ezt és akik küldetésszerűen dolgoznak a tehetségfejlesztésen, számomra Istvánhoz nagyon hasonló értékrenddel rendelkeznek. Sokukban fedeztem fel azt a szemléletmódot, nyitottságot és elkötelezettséget, amelyet benne. Ez pedig megerősített abban, hogy muszáj továbbadni, muszáj róla írni, hátha lesznek, akiket inspirál valami jóra, valami olyan útra, olyan fejlődésre, amihez most épp csak valami apróság, tán éppen egy ilyen kis cikk, egy gondolat, egy példakép hiányzik.

Akiknek esetleg tényleg nincs róla információja, röviden ennyit mesélnék el Szepsy Istvánról, hogy valamennyire képbe kerüljenek:

• a leghíresebb, legprofibb magyar borász, kitüntetve mindenféle hazai és nemzetközi díjjal, a legmagasabbakkal is;
• sorsszerű kapcsolata van Hegyaljához és az aszúhoz, bizonyítottan távoli ősei örökségét követve ezzel;
• Tokaj-Hegyalja újra-felfedezője, megreformálója, úttörője;
• nem hiszem, hogy van szakember, aki bármiben is kétségbe vonná hozzáértését, emberségét, különleges személyiségét – aki ismeri, pontosan tudja, milyen hiteles ember. Akinek még nem volt hozzá szerencséje, csak addig kételkedhet a szavaimban, amíg egyszer nem találkozik vele személyesen.

A mostani, saját Szepsy-írás születése előtt átgondoltam, miről szeretném őt kérdezni. Mindig igyekszem elolvasni a róla írottakat és követem a mádi eseményeket, a többi mádi borászat, vállalkozás életét amennyire ez így, félig-meddig távolról lehetséges. Igyekeztem olyan kérdésekkel készülni, amiket esetleg még nem kérdeztek meg tőle (vagy én nem találkoztam velük, ezért izgattak) és amelyek semmiképpen sem szakmaiak. De már az elsőnél befürödtem:

• Mi lett volna, ha nem ide születsz, ha nem találkozol a szőlővel, a borral felnőtt korodig?
• Ez nem volt lehetséges. Ugyanis mindenki valamilyen céllal születik. A lélek, amikor jönnie kell, kiválasztja azt a helyet, időt, családot, genetikai adottságot, amihez neki a következő megnyilvánulásához szüksége van. Beleszületünk a saját karmánkba. Persze ezt nem könnyű felismerni, de én tudom, nem véletlen, hogy éppen akkor, ide (Bodrogkeresztúrba) és ebbe a családba születtem.
• Mikor tudatosodott ez benned?
• Mindig is birizgált, gyerekkoromtól vallásos voltam, foglalkoztattak ezek a dolgok, kerestem a kérdésekre a válaszokat. De Igazából akkor tudatosodott, amikor elkezdtem foglalkozni spirituális irodalommal és találkoztam olyan emberekkel, akik magas szinten állnak a lélektudatosság terén. Valójában 2001-2002 körül. Addig is voltak gyanúim, akkor is mertem pl. az új rendszerben változtatni, mindent felrúgni. Nem ment volna, ha nem hiszek eltökélten benne. Bele mertünk vágni egy teljesen új dologba (érdekes módon nem azt mondja, hogy bele mertem vágni, pedig egyedül kezdte!!), mert ráébredtünk, ami volt, az csak becsapás volt, nem működött. Az állam is kivonult, nem vett részt a munkában, az ide érkező profi külföldiektől pedig nem lehetett elvárni, hogy megváltoztassák az itteni emberek életét. Ők a maguk érdekeit követték.

1992 tavasza volt a fordulópont: az addigi elvárások, szokások, termelési rendszer felborítása és helyette egy egészen másfajta gondolkodásmód kialakítása. Persze részben mégiscsak az egészen régi tudások, régi emberek felismerései nyomán. Régen is volt aki felismert dolgokat, de nem merte, nem tudta megtenni. Amikor ezt elkezdtem, sokan kinevettek, de aztán pár év múlva bebizonyosodott, hogy igazam van.

/Emlékszem én is, amikor elkezdte ledobálni nyáron a még zöld termés egy részét, a dolgozói csak néztek, hogy jól értik-e amit mond, az anyósa pedig szinte sírva mondta neki: „Pistikém, miért csinálod, azt beszélik a faluban, hogy elment az eszed! Olyan szép családod van, tönkre akarod tenni?” – ma már ez jó, vicces anekdota, de akkor kellett hozzá a bátorság./

• Na és mi lett volna rendszerváltás nélkül? Ha nem nyílnak meg előtted a lehetőségek, ha az állami nagyvállalat keretei között kell folytatnod a munkát?
• Vergődés lett volna és lassan elsorvadt volna minden, a régió is és mi is. De az, hogy volt a múlt rendszer és én megélhettem a rendszerváltást, szintén sorsszerű. Ez ’így lett időzítve’, nekem meg kellett élnem a rendszerváltást. Azt, hogy nem beleszülettem valamibe, hanem kaptam egy lehetőséget, felismertem, érzékeltem, mondhatni, organikusan fejlődtem és így hozhattam létre azt, ahol most tartunk.
• És hogy látod, mik még a siker tényezői? Miben, kiben találtál még támogatóra, egyáltalán, honnan számít sikernek, amit elértél?
• Anyagilag ez, ahol most tartunk, még nem siker, már ha az anyagit vesszük mércének /biztosítom róla, nálam nem elsődleges, sőt, így ebben meg is egyezünk/.

A siker titka – ha mégis van ilyen, de még messze van (na erről a szerénységről beszélek én…) ha az erőforrásainkra támaszkodunk, felismerjük ezeket a természeti és emberi erőforrásokat, és ezeknek a teljesítményét kinyújtjuk, amennyire csak lehet. Az emberi tudat, amely alapvetően befolyásolja a saját korlátainkat, határainkat, a végsőkig fejleszthető.

Az ember belső látása, érzékelése a végtelenig bővíthető, azáltal, hogy az energiát, a felsőbbrendű tudást, az isteni, vagy genetikai öröklött tudást (vagy ki minek nevezi) egy magasabb frekvencián képes befogadni. Mindenkinek saját vevő berendezése van, ha úgy tetszik, saját transzformátora van, ahogy kapja az égi jeleket/energiát. Meggyőződésem, hogy ezt minden lény kapja, ez tartja mozgásban a világunkat. Az a helyzet, hogy jó ha tudjuk, nem vagyunk egyedül. Ez a felülről érkező támasz – nevezzük akár kollektív tudásnak, erőnek, energiának, szentléleknek - van, létezik. Például sokan megtapasztalják, hogy veszélyhelyzetben magától is működik, de tudatosan használva rá lehet jönni dolgokra, a segítségünkre lehet, ha figyelünk rá és nyitunk rá.

István itt bibliai történeteket hoz példaként. Egészen elképesztő az a tudás, ami őrá ezen a téren is jellemző. Az igazi gondolkodó ember, akinek a hite sokkal mélyebb annál, hogy például vallási szokásokban, szabálykövetésben nyilvánuljon meg. És ez nem jelenti azt, hogy azokat ne tisztelné, inkább azt, hogy ő máshogy értelmezi, máshogy éli meg és – szerintem - közelebb jár a lényeghez.

•  És te hol tartasz most ebben a dologban, a korlátok nyújtásában, a tudatos emberi és a természeti környezet, az ezektől elvárható teljesítmények fokozásában?
• Azt mondhatom, hogy a természeti erőforrásaink még nincsenek tökéletesen feltárva, ezen dolgozunk most is, folyamatosan. Itt nem csak arra kell gondolni, hogy Hegyalja talaja milyen csodálatos, milyen változatos, mert azt már jól tudjuk, melyik dűlő nagyjából milyen ásványi tulajdonságokkal rendelkezik. De ennél többet szeretnénk tudni: azt, hogy milyen a pontos rétegződés, hol és milyen gejzírek dolgoztak, milyen a mállás, melyik típusú furmint gyökérzete melyiket hogyan képes átszőni stb. (csak hogy egy kis ízelítőt azért adjak a szakmai perfekcionizmusból is). Célunk az, hogy megtaláljuk a legjobb, legideálisabb dűlőt, ahol majd a csúcsbor készülhet. Csak, hogy jobban értse akit érdekel ez: rengeteg próbafúrást végeztünk, 418 dűlőből 12-t kiválasztottunk, ezeken belül szűkítjük a kört, hol vannak azok a foltok, amelyeket a gejzírek átpuhítottak, ahol áttörték és létrehozták azt az ideális körülményt. Most négyre szűkítettük már a legjobbak körét, a legnagyobb legjobb, ami most rendelkezésre áll, az egy 2.4 ha méretű rész a Szent Tamás-on. Miheztartás végett mondom, a világ első számú, legdrágább bora egy 1,83 ha-os területről való, ami a Romanee-Conti birtok része Burgundiában. Ez kb. azt jelenti, hogy a környékbeliek is jók, de mégsem olyanok. Az egyikből 300, a másikból 15.000 Euró egy palack ára!

