Amikor első nápolyi utunkon a busz dugóba került és a sofőr pár perc után bekanyarodott a szembe egyirányú utcába, a rendőr pedig mindössze annyit csinált, hogy fogta a fejét, éreztem, ez tényleg valami különleges hely.

Nem terveztük, hogy Nápolyba utazunk, mégis így alakult. Jött egy lehetőség és nem féltünk élni vele. Jókor, épp belefért. Nagyon régen jártunk már itt, életünk első és eddig utolsó társasutazásán, amire azért vállalkoztunk, mert a férjem jó barátja volt a túravezető, akivel együtt tanultak olaszul a Műegyetemen. Aztán pár hetet Milánóban is. Ahol fogadta őket a milánói polgármester. A budapesti egyetemistákat, akik olaszul tanulnak. Nem semmi. Ma már természetes, akkor még nagy dolog volt.

A társasutazás pár évvel később, harminc évvel ezelőtt volt. Annyi szép és érdekes hely van a világon, hogy a legtöbb ember, köztük mi is, szeretnénk minél többet látni, ezért ritkán megyünk el ugyanoda többször, különösen távolabbi helyek esetében. Most viszont ez annyira jól sikerült, hogy a magam részéről úgy jöttem el, hogy azt érzem, annyira jó lenne még visszajönni. Mert sok helyre nem jutottunk el az öt nap alatt, ami még érdekelt volna. Nem fogok mindenről beszámolni, csak Nápolyról és egészen röviden Herculaneumról szeretnék kicsit élményt megosztani, saját fotókkal, ahogy máskor is szoktam.

Ahogy készültem a blog írására, eszembe jutott az 1986-ban (a Közgáz Egyetemen) írt szakdolgozatom, amelynek ez volt a címe: Az állami gazdasági intervenció szerepe az olasz gazdaságban. Pontosan emlékszem, miért választottam ezt a témát, holott Olaszországban összesen egy napot töltöttem előtte, az első nyugati útról hazafelé vonatozva, leszállva Milánóban. De ezt most nem mesélem el. Viszont elővettem a fiókból és találtam benne érdekes dolgokat. Az elemzést a húszas évek végének válságával kezdtem akkor és a hetvenes évek folyamataival fejeztem be. A többi nyugat-európai országhoz képest itt sokkal erősebb volt az állami szerepvállalás, aminek persze megvoltak az okai. És a buktatói is. Ezért is izgatott.

Olaszország mindig érdekes hely volt, Olaszországot nem lehet megunni. Nem csupán a történelmi helyei, épületei és természeti kincsei, a tengerei, de a társadalmi folyamatai is izgalmasak, illetve leginkább talán az a mérhetetlenül gazdag kultúra, amivel ott találkozhatunk. Gyerekkori emlékem is van róla, olyan érzésem van így visszagondolva, hogy a híradóban nagyon, tényleg nagyon sokszor hallottam, hogy megint megbukott az olasz kormány. Hát igen. Na és a maffia. Arról is sokszor hallhattunk. Voltak brutális hírek, események.

Ma sem egyszerű ott (sem) a helyzet, a gazdaság régóta küszködik, az észak-dél szakadék pedig nem akar csökkenni. Pedig a szándék régóta megvan, dehát ismerjük azt a problémát, amikor jön a pénz, jön, aztán valahogy útközben mintha egy része eltűnne, vagy mintha mégsem lenne elég arra, amire szánták.

Nápoly, ez az óriási, külső részeivel együtt 3,1 milliós város (a szűken vett város egymilliós), a harmadik legnagyobb olasz város. Különleges fekvésű, a Vezúv lábaira épült. Az ikonikus hegy egy ma sem kihunyt vulkán és a tenger ölelésében éli nyüzsgő mindennapjait. Az az élet, ami ott van, a mi számunkra egészen különleges. A belváros szűk utcái, a rengeteg autó és motor, a zsúfoltság együtt a legnagyobb forgalmú időszakban látott Budapest után is döbbenetes, olyan, mint egy felzaklatott hangyaboly. A szó szoros értelmében nem látni ép autót!

Barátunk egyszer szemtanúja volt egy motoros balesetnek, ahol repült a motoros, csattant a kocsi, a motor, jött a rendőr, aki azonnal mindenkit felállított (a motoros is képes volt rá) és már küldte is őket tovább, ne tartsák fel a forgalmat. Fel sem merült jegyzőkönyvezés meg helyszínelés és egyéb huncutságok, menni kellett tovább.

Kulcsszavak, kifejezések, fogalmak, amelyek most eszembe jutnak a városról

Rengeteg helyről lehetne írni, de minden megtalálható a világhálón, így én most nagyon szubjektív leszek és a saját kulcsszavaim, megélésem alapján fogok mesélni Nápolyról. Illetve mutatok fotókat, mert szerintem azok sokszor beszédesebbek (és emészthetőbbek) mint a mondatok.

Ezek:

• Vezúv (Herculaneum)
• Ferrante és Márai
• Nápoly utcái
• ételek
• végletek, hősök, Maradona

Vezúv, Herculaneum

A Krisztus után 79-ben történt nagy vulkánkitörés betemette a környező településeket, melyiket milyen formában. Pompei-t láttuk anno, most elmentünk Herculaneumba. Itt is a mérges gázok és a hamu gyilkolt, 16 méter magasan terített be mindent, a közeli Pompei-ben inkább a kőzuhatag okozta a tragédiát. Több, mint 1700 évnek kellett eltelnie, hogy egy kútfúrás alkalmával valaki szobrokat és kőoszlopokat találjon a város alatt. Aztán indultak meg előbb a szabad rablások, majd a feltárások. Elképesztő látni a város maradványait, a fejlett, polgári élet nyomait. A street food nem mai találmány, már ők is ismerték!

A fantasztikus fürdőket és lakásokat már Pompei-ben is megcsodálhattuk, itt a kifőzdéktől lepődtünk meg leginkább, de a sportközpont is óriási volt. Itt futópálya, úszómedence,  öltözők. De a legdurvább látvány a kikötőben rekedtek egymásra halmozott csontváza volt, úgy, ahogy akkor, 79-ben ottmaradtak. Köztük rengeteg gyerek.

De a Vezúv azt is jelenti, hogy bármerre jár az ember a környéken, szinte figyelmezteti, hogy itt vagyok ám!

Nekem legalábbis ez jutott eszembe róla. Persze én ilyen parázós magyar vagyok... Biztos rosszul aludnék, ha ott kellene laknom. Igaz, most egyáltalán nem jutott eszembe... Az nyilvánvaló, hogy a helyiek sem így gondolhatnak rá, hiszen hiába jelentkezik be időnként egy-egy kisebb durrogtatással és tűzijátékkal, füstölgéssel, szemrebbenés nélkül élvezik termékeny talaját, építkeznek rá, hiszen csodás onnan a kilátás, beültetik kertjeiket. Irigykedve néztem, hogy most palántáztak a kiskertekbe.

Ez ugyan Positano környékén volt, de sok hasonlót láttunk mindenfelé:

Vajon ez hányadik kör lehetett az idén? Nem csoda, hogy annyira friss, finom salátáik vannak. A vulkanikus talaj híresen jó termőföldet produkál. Egy idő után, persze.

A vulkán biztos, hogy hatással van az olaszok személyiségére is. Megtanultak élni vele. Nem aggódnak, hanem alkalmazkodnak hozzá, élvezik a pozitív hozadékát. 

Írók

Azért bementem egy könyvesboltba is, szeretek beleszagolni a külföldi kínálatokba, körbenézni, ott mi a helyzet. Nem sok ismerőst láttam a klasszikusokon kívül. De őket megtaláltam:

Emlékeztek a híres olasz újságíróra?

Elena Ferrante nálunk szerintem jelenleg a legismertebb kortárs olasz írónő.

