Gondolj arra, hogy mindezért hálás is lehetnél!
2021. május 17. írta: CoachCo

Gondolj arra, hogy mindezért hálás is lehetnél!

186543021_589019608747747_6577952982340529065_n.jpg

Talán sokan érzik úgy mostanában, végre, kicsit mintha jobb lenne, talán túl vagyunk a nehezén.

Kezdünk kicsit megkönnyebbülni. Kezdünk visszaszivárogni az offline életbe, merünk találkozni, kimozdulni. Persze tudom, vannak, akik korábban sem zavartatták magukat, ezt a dolgot sem láttuk mind egyformán súlyosnak. A legtöbben lehorgonyoztak már viszonylag az elején egy álláspontnál, véleménynél, és ahhoz végig ragaszkodtak, ahhoz mindig találtak kellő bizonyítékot, hírforrást, társat, aki hasonlóan gondolja, akihez lehet csatlakozni, akikkel össze lehet kapaszkodni.

Vélemények

Érdekes dolog megfigyelni azt is, ki hogyan fogalmaz, milyen szóhasználattal kommunikál, mennyire rögzült, vagy esetleg nem-mindentudó állásponton van: meggyőződésből, halál biztosan állítja a véleményét, vagy valahol középtájt mozog, ingadozik, nem rest azt sem bevallani, hogy bizony sokszor maga sem tudja, mit gondoljon, kinek higgye el, amit mond. Persze mindig azok a leghangosabbak, akiknek kevés a tudásuk, és az on-line tér jól rá is tud erre erősíteni. Aztán ha véletlenül meghallanak egy hezitáló tudóst, kutatót, az persze csak olaj a tűzre. Ez már csak így működik.

Nem tett jót... vagy de?

Nem tett jót ez az időszak a biztonságérzetünknek, a mentális állapotunknak, legtöbbször az anyagi helyzetünknek sem (bár vannak szerencsések most is, akik épp olyan területen dolgoznak, ahol meglendült a forgalom, vagy épp be tudtak kerülni egy olyan üzletbe, amit a járvány erősített meg).

Majdnem folytattam azzal, hogy nem tett jót a járvány az emberi kapcsolatainknak sem, ami valóban igaz egyfelől, hisz óvatosnak kellett lenni, ritkultak a személyes találkozások, másfelől viszont fel is értékelődtek. Felértékelődött egy-egy on-line beszélgetés súlya, jelentősége, még hosszú telefonbeszélgetéseket is folytattam én is, amiről pedig már szinte leszoktam azt megelőzően.

El sem tudom képzelni, milyen lehet azoknak, akik elveszítették családtagjukat, barátjukat a betegségben. Sajnos én is ismerek ilyeneket, tehát nem egy absztrakt lehetőségként képzelem el, de amikor hallgatom a vírustagadókat és a járványt félvállról vevőket, akkor mindig eszembe jutnak ezek az ismerőseim és elgondolom, számukra milyen lehet ezeket a véleményeket hallgatni.

 187443580_1877639089072264_7783201039820249920_n.jpg

 

Tanultunk?

Meglátjuk, hogy alakul a jövő, valójában senki nem tudja most biztosra, lesz-e negyedik hullám, mi lesz a folytatás. Látjuk, a világ menetére nincs eget rengető hatással a Covid. Nem fordult meg a - kis túlzással - pénz által uralt forgása a Földnek, nem kezdtek el látványos módon gondolkodni a nagyok (politikusok, nemzetközi szervezetek, globális vállalatokat vezetők, azok részvényesei) azon, hogy más működési rendet kellene kitalálni, bevezetni, elindítani, meghonosítani. Minden ott folytatódik, ahol egy kicsit megtorpant. Pedig jönnek még a borzasztó képek Indiából, Dél-Amerikából, riogatnak mutánsokkal, de mindez kevés ahhoz, hogy felébredjünk.

Tudom, nem vagyok egyedül a véleményemmel, de fogalmam sincs, mi lenne az az ingerküszöb, ami hallhatóvá tenné a más hangokat, amelyek nem a hagyományos csatornákon, nem a megszokott alapokon születnek.

Hála

 

183391578_132539735534794_4285614545281193085_n.jpg 

Kezembe került egy amerikai orvosi lap magyar kiadása (lásd a képen!), ahol egy cikkben azt gyűjtötték össze, mennyi fontos dolog van, amelyekért hálával tartozunk a járványnak (Peter F. Buckley: A reziliencia és hálásnak lenni). Ilyeneket szedett össze a szerző:

  •  családunk jó egészsége;
  • lehetőségünk van dolgozni;
  • összetartás és egyéni adottságok a multidiszciplináris csapatunkban (ők ugye egy orvosi egyetemi közösségről beszélnek, ez fontos!);
  • figyelemre méltó részvét, professzionalizmus és reziliencia a csapatunk tagjaitól;
  • innovációink és egyetemi egészségügyi ellátóként betöltött szerepünk;
  • kari és kollektív sikerek a koronavírus-járvány alatt – és ellenére;
  • a hallgatók képzésének megerősítése;
  • figyelemre méltó támogatás a barátok, a lakóközösség részéről és random figyelmességeik;
  • a korábban maguktól értetődőnek vett dolgok most sajátos/speciális jelentést kapnak;
  • személyes és szakmai fejlődésünk ezen élettapasztalatok révén.

 

Ha ezeket végiggondoljuk, mi is tudunk azonosulni néhánnyal.

Vagy, rosszabb esetben, látjuk, mi az, ami sajnos nálunk nem működik megfelelően. De – ha szerencsések vagyunk – még egyéb tényezők is eszünkbe juthatnak.

Én például nem bántam, hogy kevesebbet kellett autóznom a városban.

Örültem neki, hogy többet van együtt a családunk (igaz, néha sok volt a jóból…)

Hálás voltam a sorsnak, hogy olyan helyen élünk, ahol közel a természet és sokat tudtam kint lenni.

Valójában azért is hálás voltam a tudománynak, hogy hamar meglett az oltás, hogy hamar kiderült, lesz megoldás, van fény az alagút végén.

Szépen felépíthető egy erős háttér, egy komoly támrendszer! Amelyek egymást is támogatják, akárcsak a farönkök ezen a képen!

187028281_370626401049750_5732828313732568221_n.jpg

 

Jó történetek

Van egy érdekes interjú a lapban a neves magyar agykutatóval, Buzsáki Györggel is, akit komoly életműdíjjal tüntettek ki idén az USÁ-ban, ahol él, ahol kutat. Kérdezték arról, melyik felfedezésére, szakmai eredményére a legbüszkébb, és melyik hogy született. Válaszából kiderült, ő is arra a következtetésre jutott, hogy sokszor egy rossz helyzetnek, vagy egy nagy kudarcnak köszönhetünk majd a legtöbbet.

Elmesélte, hogy 1979-ben épp egy amerikai egyetemen végzett kutatásokat, és mivel a feleségét nem engedték ki vele (régi szép szocialista rendszer…), egyedül töltötte a szentestét. És mit tesz isten, ezen az éjjel valahogy meglódult a fantáziája és jelentős dolgokra jött rá akkor. Az ekkor született felfedezései is hozzájárultak ahhoz, hogy idén ő kapta az amerikai Idegtudományi Társaság legrangosabb, tudományos életpályát elismerő Gerard-díját.

Az is érdekes az ő történetében, hogy valaha mérnöknek készült, de mivel Pécsett élt a család, és ott nem volt műszaki egyetem, rábeszélték az orvosira, anyagi okok miatt. Nem tudták volna vállalni a többletterhet, amely a Budapestre költözéssel járt volna. Viszont az a mérnöki szemléletmód, gondolkodási módszer, amit korábban elsajátított, a meglévő műszaki fogékonyság sokat segített kutatói pályáján. Ő jött rá arra is, hogy lehet mérni az agyi hullámokat!

Csak optimistán!

Szóval, azt hiszem, a legjobb amit tehetünk, hogy próbálunk abban hinni, lesz ennek még bőven pozitív következménye. Próbálunk inkább a pozitív gondolatokra koncentrálni, optimistán tekinteni a jövőbe.

Talán a fiataloknak a legnehezebb most. Mi egészen más helyzetben szocializálódtunk, könnyebb dolgunk volt. Még akkor is, ha ez még a múlt rendszerben történt. Nem elég nekik, hogy belenőttek a klímaválságba, hogy egzisztenciálisan kevesüknek van garanciájuk arra, hogy jó irányba mennek, biztos jövő felé, most kaptak a nyakukba egy ilyen járványt, amely a számukra legfontosabbat, a közösségi élményeket is leredukálta. Talán nekik a legnehezebb. De azt hiszem, épp ezért, bennük van most mindennek a kulcsa. És szurkolok nekik nagyon! Ahol tudok, még segítek is ebben. A magam módján.

 

Koskovics Éva

 

http://kokart.hu/

A fotók sajátok!

Ha szívesen olvasnál más jellegű dolgokat is, van egy ajánlatom, ITT!

 

A bejegyzés trackback címe:

https://coachco.blog.hu/api/trackback/id/tr5016563528

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása