Azt, hogy én egyszer Szerencsről írok blogbejegyzést, benne élményekkel, soha nem gondoltam volna. Így jár az, aki néhány régi, rossz élményből általánosít – mondhatnák sokan, joggal. De ne legyünk elhamarkodottak!

A szokásos élménybeszámolómat szintén szokásos módon a saját fotóimmal illusztrálom, nézzék el ezt nekem az igényes olvasók!

Mádról Szerencsre

Mádon nőttem fel, a szomszédban. Én még úttörő programokra jártam Szerencsre, vásárolni néha, évente egyszer, iskolakezdés előtt, illetve voltak olyan jó élményeim is, amikor általános iskola felső tagozatban kézilabda meccsekre jártunk ide. A mádi lánycsapatunk olyan erős volt akkoriban, hogy az edzőmeccseken még a szerencsi gimi csapatát is megvertük. De ki emlékszik már erre, jajj, azok a boldog hetvenes-/gyermekévek!… Akkor megyei bajnokok voltunk kétszer is, ma nehéz lenne összehozni egy csapatot a mádi lányokból. Mi még sokan voltunk…

Egyébként a régi úttörőház ma a katolikus plébániának az otthont. Hiába. Korszakok jönnek, mennek. Mi szerencsésebbek pedig akár többet is megélhetünk. 

A legenda szerint Árpád apánk felment a mai Tokaj hegyére, körülnézett, és valami ilyesmit mondott: ma ád Isten szerencsét e tájnak. Állítólag így született meg Maád, vagyis Mád, az Isten-hegy, Szerencs és Tállya neve. Jól hangzik. Mindenesetre a nagy szerencsét nehéz ma felfedezni Szerencsen, bár nem akarok megint az általánosítás hibájába esni, ki tudja, mennyien vannak, akik nagyon is elégedettek ott az életükkel, a jelenlegi viszonyokkal.

A fekvése tényleg szerencsés, hisz a hegyek (Zemplén) lábánál fekszik, az Alföld északi peremén, még egy nagyobbacska patak is van, sőt, kettő, szóval földrajzilag jók az adottságai. Pláne, hogy a ’hegy alja’ az konkrétan Tokaj-Hegyalja! 

Biztos, hogy azért is volt számomra rossz íze a Szerencs névnek, mert Mádról Miskolcra, majd később Budapestre utazva, itt kellett átszállni a mádi vonatról, és a vasútállomás soha nem volt egy matyóhímzés, ahogy a vonatok sem. Most egyébként nagyon szépen fel van újítva az állomás épülete. Később ezerszám suhantunk át Szerencsen már autóval, hisz Budapest-Mád között megkerülhetetlen. Láthattuk, ahogy a régi cukorgyárnak csak a mementója maradt, hallhattuk, hogy hasonló sorsra jutott a csokoládégyár is, ahol pedig még gyárlátogatáson is jártunk a miskolci középiskolából, aztán megélhettük, hogy később felépült a Hegyalja kapuja (ami nekem soha nem jött be, de lehet, hogy velem van a baj), és  nyomon követhettük évről-évre a szerencsi virág- és kivilágított mikulás/nyúl/páva-kavalkádot, mint látványosságnak szánt khm… elemeket. Valójában gonosz vagyok, tudom, hisz feltételezem, a lakosság többségének ezek mind tetszenek, bennem azonban bevallom, inkább a korai, nem-szeretem-Szerencset érzéseket erősítették. Persze a virágokkal semmi bajom, azok mindig szépek!

Ugyanakkor mindig szerettem járni a piacra, nagyon megörültünk a felújított fürdőnek, jártunk is oda sokat a gyerekeinkkel, később már csak kettecskén, amikor Mádon töltöttünk kis időt, és rendszeresen vásároltunk Kedves Béla kertészetében. Ő mindig olyan ’kedves’, segítőkész, soha nem jöttünk el tőle üres kézzel. Ennyi. Egészen mostanáig.  Fürdőről van mai fotóm és találtam a képeslapok között is róla korabeli képet.

Most mondom, hogy a képeslapokat vitrin alatt fotóztam, ezért nem annyira élesek!

Ilyen volt, ilyen lett:

Mert idén már két szuper élményen vagyok túl Szerencsnek köszönhetően. Az első a Gasztrokakas. Lóri, a tulajdonos-séf egy fantasztikus ember, a főztje kifogástalan, a személyisége lenyűgöző, a kertje varázslatos. Nem úgy, hogy élére áll minden, hanem épp ellenkezőleg: természetes, élettel teli. Rengeteg tyúkja, libája ott szaladgál a kertben, a magaságyások brutális mennyiséget termelnek, nála még az is nő, amit el sem vetett. De komolyan! A természet (vagy a Jóisten) is segít neki, mert valahogy egy húron pendül vele.