Nápolyban született és híres trilógiája, a Nápolyi történetek megfilmesítésre is került. Szinte minden könyvét olvastam, ami magyarul megjelent. Most kettőt olvasok párhuzamosan. Ezt, a Gomolygás-t a nagykovácsi Tandem Könyvesboltban ajánlották, tényleg érdekes. Az a fajta könyv, amit úgy az éjjeliszekrényen tart az ember, és ha olyan hangulata van, akkor olvas belőle egy-egy részt. Nemrég kezdtem el, fogalmam sem volt akkor még róla, hogy ilyen aktuális lesz számomra. A másikat akkor vettem le a polcról, amikor kiderült, hogy utazunk. Gondoltam, ez lesz a megfelelő útitárs. Persze nem sokat haladtam vele, mert olvasásra nem nagyon jutott idő, késő estig, éjszakáig mentünk, élveztük a dolce vitát. Mindkettőből hoztam pár mondatot. Főleg, hogy a regény helyszínein jártunk is és valóban megéltük ezt a bugyor-szerűséget.

Részlet a Gomolygás-ból:

„Ha valaha újra írnék Nápolyról, Ortese nyomvonalán haladnék, megjelenítve a nyomorúságos erőszakot, a hangok, események, apró, de annál szörnyűbb gesztusok gomolygását. (Itt az írónő Anna Maria Ortese Az önkéntelen város c. kisregényére utal.)

…

a mai napig úgy érzem, van benne valami rendkívüli: ez a hely (vagyis Nápoly) az emberi test meghosszabbodása, az észlelés mátrixa, a mindenkori tapasztalás próbaköve.

…

Az én Nápolyom a „vulgáris” Nápoly: lakói látszólag rendezett körülmények között élnek, de fogva tartja őket a múlt emléke, amikor alkalmi munkákból tengődtek; úton-útfélen erkölcsi feddhetetlenségükkel kérkednek, ám a jó benyomás érdekében nem riadnak vissza a kisstílű bűncselekményektől; ezenfelül nagyszájú hőbörgők, érzékiek és ordenárék, királypártiak némi bolsevik beütéssel, akik legfeljebb hírből ismerik a kispolgári létet, ám a dialektális nyelv vaskosságát leplezendő, magukra aggatják a kispolgári lét kellékeit, és már csak azért is feláldozzák magukat a szükség vagy a lehetőség oltárán, hogy ne tűnjenek másoknál ostobábbnak.” – részlet egy 1995-ben írt levélből.

A felnőttek hazug életéből:

„amíg anyám rokonai egy pontosan kirajzolódó térben éltek, aminek már a neve is lenyűgözött: Múzeum – ők voltak a Múzeumi Nagyszülők! – addig apám rokonságának lakhelye beleveszett a homályba, névtelenül. Egyetlenegy dolgot tudtam: ahhoz, hogy eljussak hozzájuk, alá kell szállni, le kell menni, le egészen Nápoly legeslegmélyebb bugyraiba, ez az utazás pedig az adott körülmények között olyan hosszúnak tűnt, mintha mi és apám szülei két különböző városban éltünk volna.”

Szóval, amikor felmentünk a legjobb kilátást lehetővé tevő Castel Sant’Elmo-ba, azon a környéken jártunk, ahol a regény főhőse lakott, és sajnáltam, hogy nem tudom bejárni a részletesen leírt utcákat, lesétálni úgy a tengerpartra, ahogyan ő elmeséli.

Hát igen, a Vomero negyed. Aztán onnan lefelé...

Tudtuk, hogy Márai Sándor a Posillipo negyedben lakott 1948-1952 között, amelyet ő Nápoly Rózsadombjának nevezett. Nem véletlenül. Aztán mégis továbbmentek Amerikába. Szegény Márai, annyira tragikus, hogy nem élhette meg a rendszerváltást! 1989-ben, februárban lett öngyilkos. Betegen, depressziósan… Ki tudja, lehet, hogy itt kellett volna maradnia a pozitív életszemléletű olaszok között, ahol máig nagyon népszerű.