Szóval, ez a dűlőkiválasztás egy izgalmas téma.

/Engem meggyőzött a téma fontosságát illetően..../

• De megmondható ez egzaktan, mérések alapján, vagy kell hozzá a Te intuíciód, ráérzésed, kellenek-e hozzá egyéb információk is?
• Az ötszáz éve meglévő 418-ból 52 kiválasztott dűlőből 12-re mondtuk azt, hogy jó. Persze a régi információk is sokat segítettek, régen is tudták, melyik a jó és mégjobb. De kellett hozzá mérés is. De elárulom, többször kaptam nem evilági segítséget is, ráéreztem több esetben arra, hogy ott valami különleges van, ott nagyon erős az energiaáramlás.

Az volt a cél, hogy kis hibaszázalékkal megtaláljuk a legjobbat. Nem azért dolgoztunk, hogy tudományos fokozatot szerezzünk a bizonyításból, a keresési eljárásból, hanem azért, hogy kiváló terméket hozzunk majd itt létre. Ehhez kellett a helyet megtalálni.

• Ki követ még ebben Téged, ki érti pontosan, mit csinálsz?
• Elsősorban István, a fiam. Ő is csinálja, de mindketten tudjuk, hogy igazi csúcs csak egy lehet!!

Ugyanakkor mindenki megtalálhatja a maga csúcsát, rajtunk áll.

Ami érdekes és nagy tanulság, hogy megdőlt a fekvés, tájolás elsődlegessége, az ásványosság fontosabb tényező a boraink készítésekor (bocsánat, megint egy kis szakma becsempészése, de ez nekem, aki ott nőttem fel ebben a közegben, volt több helyen is szőlőnk, nagyon érdekes információ).

És ha már szakma, akkor azért írjuk le itt is, tudja a világnak az a része is, aki blogot olvas és nem járatos a borászatban: végső soron a fő cél a világ szakmailag első számú bormárkájának előállítása 3 vagy 4 kategóriában (száraz furmint, szamorodni, aszú, eszencia).

• Számomra egészen elképesztő, hogy olyan természetesen tudsz a lelki, filozófiai dolgokról is beszélni, mint magáról a szakmáról. Nálad ez a kettő egybeolvad és Téged hallgatva meggyőződésünkké válik, hogy nem is lehet különválasztani a kettőt. Azt is megtapasztaltam, hogy bármilyen közegnek hajlandó vagy ezekről beszélni, tőled természetes és el is fogadják, hitelesen tudod közvetíteni. Nem tapasztaltam meg, hogy lenne egy ’rutin-turbó’ szöveged, amit bármikor álmodból felkelve is elmondasz bárkinek, hanem én azt látom, minden érdeklődőt egyformán komolyan veszel és nem sajnálod az időt arra, hogy mesélj, magyarázz. Vagy rettentő diplomatikus vagy! Közben azt sem mondanám, hogy mindig igét hirdetsz, mert láttalak már jókat viccelődni is, ha olyan volt a társaság, a humorod mindig előjön, ha olyan a helyzet. Én azt látom, hogy szereted az életet, nem a küldetéstudat szövi át minden percedet. Közben tudom, hogy az időd nagyon korlátozott, szinte mindig toporog valaki a küszöbön. Hogy lehet ezt bírni? Mi ad ehhez erőt?
• Az a hit, az a meggyőződés, ami alakult, érett, aztán véglegesen 2006-ban, egy kivételes találkozás kapcsán történt meg egy fordulatot hozva számomra. Ez nem a vallásgyakorlók hite, nekik nem is könnyű ezt megérteniük, mert ők kötődnek a tanult elvárásokhoz, szabályrendszerekhez. Ez a hit maga az abszolút szabadság! A ’vagyok’ szabadsága.

Én tudom, hogy Isten nem azért teremtette a világot, mert bármit elvár cserébe. Ő ránk bízza, megadva a lehetőséget.

Megint eszébe jut egy bibliai történet erről: Mózesnak mondta az úr, amikor megjelent neki az élő bokor képében és kérdezte: mit mondjak az embereknek, ki küldött? Mondd, hogy vagyok, aki vagyok…

Na ez lenne az a pillanat, ahol most meg kellene kóstolni egy finom száraz furmintot, hogy le tudjanak ülepedni az eddig hallottak. Aki teheti, tegye, én folytatom:

