Amikor kicsi voltam, sok estét töltöttünk a szomszédban. A felnőttek beszélgettek, mi, gyerekek, jól eljátszottunk. Voltak persze viták, mindkét generációban. Egyszer sírtam is, mert a fiúk (négyen voltak!) azt mondták nekem, hogy nagyfejű és az nagyon rosszul esett. Igaz, ők meg bepisiltek, amiért jól kikaptak, én meg kinevettem őket. Aztán emlékszem egy esetre, milyen érdekes is, hogy épp ez ugrik be most, nem lehet véletlen, amikor egy másik szomszéd, Ernő bácsi (mert több szomszéd is volt már akkor is) teljesen kiakadt azon, hogy nekem néger babám van. Ötven évvel ezelőtt még nagy kincs volt egy játék Mádon, egy kezemen fel tudom sorolni, miket kaptam összesen óvodás éveim alatt. Egy nagybaba, két kis néger baba, egy mágneses kirakó. Ennyi. És hála a bokaficamomnak, Miskolcra, a kórházba menet, a szerencsi állomáson kaptam egy meséskönyvet is apukámtól. Ha már kaptunk egy napot közösen, ajándékba. Nem csupán a V. Pisti iránti szerelem és a vele való kocsikázásnak köszönhető baleset égett belém, de Cuppi macska is, akiről szólt a könyv.
Talán mások is emlékeznek azokra a kicsi néger babákra, kb. hüvelyknyi méretűek voltak, csodás, hosszú hajjal, így lehetett őket fésülgetni is. A szüleim mulattak Ernő bácsi vaskos véleményén. Nem foglalkoztak a témával, nem gondoltak rá, hogy engem hátrányosan befolyásolna egy barna bőrű baba. Lehet, tán épp ez tett nyitottá, elfogadóvá? Fene tudja.
Cigányok akkor is éltek a faluban, meglehetősen elkülönülten, de viszonylagos békés egymás mellett élésben. Persze, ha valami eltűnt, elsőnek náluk keresték, de ha például nyáron beállítottak egy nagy kosár gombával, senki nem kételkedett benne, hogy veszélyt jelentene megvenni tőlük. Ha pedig húsvétkor jött a prímás, járta végig a házakat, a többség beengedte, a kapuk nyitva voltak, hagyták, hogy elhúzzon egy nótát, adtak érte némi pénzecskét, aztán ment tovább. A cigány is, az élet is.
Zsidó szomszédja nagyon keveseknek lehetett már Mádon a hatvanas-hetvenes években, az ismert okokból kifolyólag. Nem így a háború előtt, de azokat az emlékeket inkább már igyekezett mindenki eltemetni.
Hogy miért hozakodom most elő ezekkel a gondolatokkal?
Azért, mert a héten kijött a Policy Solutions legújabb kutatásának az eredménye, amelyet fiatalok körében végzett. Ráadásul a V4-es országokban. Tehát nem csak az jön ki az eredményből, hogy mit gondolnak ma a magyar fiatalok a világról, de az is, hogy hogy viszonyul ez a többi ország fiataljainak véleményéhez. Izgalmas kérdéseket taglal, tanulságos olvasmány. Engem talán legjobban a szomszédokhoz fűződő viszony érintett meg. Arra voltak kíváncsiak a kutatók, hogy mennyire toleránsak a fiatalok, hogy viszonyulnak a vallási, szexuális és egyéb kisebbségekhez. Röviden:
„A muszlimok magyarországi elutasítottsága azonos a szlovákiai aránnyal (30%), Lengyelországban ennél kevesebben (23%), Csehországban viszont ennél többen idegenkednek a muszlimoktól (37%). Legkevésbé a homoszexuálisok és a zsidók irányába táplálnak negatív érzéseket a fiatalok. Ugyanakkor szembetűnő, hogy a V4-ek közül még így is Magyarországon vannak a legtöbben, akiket zavarna, ha homoszexuális (19%) vagy zsidó (15%) szomszédja lenne, bár Szlovákiában hasonló szinten van a homoszexuálisokkal szembeni ellenérzés.”
Megmondom őszintén, már a kérdésfelvetéstől is feszengés fogott el. Attól, hogy ilyeneket kell kérdezni, hogy ezek még ma is kérdések, hogy itt tartunk. Az eredményről nem is beszélve. Csak úgy elképzeltem magam előtt zsidó barátaimat... már az is zavar, hogy ilyet írok: 'zsidó barátaim'… Soha nem volt számomra kérdés, egyik-másik barátom zsidó-e vagy sem. Sőt, biztos vannak közeli ismerőseim, akikről fogalmam sincs, nem is érdekel. De hogy milyen lehet nekik olvasni egy ilyet: a fiatalok 15 %-át zavarná, ha zsidó szomszédja lenne. Rosszul vagyok ettől.
És azt gondolom, nagyon nagy bajok vannak itt. Komoly felelőssége van a közéletnek, a politikának, az oktatásnak, hogy még mindig ilyen kérdéseket kell feltenni. És ha így haladunk, még sokáig így is lesz.
Annyi kiállhatatlan, kellemetlen embert láttam már, aki nem volt se muszlim, se cigány, se zsidó. De mit tehetnék, ha beköltözne a szomszédba? Akkor se tehetnék semmit. Továbbköltözhetnék. Vagy megpróbálhatnék mégis szót érteni vele. Hátha nem is annyira problémás. Hátha beleképzeltem dolgokat. Hátha megérteném, miért mutatja olyannak magát. Fordulhatnánk egymás felé...
Hányan járnak manapság át a szomszédba esténként a gyerekeikkel?
Inkább mindenki ül otthon, nézi az idióta tévéműsorokat, a gyerek bezárkózva a szobájában nyomja a játékot, hallom, iszonyatosan pörög az on-line pornó ipar (egyik leggazdagabb honfitársunk épp ebből jutott ilyen magasságokba), szinte rettegünk, nehogy becsöngessen hozzánk valaki.
Pedig micsoda áldás tud lenni egy jó szomszéd! Mennyire fontos lenne, hogy jobban ismerjük egymást, legalább azok, akik karnyújtásnyira élnek egymástól! Mennyit tudnánk segíteni egymásnak! Mennyivel kevesebb lenne az ítélkezés, az odamondogatás, a pocskondiázás, ha jobban ismernénk egymást, ha kicsivel több empátiával közelednénk egymáshoz! Késő? Vagy van még remény?
Érdemes elolvasni, mit gondolnak a fiatalok. Tanulságos! Ránk reflektálnak!
Mindenesetre engem megnyugtatott, hogy leginkább az éghajlatváltozástól tartanak, a társadalmi egyenlőtlenségektől és a korrupciótól. Ezek szerint tájékozottabbak mint az idősebb generációk és még erős a felelősségérzetük is. Reménykedhetünk! Én szurkolok nekik!
Koskovics Éva
Fotók: Pixabay