Miatta vettük meg ezt a könyvet, illetve nyelvgyakorlás céljából. Ebben találtuk meg a fotót a ház falára kitett tábláról.

Szerette a környéket ahol lakott, mert többek között itt volt Vergilius és Leopardi sírja is. Ő még láthatott pásztorokat is, legeltetni a nyájaikat Vergilius és Lucullus egykori villáinak kövei között. 

Nápolyt az európai kultúra bölcsőjének tartotta, így írt róla: “Itt szálltak partra a görögök, hogy Cumában elkezdjenek valamit, amiből Európa számára egy napon világkép és életforma származott. Innen mentek a szibillikus könyvek Rómába, ha igaz… Itt, a szemközti kis Nisida szigetén – áthajolok a korláton, hogy jobban lássam, mert érinteni lehet -, villája volt Lucullus fiának, s Brutus, mikor megölte Caesart, ide sétált.” Szerette innen a kilátást, itt volt az “ulyssesi küszöb” sziklatömbje, vagyis Európa kezdete. “…látom az ulyssesi sziklafokot a Posillipo tövében: olyan ez a sziklakép, mint egy vasmacska egyik kunkorodó íve. Ezen a horgonyon akadt fenn Ulysses hajója, itt kezdődött valami, amit később így neveztek: nyugati civilizáció.” 

Ilyen:

Nápoly utcái, hangulata

Ezt inkább csak fotókkal érzékeltetem, szerintem nem lehet velük betelni.

Sok helyen nem is fotóztam, mert annyira belemerültem a látványba. Vagy annyira kellett figyelni, hová lépek, el ne üssenek... 

Ott, a földön lévő lavórok közül az egyik:

Figyelni nem csak érdemes, de muszáj is!

Mindenhol van valami érdekes...

Elgondolkodik a magyar turista, vajon hogy lehet innen kiparkolni?

Az árusok fantáziája pedig határtalan...

A Castel Nuovo közelében, szemben a Városházával jelenleg egy nagyon különös performance, ha úgy tetszik, műalkotás vonzza a turistákat, megspékelve fotózkodó hellyel, amivel az alkotó korunk individualista emberét kívánja kifigurázni.

Hát, hogy is mondjam, tudunk hozzá kapcsolódni. Meglepően aktuális magyar vonatkozású gondolatok társíthatóak hozzá, ízlés (és pártállás) szerint. Elképzelni sem tudom, hogy nálunk ilyet fel lehetne állítani. Pedig az olaszok sem a liberális szemléletükről híresek.

Az alkotó nevét nem hagynám ki semmiképp, de a szövegben is el lehet merülni:

Mindenképp érdemes felmenni a Sant'Elmo erődbe, amely egy óriási építmény, ahonnan körbe lehet nézni az egész várost. A XI. századtól épült, vallási és katonai vonatkozása egyaránt volt. A nyitókép is innen készült.

Ételek

A híres nápolyi pizza, és a híres pizzéria, ahol ezer éve a család süti a pizzát, és ahol órákat képesek az emberek várni a helyükre.

Szerencsénk volt, kábé negyedóra után bejutottunk. Nápolyban mindenhol 6 euro a pizza, Sorrentoban minimum kétszer ennyi volt. Tényleg isteni finom, aki megjárja a várost, az ki ne hagyja!!

A legkisebb zöldséges is esztétikai élmény, illetve az édességeik, a pisztáciás dolgok, a sok gyümölcs a süteményekben, hát, jó, hogy nem vagyok édesszájú.

Azért a leghíresebbet, a sfogliatellit többször is kóstoltuk.

Amellett, hogy nagyon finom, szépen is néz ki, fogalmam sincs, hogy készíthetik. Ropogós, valamiféle leveles tészta, ami olyan, mintha fel lenne tekerve.

Én ki nem hagynám a tengeri dolgokat sem!

 Na és a zöldség... hát, azok valahogy mindig ilyen szépek:

Végletek

A városban a mélyszegénység és a dúsgazdagság egyaránt ott van. Helyenként el se kell fordítani a fejünket, egymás mellett látjuk. De hát délen vagyunk, ami, ahogy a napokban olvastam az Eurostat jelentése kapcsán, Európa három legszegényebb régiójának egyike. Jártunk már Calábriában, Pugliában és Szicíliában is, tényleg nagy a szegénység, ugyanakkor mindenhol annyi látnivaló van és olyan csodás a természet, hogy leírhatatlan. De sajnos sok helyet elönt a szemét, amiről hallottuk, hogy még mindig a helyi maffia miatt nem képesek megoldani. A maffia létéről és hatóköréről ellentétes véleményeket hallottunk, szóval ebbe nem mennék bele, valójában fogalmam sincs, mi lehet az igazság. Gondolom, ott is nehéz meghúzni a határt, honnan nevezünk valamit (valakit) maffiának… De az is lehet, hogy tévedek.

A MÁV helyzete kicsit átkereteződött számunkra, meglátva és többször is használva a vonatot Nápoly és Sorrento között. Ilyen:

Amikor első alkalommal utaztunk vele, féltem. Annyira zörgött, és olyan gyorsan ment, hogy attól féltem, szétesik alattunk. Jó sokan utaztunk, tele volt. Az olaszok arcát látva aztán megnyugodtam. Láttam, biztonságban vagyok.

De nem bízták a véletlenre, azért a pályaudvaron lehetőséget biztosítottak az utasoknak az imádkozásra. Ha valakinek szüksége van rá, elmehet a kápolnába és imádkozhat érte, ne késse le a csatlakozást, ahogy utoljára nekem Szerencsen sikerült, Mádra utazva:

Örültem, amikor napközben is láthattam a környéket, a külvárost.

Mindenesetre a hősök időnként szintén egymás mellett vannak, akár különböző korok hősei. Mert a hősökre szükségünk van, hiszem mind meséken nőttünk fel.

Íme Garibaldi és a mai kor híres zenésze, akiről én ugyan nem tudtam, de azóta már belehallgattam, vajon mivel érdemelhette ki ezt a kitüntetett helyet és méretet:

Az nem kérdés, hogy Nápoly első számú hőse, ikonja máig Maradona.

Nem lehet úgy menni a városban, hogy percenként ne találkozz a képével, a szobrával, a festett másával.

Emlékeim szerint ő tette naggyá a Napoli csapatát. 1984-91 között futballozott itt. Imádták. Most lesz négy éve, hogy mindössze hatvanévesen meghalt. Akkor már újra hazájában, Argentinában élt. De nagyon úgy fest, hogy mindörökre nápolyi is maradt. Még a repülőből is látszott egy épület falán a képe, esküszöm!

Lejártuk a lábunkat. Egyik nap vettünk egy napijegyet (4,5 euró, vagyis 1600 forint). Kicsit elromlott az idő is, ezért jó volt körbebuszozni, nézni a város különböző arcait. Olasz ismerősünk nevetett rajtunk, mondta, Nápolyban egy hét, az minimum három kiló plusz. Nem hinném. Annyit mentünk, hogy bőven lejártuk a kalóriákat. Szerencsére!

Most érzem csak, mennyi minden kimaradt még. Persze menni kellett Sorrentóba, Positanoba is, Caprit most kihagytuk. Egy fél napot a tengernél töltöttünk, isteni volt a víz, a hőmérséklet, nagyon jólesett megmártózni. Főleg, hogy olívaszüret zajlott az út mellett végig, ahogy Sorrentóból lesétáltunk egy szépséges öbölbe.

Mégis azt mondom, most azt gondolom, hogy legközelebb, ha lehet, még jobban belemerítkezünk Nápolyba. Annyi mindent meg kellene még nézni ott. Igaza van Ferranténak! Olyan, mint az emberi test meghosszabodása. Annak minden jó és rossz jelentésével együtt. Leginkább izgalmas!

Koskovics Éva