Sok ígéret - Obama elnöki memoárja 2.
2021. július 28. írta: CoachCo

Sok ígéret - Obama elnöki memoárja 2.

the-white-house-103927_960_720.jpg

Eszembe jutott egyik barátunk fia, aki járt egy magyarországi követségen, mégpedig a nagykövet meghívására, és ezután azt mondta, ő ott szeretne nagykövet lenni. Ki kellett ábrándítanom, hogy sajnos nem jellemző, hogy magyar állampolgár tölt be nagyköveti posztot más ország nevében. Ahhoz kevés lenne, hogy beszéli az adott ország nyelvét, hogy elvégezné hozzá a szükséges iskolákat. Feltételezem, valószínűleg nem lenne elég, ha mondjuk úgy próbálna állampolgárságot szerezni, hogy beházasodna. Szóval, nem jó terv, keressen másikat, javasoltam. Persze sose lehet tudni, ha egy okos 19 éves a fejébe vesz valamit, még akármi is lehet... Csak gondoljunk például Obamára!

Vannak pozíciók, amelyek tényleg irigylésre méltónak tűnnek és teljesen megértem, ha például a Magyarországra akkreditált diplomatákat fiatal emberek ilyennek látják. Sőt, még azt is megértem, hogy a jobb helyekre kiküldött magyar diplomatákat is ilyen különlegesnek látják sokan. Az is vonzó pályafutás lehet sokak szemében.

Mindenesetre én most arra jutottam, hogy amerikai elnök semmi pénzért se lennék, de még elnökfeleség sem. Milyen szerencse, hogy erre semmi, de tényleg semmi esély, ez egy olyan veszélyhelyzet, ami egyáltalán nem fenyeget engem ebben az életben.

Erre úgy jutottam, hogy befejeztem Obama könyvét. Korábban már írtam róla, majd a végén belinkelem. Előre szólok, nem fogok most magyar viszonyokra utalni, bárkinek bármilyen aktualitás vagy párhuzam eszébe jut az írásomról, az csakis magára vessen.

197337314_510050013768411_3968855936992827320_n_2.jpg

Miután 2009-től két cikluson át, vagyis 2017-ig volt Obama az USA (első fekete!!) elnöke, utána hamar meg is írta ennek az időszaknak a memoárját. Én balga azt gondoltam, hétszáz oldal elég erre, de aztán kiderült, az első kötet csak az első időszakot foglalja össze, a második kötet még készül. Ez az első persze a megválasztás előtti időszakot is elmeséli, és ott ér véget, amikor 2011 május 2.-án végre sikerül likvidálni a fő bűnöst, a világ legnagyobb ellenségét, terroristáját, a 2001. szeptember 11-i rémet, a több ezer áldozatot kívánó new york-i ikertornyok és más helyszínek ellen elkövetett robbantások kitervelőjét, Oszáma bin Ládent.

Jó elnök - rossz elnök

Már az előző blogbejegyzésem után is mosolyogtam azon, hogy egyesek milyen határozottan ítélkeznek Obama felett, egy-egy történetre utalva, egy-egy döntését kritizálva, vagy épp hiányolva. Holott épp az a legérdekesebb a könyvben, hogy jól szemlélteti, mennyire nehéz egy-egy fajsúlyosabb döntést végigvinni az amerikai demokrácia soklépcsős rendszerén. Hogy mennyire megnehezíti a politika természetét a kettéosztottság, a két párt folyamatos küzdelme, versengése. Vagy ne mondjuk, hogy megnehezíti, mondjuk inkább, hogy féken tartja? Hogy állandó kontrollt biztosít?

Miközben felfogom, hány de hány tárgyalás, lobbista és szakértő, mennyi udvarlás, netán még manipulációs lépések sora is szükséges egy-egy változtatáshoz, egy új törvény elfogadtatásához, vagy épp egy korábbi visszavonásához, aközben végig az jár már a fejemben, hogy a fenében történhetett meg, hogy Obama után Trump lett az elnök. És hogy végigvitte a ciklusát, nem bukott bele menet közben. Sőt, majdnem nyert másodszor is.

Nyilván egy elnök, de még egy ex-elnök sem írhat le mindent egészen pontosan, nem adhat ki minden információt, de azt hiszem, arra nagyon, kiválóan jó ez a könyv, hogy:

  • segít átlátni az USA intézményrendszerének, döntéshozatalának fő elemeit
  • segít megérteni, miért olyan összetett minden fontos kérdés, mennyi de mennyi szempontot kell figyelembe venni és amikor azt gondolod, hogy mindenre gondoltál és mindent szakértők hadával körbejártál, még mindig jöhet (és legtöbbször jön is) egy nem várt esemény, fordulat
  • kitágítja a horizontokat, tanít, informál, elmagyaráz folyamatokat, összefüggéseket.