• Nekem kicsit Mád jelenti azt, amit neked a bor. Ezek a Te felismeréseid is valahol ismerősen hangoznak a számomra. Van valami ebben a helyben. Annyiszor megéltem, hogy jöttek ide velem idegenek, ismerősök, világlátott emberek és hihetetlen módon hatott rájuk a hely. Van valami kisugárzása, amellett, hogy persze gyönyörű a fekvése, a környezete. Mindig is szép volt a község, de az utóbbi években olyan változásokon megy át, ami szerintem példa nélküli. Biztos sok tényező kell ehhez, de azt hiszem, a legkomolyabb alapja – mint emberi tényező – az, amit ti itt létrehoztatok az elmúlt időszakban. Megmondom őszintén, én ezt valahogy úgy élem meg, hát íme, itt a bizonyíték. Jó, lehet, hogy én elfogult vagyok, de tavaly például egy ismerősöm itt volt nyáron a Zsidó Művészeti Fesztiválon és azt mondta utána, most már érti, miért szeretjük annyira Mádot, már ő is megértette, ez a világ közepe.
• Igen, ez tényleg így van. A sors egyéb dolgai, az, hogy Sárospatakra jártam gimnáziumba, angolt tanultam, az, hogy a szüleim, a rokonságom Bodrogkeresztúron éltek (amihez szintén nagyon kötődöm és amit nagyon szeretek), de mégis el kellett jönnöm Mádra. Aztán részt vettem Tarcalon a Királyudvar kialakításában, ami egy történelmi helyszín hihetetlen múlttal, és mégis Mád… Ráadásul még itt, Mádon belül is, 24 év itt-tartózkodás után találtam rá az Úrágyára például. Mindez lassan ment és valószínűleg azért ment lassan, hogy ne romoljak bele a túl gyors sikerbe, hogy éljem meg a küszködést, a saját magunk erejéből való teljesítményt. Kellett az anyagi függetlenség is, ami persze még most sincs meg teljesen.
• Hogy viselted a kudarcokat? Gondolom, voltak számodra is ilyenek. Tudjuk, hogy ezekből lehet a legtöbbet tanulni, de sokszor visszavetik az embert. Te is így élted meg? Vagy egyáltalán, voltak nagy kudarcaid?
• Jót nevet ezen. Ajjaj, sokszor tévedtem én is és belefutottam nagy tévedésekbe. Például, amikor a rendszerváltástól azt vártam, majd egy csomó dolog automatikusan következni fog belőle. Vagy belefogtam egy olyan beruházásba, ami gyerekkori álmom volt Bodrogkeresztúrban, egy csodálatos fekvésű helyen. Sajnos nem csak én szerettem, hanem a vadak is és a szarvasokkal folytatott versenyben ők voltak a kitartóbbak és keményebbek. Nem hagyták, hogy utat építsek. De a legnagyobb hibám az volt, hogy sokáig nem hittem a száraz borban. Aztán jött egy nem túl szimpatikus amerikai, aki elkezdte leszólni az egyik száraz Úrágya furmintomat és tulajdonképpen ezzel segített, mert – valószínűleg akaratán kívül - ő ébresztett rá, hogy ebben milyen hatalmas erő, potenciál van. Ennek hatása megváltoztatta az életemet.
• Mit tanítottak neked a régiek?
• A szocializmusból ránk maradt birtokszerkezet használhatatlan volt, ebből ki kellett jönni és elmenni a régi nagyurak, a tehetős földbirtokosok által kialakított rendszerek irányába. Ezek a régi hercegi, grófi, bárói, nagypolgári dűlők, amiket ők még tudatosan vettek meg – a helyi parasztok, vincellérek tudására alapozva. Már akkor el tudták az árakban érni külföldön a 70-szeres különbségeket is. A XVI. századról beszélünk! Már az 1500-as évek elején kialakult dűlőkön belül is voltak különlegesen drága helyek – ahonnan külföldre, kimagasló áron adtak el. Ez a mai folyamat tehát már egyszer lejátszódott - én ma tudatosan építem vissza ezeket a birtokokat -, csak akkor még nem volt világpiac. Ma elmebeteg, őrült különbségek vannak az árakban. Pedig az ár csak egy marker, amit részben a sznobizmus határoz meg. De szükség van a sznobizmusra.

Azért kell a mi lehetőségeinkkel élni, a borunkat csúcsra járatni, hogy igazoljuk, ez a hely egy méltó hely, ilyen máshol nincs a világon. Ezt pedig csak úgy lehet, ha az árban is elismerik ezt.