Aztán Lóri után - aki Szerencsen csak 'jöttmentként' éldegél, a román határ túloldaláról került ide feleségének köszönhetően -, most meglátogattam igazi szerencsieket, a Rákócziakat. Bár, hogy ki az igazi, ki a jöttment, azt nehéz megítélni. Szerencs identitásához mindenesetre nagyon hozzátartoznak a Rákócziak. 

A várba látogattunk el, a Zemplén Múzeumba. Két állandó kiállítása van, a Rákócziakról szóló, illetve a képeslapgyűjtemény. Mindkettő érdekes, különleges. Azért az nagyon megható, amikor egy 1706-ban írt, eredeti, II. Rákóczi Ferenc levelet lát az ember.

Borsod megye legfiatalabb vára a XVI. század végén épült és persze kalandos története van. A Rákóczi család egyébként a térség meghatározó földbirtokos famíliája volt, de sok ismerős kézen ment át a vár azokban a szintén változatos évszázadokban is. Érdemes olvasgatni róla!

A másik állandó kiállítás a képeslapgyűjtemény.

Dr. Petrikovics Lászlónak köszönhetően tanultam egy új kifejezést: ’gyűjtői lethargia’. Szép, szomorkás története van neki is, illetve a gyűjteménynek. 1901-ben Nyíregyházán született, aztán 1928-tól Szerencsen élt és körorvosként kezdett dolgozni. Érdekes módon később fogorvos lett. Mivel eredetileg muzeológus szeretett volna lenni, az az álma nem valósulhatott meg, ezért, ennek pótlásaként lett belőle nagy gyűjtő. De első gyűjteményeit a háború elsodorta. A családja elmenekült. Nem csoda, hogy ’lethargiába’ süllyedt szegény. Viszont fel tudott később vásárolni egy képeslap magángyűjteményt, ami újabb lendületet és alapot adott a hobbijának, és végül 400 ezer darabos óriási kollekció lett belőle. Az volt az álma, hogy megalapítja a világ első képeslap múzeumát. Sajnos az amerikaiak megelőzték.

Felajánlotta aztán Szerencsnek, hogy ha kap egy állandó helyet, akkor a városnak adományozza a gyűjteményt. Így is történt, 1968-ban. Nem sokkal a kiállítás megnyitása után halt meg, 1972-ben. Szerintem nyugodt lélekkel, elégedetten nézegetheti fentről ma is, hogy megvan a kiállítás, igaz, csak egy kis részét tudják megmutatni a rengeteg képnek. Komolyan mondom, nagy élmény! Történelem, néprajz, szokások, utazások, helyek, emberek, humor, művészet, minden bennük van ezekben a lapokban. Szórakoztató időutazás, mindenki megtalálja a képek között azt, ami számára érdekes. Néhány példa:

Szinte belém mart az emlék, hogy igen, valaha mennyi képeslapot írtunk! Volt, hogy nyűgként éltem meg, utolsó pillanatban kínlódtam ki magamból egy elfogadható szöveget, és a vonat indulása előtt dobtam be valahová. Volt, hogy fel sem adtam… De ha kaptam, annak nagyon tudtam örülni. Ma is sokat őrizgetek én is.

A várkert nagyon szép, ápolt.

Egy kis belváros:

Annyira jó, hogy Szerencsen még vannak kisboltok, hogy van az egésznek egy nyüzsgése, emberek vannak az utcán, jönnek-mennek. Már korábban felfedeztem magamnak a gyógynövény boltot a posta előtt pár házzal, a biciklis boltot, illetve szintén új felfedezés az Édes Álom Cukrászda. Isteni a fagyijuk! A piacon szombatonként óriási a forgalom, mindent lehet kapni, de tényleg, amire szüksége van egy rendes vidéki családnak. Nagy húsáru kínálat van, sajtosok, kézműves szörpösök, lekvárosok, virágárusok, illetve a kinti részen az az igazi lengyel-piac fíling, a bugyitól és más fehérneműktől kezdve a kézikapáig, mindenféle műanyag és fém alkatrészekig.

És helyenként itt is valaha szebb napokat megélt, értékes épületek...

A város utcáin járva nagyon szembeötlő a szegénység. Ezt nem tudom és nem is szeretném illusztrálni. Persze itt is nagy már az autóforgalom, vannak szép házak, vannak, akik jól élnek. De az életszínvonal biztos, hogy sokkal az országos átlag alatt van. Sajnos a fürdőt is be kellett már zárni, az önkormányzat felmérte, esélytelen lesz, hogy tudja tovább finanszírozni. Eddig sem sokat hoztak a jegybevételek, eddig is jelentős külső finanszírozásra szorult. Nem tudom, mi lesz a szállodával, mi lesz a múzeummal... A bajba jutott önkormányzatok fordulhatnak majd kormányzati segítségért, tudjuk, hogy Szerencsnek most lesz is esélye, hogy kapjon támogatást, de ki tudja, az mire lesz elég és meddig.

Keresztúron át Tokajba

Nem akarok visszaélni a türelemmel, de muszáj egy rövid gondolat erejéig mesélnem még két helyről. Ugyanis benéztünk Bodrogkeresztúrba, és Tokajba.

A Bodrog mellett érdemes megállni, és ha éhesek vagyunk, legjobb hely erre a Lebuj étterem, ami mióta az eszemet tudom, működik és hozza a formáját. A Bodrog pedig minden évszakban gyönyörű. 

Bodrogkeresztúrral kapcsolatban eszünkbe juthat a csodarabbi, illetve akik követik a helyi híreket, tudják, rengeteg házat vettek itt meg a régi zsidó családok leszármazottjai, ami meglehetősen vegyes érzelmeket kelt a helyiekben. Aki például csillagászati áron eladja nekik a házát, az örül, aki közel lakik az eladott házhoz, az nem biztos, hogy mindig boldog az ortodox zsidó emberek meglehetősen komor, de mindenesetre szokatlan kinézetének láttán. Hát, ennek is megvan a maga története.

Ma ezerrel megy itt is a térkövezés. Ugyanaz a térkő, mint Mádon és mindenhol a környéken, ami lehetséges, hogy az egységes építészeti szempontokra épül, a világörökségi státuszból ered, de az sem kizárt, hogy más, hogy úgy mondjam, hungarikumos üzleti háttér van mögötte. Kicsit sok, sőt, az én ízlésemhez képest nagyon sok. Nálam ez nem is csak ízlés dolga, inkább az bosszant, hogy azt látom, jobb helyeken inkább a zöldfelületek növelése az elsődleges cél, itt pedig most mindent leköveznek. Oké, hogy körben hegyek vannak és természet, de annyival hangulatosabb egy település, ha tele van parkokkal, fákkal, zöld foltokkal, mint ami csupa kő. Nem beszélve arról, hogy az a rengeteg pénz, ami térkőre ment ebben az országban, hát, az, vagy annak egy része mehetett volna sokkal hasznosabb célokra is, ad abszurdum mondjuk energiahatékonysági beruházásokra.

Tokaj… Jajj, Tokajjal is annyi bajom van, hogy szinte már szégyellem. Csodálatos a fekvése, a környező dombocskák költőien, megkapóan szépségesek. Rengeteg fantasztikus régi épület van itt, köztük persze nagy, polgári, zsidó, vagy görög kereskedők által építtetett épületek és kis, kertes házacskák egyaránt.

Hangulatos a belső része, de korábban is képesek voltak elrontani a szépet, itt például a Tokaj Áruház ormótlan épületével.

Szerencsére már legalább kannás borokat nem láttam a kirakatokban. Bank automatát kerestünk, mert itt jutott eszembe, hogy Mádon ez már nincs. Megláttam az OTP épületét, megörültem neki. Kicsit furcsa volt messziről a mű-biztonsági őr, ilyet még nem láttam. Aztán, miután beléptem mellette az ajtón, és észleltem, hogy rögtön a bejárat mellett, a bankkal szemben egy másik ajtó nyílt, ráébredtem, ez nem biztonsági őr, hanem egy próbababa, aki reklámozza a használtruha bolt aktuális kínálatát. Érdekes volt… A bank nem üzemelt, de szerencsére az automata igen.

Valahogy az az érzésem, hogy nagyon hosszú ideje tart már a híd felújítása és a körforgalom körüli rendezés. Mintha soha nem akarna végére érni.

Megbeszéltem magammal, legközelebb ezt, a tokaji múzeumot veszem célba. Hátha ez is élmény lesz, és hátha kicsit átformálja a Tokajjal szembeni – hát hogy is mondjam, hogy ne legyen bántó – nem túl pozitív érzéseimet.

Tudom, hogy folyton Mádról írok (ezen a blogon már sokszor, de a fb-on van egy Mádról jöttem c. oldalam is), biztos, hogy sokan elfogultnak tartanak, most mégis meglepőt fogok mondani: nálam most Erdőbénye és Tállya valahogy feljebb van a polcon. Hangulatosak, emberléptékűek, nem hivalkodóak. Persze mindkét hely tele van szomorú történetekkel, ők is rajta vannak az elnéptelenedés pályáján, de ha választanom kellene, hol szeretnék élni ezek közül a települések közül, beleértve Hegyalja többi települését is, a nagyokat is, talán mégis közülük választanék. Igaz, ma már nem szempont nálam, hogy hova járjon a gyerek iskolába, hogy milyen munkalehetőség van itt és ott, hogy milyen a tömegközlekedés. Mert úgy, ha más szempontokat kellene figyelembe vennem, biztos, hogy egészen más lenne a helyzet. Ha belegondolok, a mádi ismerőseim gyerekei hol vannak… nagyon sokan külföldön, Budapesten, szóval, messze. El kellett menniük, hogy boldogulhassanak. 

Adna már tényleg az Isten szerencsét valahogy ennek a tájnak!

Ha még nem járt volna valaki errefelé, mindenképpen pótolja! Varázslatos, a maga szomorkás, mindenféle történeteivel együtt is. 

Koskovics Éva