 

Nyilván elsődlegesen a saját honfitársainak szánta a könyvet. Akikről az az általános (európai) vélemény, hogy nem túlságosan tanultak, nem tudnak annyit a világról, mint mi, civilizált európaiak (szándékosan sarkítok, lehet, hogy nincs igazam, de nekem van egy ilyen tapasztalatom). Ebből a könyvből mindenki kap egy gyorstalpalót a legújabb kori történelemről úgy, hogy az elnök mesél: első G20-as találkozója kapcsán a nagy európai és világhatalmak vezetőiről, Oroszországról, Kínáról, Indiáról, az arab térség vezető országairól, a világfolyamatokról, illetve arról, hogy az ezekhez való viszonyát ő személyesen hogy élte meg. Természetes,hogy van egy alapos tudása, információja egy-egy államfőről, politikusról, de milyen izgalmas megélni az első találkozást, azt, hogy egy robottal/bábuval/kígyóval… fog tárgyalni, vagy egy emberrel, akit hozzá hasonlóan foglalkoztatnak az emberi dolgok is, a gyerekneveléstől a nők jogain át a börtönben tartott foglyokig. Kifejezetten érdekes részek azok, amikor egy-egy politikus (Merkel, Sarkozy, Brown, majd Cameron, Putyin, Medvegyev, vagy éppen Mubarak, Netanjahu, vagy az indiai, a kínai miniszterelnökök), vele szembeni viselkedését, kommunikációját, személyiségét leírja.Vagy amikor elmeséli találkozását Vaclav Havel-lel Prágában, aki hetvenes évei elején már nem elnök (az alkotmány szerint nem volt már újraválasztható), de még viszonylag jó állapotban van (2011-ben halt meg). Havel felhívta a figyelmét arra, hogy ne ringassák abban a hitben magukat, hogy Európa problémái meg vannak oldva, mert a keleti blokk országaiban még törékeny a demokrácia. Azt mondta Havel (2009-ben!), hogy:

„- Bizonyos értelemben a szovjetek leegyszerűsítették, hogy ki az ellenség… Napjaink önkényurai kifinomultabb eszközöket alkalmaznak. Pártolják a választási demokráciát, miközben lassanként aláássák a demokráciát lehetővé tévő intézményeket. Dicsőítik a szabadpiacokat, miközben ugyanazt a korrupciót, urambátyám mentalitást és kizsákmányolást folytatják, ami a múltban volt.”

Kis színes: soha nem tudtam volna meg, hogy milyen az elnöki gép, az Air Force One! Van benne elnöki háló, iroda és zuhany! Harmincfős személyzet, tárgyalók, kényelmes ülések, padlószőnyeg, ahol a fáradt kollégák időnként elnyúlnak munka- illetve menet közben…, páncélozott ablakok, levegőben tankolás lehetősége, kihajtható műtőasztal stb.

Ígéretek és a valóság

A könyv komoly súlyt helyez arra, hogy elmeséli, mennyire nehéz folyamat vezetett el oda, hogy a választási kampányában komoly ígéretként hangoztatott (és valóban részéről elsődleges célnak tekintett) egészségügyi reformot sikerüljön elfogadtatni, végigvinni. (Mégsem állom meg, hogy a kisördögöt ne hagyjam szóhoz jutni: mennyivel egyszerűbb dolga lehet Kelet-Európában egy kétharmados többségű kormánynak… lehet, hogy úgy van vele, mint a nyuszika a fűnyíróval? Ami túl egyszerű, az már nem is olyan érdekes? Minek, ha anélkül is megtartható a hatalom? Sokba kerül, van annak a pénznek jobb helye is… Sőt, akkor már vonjunk ki pénzt az oktatásból is! Minek az a sok kiművelt, gondolkodó, aztán hőbörgő népség... - na, csak nem bírtam visszafogni magam, elnézést!).

Ráadásul ebben az időszakban még jócskán nem voltak túl a pénzügyi válságon. A hitelkárosultak tömegei, a rettentő magas munkanélküliség önmagukban is komoly problémát jelentettek, ezek mellett (és az időről-időre jelentkező nem-várt események, mint szomáliai kalóztámadás, mexiói öbölbeli olajfúró tornyok katasztrófája, hurrikánok, időnként felbukkanó terroristák stb.) próbálta Obama tartani az irányt és mindenáron kivitelezni az un. Obama Care-t.