• Mondd István! Ha lenne egy mindenható varázspálcád, mire használnád, min változtatnál vele a környezetedben, a világunkban.
• Azonnal tudja a választ: építeném tovább a hegyeket, a dűlőket, a községet, hogy úgy nézzen ki, mint a legtehetősebb helyeken néznek ki a hasonló települések a világ más részein.
• De én azt látom, hogy tulajdonképpen ezt csinálod, csináljátok is…
• Igen, de az én lehetőségeimmel ez több száz évig is eltarthat, te pedig azt kérdezted, ha volna egy varázspálcám… (jogos…)

Egyszer álmomban rám szakadt egy óriási vagyon Amerikából. Olyan rengeteg pénz volt, amiről itt álmodni sem lehet. Reggelre megszerveztem az egész környéket, hogy önellátó volt, épült, szépült, önrendelkező volt, működött minden magától. Egy ilyen világnak, térségnek a lényege az lenne, hogy itt jó lenne élni! Nem azért, mert gazdag lenne mindenki, nem is azért, mert egyenlő lenne mindenki (az már kiderült, olyat nem lehetséges építeni), hanem azért, hogy szervezhesse olyanná az életét a teljes közösség, amiben szeretnének élni. Erre nem volt alkalmas a kommunizmus. Az anyagi alapú osztálytársadalomra szükség van, de igazságosnak kellene lennie: akinek van vagyona, ne dőzsöljön, hanem arra fordítsa, hogy a környezetet fenntartsa, még egészségesebb legyen és minden emberből kijöjjön az a tehetség, ami benne van. Egy kézben kellene tartani, muszáj lenne irányítani, különben ugyanaz lenne, mint a múlt rendszerben, mert sajnos mindig lennének sumákok.

Üzleti alapja is lenne: mindenkinek vállalkoznia kellene, ki miben jó, de üzleti alapon. A belső mozgások önszabályozóak lennének, nem állami beavatkozással, felülről megmondva, hanem organikusan kialakulva.

• Csak álmodom, vagy tényleg mintha valahogy ez itt már elkezdődött volna? Én látok rá határozott jeleket!
• Igen, de sajnos közben a lakosság elmegy, a fiatalokat nem tudjuk megtartani. Ez a legnagyobb baj.
• Az érdekelne még, aki egyáltalán nem a borban utazik, nem itt él, semmi köze azokhoz a dolgokhoz, amikről beszéltünk, annak mit tudsz, mit szeretnél tanítani?
• A szellemi fejlődést. És itt nem a diplomák számáról beszélek, hanem hogy mennyire vagyunk képesek túllépni az egónkon és rácsatlakozni a rendelkezésünkre álló forrásokra. Nem úgy, hogy elvonulni a világtól, hanem azzal, hogy a megszerzett képességet a környezet hasznára fordítjuk. Hogy emberibb legyen az élet, méltó életet élhessünk, ne legyenek benne olyan emberek, akik miatt szégyellni kelljen magunkat – gondolok itt az egyes emberek saját felelősségére (nem egymásra mutogatva). Jó lenne, ha minél többen megtapasztalnák határaink tágasságát, és a lehetőségekkel élni tudnának.

Azt is tudnunk kell, hogy a képességek nem maguktól valók, nem az egónk csinálja ezeket. A boldogság sem abból jön, hogy tudok egy könyvtárnyi anyagot. A tehetség felelősség is!

• De jó, hogy ezt mondod! Képzeld, ugyanezt hallottam nemrég egy 18 éves lány szájából, aki részese ennek a Templeton Programnak, amelyben én is dolgozom most. Az, hogy egy ilyen fiatal lány ezt már így értékeli, számomra óriási dolog. Látod, vannak fiatalok is, akik már veszik az ’adást’. Szerencsére!

Remélem, István víziója valóra válik: egyre többen felismerik a saját lehetőségeiket és felelősségüket és azt is remélem, Tokaj-Hegyalja fejlődése bejárja azt az utat, amit ő megálmodott neki. Elárulom, régen én is sokat álmodoztam róla, milyen vállalkozásba kezdenék Mádon, ha a nyakamba szakadna egy rakás pénz. Vagy nyernék a lottón. De soha nem lottóztam. Viszont még a kilencvenes évek végén csináltunk ott a férjemmel egy kis vendégházat (akkor még nem voltak ilyenek és nagyon hiányzott), amit 15 évig üzemeltettünk. Tudom, az is hozzájárult ahhoz, hogy sokan beleszerettek a környékbe és többségük ma is visszajár. Ma már tele van a település jobbnál jobb szállásokkal, mindenféle kategóriában, úgyhogy megoldják ezt sokkal jobban a helyiek, vagy az oda települők. Mert szerencsére olyanok is akadnak.

Ki tudja, talán egyszer még mi is visszaköltözünk. Semmi sem lehetetlen!!

Ugye István, semmi sem lehetetlen?!

Koskovics Éva