Miből lesz a cserebogár?

Óriási hír olvasható a világhálón: egy 13 éves kissrácnak sikerült fúziós reakciót létrehoznia az iskola laboratóriumában. Teljesen nyilvánvaló, hogy egy fiatal zsenivel van dolgunk, szinte biztos, hogy nem almatermesztőként vagy bolti eladóként fogja tölteni felnőtt életét. A cikk végén – a szintén kreatív újságírók – kitalálták, bedobják a következő kérdést:

ÉS ÖN MIVEL FOGLALKOZOTT 13 ÉVES KORÁBAN?

•          Többnyire legóztam
•          A Kispál és a Borz dalszövegeit magoltam, de minek.
•          Hajtottam a csajokat/pasikat, nem lehet elég korán kezdeni.
•          Szorgalmasan tanultam, hogy felvegyenek a középiskolába, egyetemre mehessek, szerezzek egy értékes diplomát és munkát találjak.
•          Szorgalmasan tanultam, hogy mindent megtudjak Platónról és a kategorikus imperatívuszról, szóval most krumplit sütök itten.
•          Megpróbáltam nukleáris fúziót létrehozni egy vodkásüveggel, de csak a lila villanásig jutottam el, utána nem emlékszem semmire.

Ebből számomra az első gondolat az volt, hogy megint csak az látszik, hogy a 40-50 fölötti korosztályt már leírták, mert a megadott lehetőségek a számunkra még nem éltek (na jó a pasizás és a tanulás igen, de mintha az meg kicsit később indult volna be úgy igazából).

De elgondolkoztam: tényleg, én mivel is töltöttem ezt a korszakomat? Ha magamnak, saját korosztályomnak, az akkori kortársaimnak tenném fel a reális kérdéseket, valahogy így hangoznának:

•          Aktív úttörő életet éltem és olvastam az Örsvezető c. havilapot.
•          Szabadidőmben sokat játszottam kinn a kortársammal (a környező dimbes-dombos vidéken, vagy ha nem volt idő odáig menni, akkor a vízvezetéknek kiásott gödrökben, ami hónapokig járhatatlanná tette a település utcáit).
•          Készültem a bérmálkozásra (örsi foglalkozások között – ami ott és akkor teljesen természetes és elfogadott volt).
•          Jártam kézilabdázni és énekkarra (Mádon ezekre volt lehetőség).
•          Szünidőben segítettem a szüleimnek a szőlőben, a háztartásban, az állatok körül…
•          Olvastam sokat, mert akkor kinyílt számomra a világ és azt nagyon szerettem (mármint távoli tájakat és korokat elképzelni, álmodozni).

Hát ez elég gáz, én belátom. Viszont megvan minden alibim/indokom rá, hogy nem lettem atomfizikus.  Az viszont tény, hogy a sportot egy életre sikerült megszeretni (örök életre hálás vagyok ezért Koppány Lászlónak, mint ahogyan a jó könyveket kezembe adó Zergi tanár néninek is, aki Mádon fogalom volt). Aztán később - főleg már a Közgázos időszakban - eljött az az idő is, amikor feltűnt, hogy vannak dolgok, amik nem illenek annyira össze és nehezen összeegyeztethetőek. Én is szakkollégista voltam (na, már akkor sem tudtam helyezkedni, mert a Társadalomelméleti Kollégiumot választottam… a Közgáz másik szakkolesza sok minisztert és X-edik leggazdagabbat ad ma az országnak. Pedig akkor még egészen jófejek voltak. Ők szerettették meg velem a sört és bajnokká tettek csocsóban elsőben.)

Ma nem kell már választani a mozgalmi élet és a vallásgyakorlás között (azt mondják, sokaknál ez nem ment olyan egyszerűen mint nálunk, hanem választani kellett, leginkább lemondani az utóbbi nyilvános gyakorlásáról), mindkettő jelentős átalakuláson ment át az elmúlt évtizedekben. Nem is tudom: van még egyáltalán mozgalmi élet? Vagy a mai politizálás, párt-élet annak tekinthető?

Legyünk rugalmasak!

Tegnap meghallgattam egy beszélgetést itt Nagykovácsiban Pozsgay Imrével a rendszerváltásról. Ennek részleteiről és az azt megelőző időszakról mesélt sokat, sztorizott, kulisszatitkokat árult el. Amellett, hogy erős hangsúlyt kapott az ő szerepe ebben (amit akár el is fogadhatunk), volt egy mondata, ami tényleg tetszett. Így hangzott: „kevesen voltunk, de annál többen maradtunk”. Szerintem nagyon szellemes és ugyanúgy igaz a rendszerváltókra (a rendszert bomlasztó, bukását elősegítő emberekre), mint például az ötvenhatos forradalmárokra. Mindenestre ő egy rugalmas személyiség. De nem mondanám, hogy számomra példaértékű.

Visszatérve a nemzedékünkre: nem vagyunk könnyű helyzetben, főleg azok, akiknek nem biztos az egzisztenciája, bizonytalan az anyagi háttere. Ötvenes nőnek munkát találni nagyon nehéz (de férfinak is). Nem véletlen, hogy sokan kikészülnek, megbetegszenek, krízisként élik meg ezt az időszakot az életükből. Közben azt is tudjuk, hogy a nyugdíjunk rendkívül bizonytalan, ha nem tudunk tartalékolni a jövőre gondolván, akkor … inkább nem is folytatom.

Az idősebb nemzedéknek abba lehet esetleg kapaszkodnia, hogy már felnevelte gyermekeit, nem kell értük aggódnia, nem nyomja a vállát az a fajta felelősség, ami a család, gyereknevelés miatt nyomasztó súlyú tud lenni korábban. Sok idős ember számol be erről a fajta felszabadultságról. Ők a szerencsések. (Sajnos vannak, akik a nyugdíjukból is az utódokat támogatják.)

Aztán ha belegondolunk abba, mekkorát fordult a világ az elmúlt 30-40 évben (a mi gyerekkorunkhoz képest a mai gyerekek élete elképesztő változásokat mutat) és ha ez így megy tovább, milyen lesz az élet 10-20-30 év múlva, hát jobb, ha nem is folytatjuk, úgysem tudjuk kiszámítani. Biztos, hogy lesznek olyan történések, ki nem számítható események, amelyek minden mai forgatókönyvet felülírnak és minden tervet keresztbevágnak.

Bízzunk benne, hogy mindez pozitív lesz összességében! Csodavárás, vagy hülyeség, mindegy, akkor is jobb, mint keseregni. Én azt mondom.

Szépeket!

(Ahogy Endre barátunk szokta mondani.)