Nem tudom, ti emlékeztek-e a részletekre, nekem nem volt meg az a történet, hogy – sok egyéb ügyes, kreatív húzás mellett – mi, ki segített a végén. Az történt, hogy miután az Amerikai Katolikus Püspöki Konferencia is kifejtette, hogy nem támogatja a törvényjavaslatot, fellázadt egy apáca, bizonyos Carol Keehan nővér, aki az ország katolikus kórházait igazgatta. A hatvanhat éves irgalmas nővér kijelentette, hogy a törvény elfogadása elengedhetetlen ahhoz, hogy szervezete ellássa a küldetését és gondoskodjon a betegekről. És rávette a többi katolikus női rendet, szervezetet is (50 ezer taggal), hogy támogassák nyilatkozatát. Ez nagy segítség volt ahhoz, hogy aztán többen is meggondolják magukat és megszavazzák a törvényt.

Még fel sem ocsúdtak a nagy menet után, amikor már azt kellett eldönteni, a többi ígéretet milyen ütemben, hogyan próbálják végrehajtani. Volt még bőven téma: az abortusz, a fegyverviselés, a rasszizmus mellett az LMBTQ-jogok és a bevándorlás témája. Egy korábbi törvény megtiltotta, hogy az LMBTQ közösséghez tartozó személyek szexuális irányultságuk vállalásával szolgálhassanak a seregben. Ez ugyan nem felelt meg a híres amerikai eszmeiségnek, és a hadseregre is káros hatással volt, de nem volt egyszerű változtatni rajta. Végül az történt, hogy felmérték a katonák hozzáállását a témához és egyértelművé vált, hogy kiderült, a többség szerint (kétharmad) ez nem akadályozza a küldetésük végrehajtását, így a szenátus is nagy fölénnyel, még jelentős republikánus támogatást is kapva, visszavonta a korábbi törvényt.

A bevándorlási törvény jelentőségét az is mutatja, hogy 2010-ben 11 millióan éltek az USÁ-ban hivatalos papírok nélkül. Ezt azonban nem sikerült véghezvinni a tervezett úton. Hiába, minden nem sikerülhet… Hiába végezték a legtöbb nehéz és piszkos munkát a bevándorlók, a magas munkanélküliség miatt tőlük féltették a munkájukat a legtöbben.

Dilemmák

Számomra rettentő érdekes az arab tavaszhoz köthető része a könyvnek, egyáltalán, az arab országokkal, a közel-kelettel kapcsolatos gondolatok, dilemmák elemzése. Miközben folyton előjön Afganisztán, az iraki és az iráni helyzet, szerepvállalás, a Bush kormány korábbi rossz döntéseinek megörökölt következményei, Izrael, mint fő szövetséges nem mindig elfogadható húzásai, aközben váratlan, vagy legalábbis nem akkorra és nem úgy elképzelt dolgok történnek Tunéziában, Egyiptomban, Líbiában. Az arab világ logikája pedig szintén nem egyszerű, távol áll a demokratikus, haladó, liberális eszméktől, gondolkodástól.

Aztán felbukkan Trump. Eleinte nem vehető komolyan, de aztán, mint egy rossz vicc, odáig fajul az általa elindított rágalomhadjárat, miszerint Obama nem is amerikai állampolgár, mert nem ott született, hogy mire kapcsol a Fehér Ház, már a sajtót ez a baromság jobban izgatja, mint egyéb, sokkal fontosabb kérdések. Képzeljük el ezt a szituációt, amikor már kezd világossá válni, hogy a tálib terrorista nyomára bukkantak:

„Miközben a Fehér Házban a szokásos rendben folyt a munka. Figyelemmel kísértem a líbiai helyzetet, az afganisztáni háborút és az újra kitörőben lévő görög adósságválságot, amely most már az Egyesült Államok piacaira is hatással volt. Egy nap, amikor épp a Válságteremből jöttem ki, összefutottam sajtószóvivőmmel… aki azzal fogadott, hogy a napi sajtótájékoztatón a születési anyakönyvi kivonatom hitelességével kapcsolatos kérdésekre kellett válaszolnia.

...

Több mint egy hónap telt el azóta, hogy Donald Trump befurakodott a politikai diskurzusba. Tanácsadóimmal feltételeztük, hogy miután minden lehetséges bőrt lenyúztak a témáról, a média lassan belefárad születésem körülményeinek boncolgatásába. De mint állóvízben az alga, Trump összeesküvés-elmélete hétről hétre egyre csak terjedt.”

Hány ilyen történetet ismerünk! Amikor valaki elterjeszt egy baromságot, a sajtó felkapja, csamcsog rajta hetekig, aztán kiderül, kamu. Mégis ott marad a nyoma, a méreg nem ürül ki azonnal, vagy táptalajként szolgál más, új baromságoknak. Nagy az isten állatkertje... mondhatjuk. Ha jobb gondolatunk nincs.

Persze a könyv egyik legizgalmasabb része Oszáma bin Láden rejtekhelyének felfedezése és az akció megtervezése, kivitelezése. A terv rettentően körültekintő, előkészített, mégis borzasztóan kockázatos volt többféle szempontból is (nem voltak 100 %-ig biztosak benne, hogy ő az, és nem lehet csak úgy behatolni egy ország légterébe, ahogy tervezték - de tudták, máshogy nem lehetséges - hogy csak a legfontosabbakat említsem). Persze csak kevesen tudtak róla. Közben Obamának sajtóbálon kellett vicceseket mondania,  reprezentálnia, jópofiznia hírességekkel, amit egyébként is utált. Mindenféle találkozókon kellett részt vennie, úgy csinálni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Miközben tudta, attól függően, mikor száll fel a köd Pakisztán érintett területén, azon, vagy a következő éjjelen behatolnak az ázsiai országba az amerikai helikopterekkel és megkísérlik végrehajtani az akciót. Pont, mint a filmekben. Szerencsére sikerült, nem lett belőle nemzetközi diplomáciai botrány, sőt, a világ sok helyén fellélegeztek, még Pakisztánban is.

Viszont ezek a gondolatok még nagyon megfogtak engem, amelyeket megfogalmazott a likvidálás utáni eufória csillapodása után:

"Elképzeltem, milyen lenne az Egyesült Államok, ha kormányunk ugyanolyan szakértelemmel irányítaná gyermekeink oktatását vagy a hajléktalanok otthonhoz segítését, mint Bin Láden kézre kerítését. Ha ugyanannyi erőforrást és kitartó munkát fektetnénk a szegénység felszámolásába, az üvegházhatás csökkentésébe, vagy a minden család számára elérhető bölcsőderendszer kiépítésébe, mint most ebbe a katonai akcióba... Sajnos ez volt a helyzet: nem tudtuk elképzelni, hogy a kívülről jövő támadások visszaverésén és a külső ellenségek legyőzésén kívül bármilyen más ügy egységbe tudná kovácsolni ezt az országot. Láttam, milyen messze vagyok még attól a fajta kormányzástól, amit szerettem volna megvalósítani..."

Ha még érdekel titeket a könyv, nagyon javaslom, hallgassátok meg ezt a beszélgetést, Gulyás Marci a Partizán Olvasókörében beszélget róla Sipos Balázzsal. Ők nem voltak ilyen lelkesek mint én, több dolgot hiányoltak a könyvből. Nyilván, aki sokat tud, nálam sokkal többet, azoknak lehet hiányérzetük. Ugyanakkor még jön egy kötet, én bízom abban, hogy ott még sok dologra kapunk magyarázatot, lesznek olyan végső következtetések, amelyeket most itt a két beszélgető hiányol.

Én azt gondolom, jól választották meg a könyv stílusát, témáit, részletességét. Nehéz ennyi fontos dologról írni akkora terjedelemben, hogy ne legyen hézagos, ne maradjon hiányérzet, ugyanakkor ne kelljen kivenni egy év fizetés nélküli szabaságot, ha el akarjuk olvasni, illetve emészthető legyen minél többek számára.  

Én bírtam. De még emésztem...

/Ugye tudjuk, az USÁ-ban csak egyszer választható újra az elnök. Ez sem egy rossz módszer. Pedig milyen normális fazon és milyen fiatal még... mondja a földhözragadt, kelet-európai hozzá nem értő lelkes olvasó./

És itt van az első részről írt blogbejegyzésem, ha még bírjátok, vagy ha netán még nem olvastátok volna.

 

Koskovics Éva

 

borító fotó: Pixabay

A bejegyzés trackback címe:

https://coachco.blog.hu/api/trackback/id/tr8616641484

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása