Vajon mennyire ismerte egymást ez a két ember? Tudták-e egymásról, milyen sok közös van bennük?

Akaratlanul is rendeztem magamnak egy irodalmi roadshow-t. Két elképesztő írónak, költőnek, vagy ha úgy tetszik, két kisfiúnak, két, magával súlyos családi terheket cipelő fiatalembernek  köszönhetően.  Az egyik történet 1946-ban, a másik 1970-ben indul. Az első még tart, a második sajnos tavaly tragikusan korán megszakadt. Gondolom, ismerték egymást. Jó lenne tudni, találkoztak-e, beszélgettek-e egymással? Talán majd megkérdezem egyszer...

Bereményi Géza és Térey János

Most, így utólag az a gondolat is erősen foglalkoztat, hogy mennyiben köszönhetik személyiségbeli különbségüknek azt, hogy egyikük már biztosan szép kort él meg, míg másikuk fájdalmasan korán, váratlanul távozott. Ezt a kérdést nem hiszem, hogy bárki meg tudná, vagy meg merné válaszolni, de bennem mégis felmerül.

Azt írja Bereményi a Magyar Copperfield c. önéletrajzi regényében, hogy „az álom hazudhat – önéletírás nem.” Van is a könyvben olyan jelenet, ahol bevallja, könnyebb lett volna róla, arról a bizonyos történetről nem írni, de nem tehette meg. Azt is megfogalmazza máshol, hogy „Az írás első számú feltétele, hogy az ember elfogadja önmagát.” Ezt nagyon igaznak érzem. Szerintem Térey-nél is visszaigazolódik ugyanez, de ő mintha még ezzel a könyvvel is épp azon dolgozna, hogy felfejtse annak a titkát, miért lett ő az aki, kicsoda is ő valójában, és elsősorban saját magával elfogadtassa, hogy azért lett ilyen, azért lett ez az ő útja, mert volt mögötte egy történet. Nála nehezen lelhető fel az elégedettség, önmaga elfogadása. Közben nagyon is ott van benne az erő, valamiféle belső hit, egy nagyon határozott értékrend. Sokszor olvastam, hallottam már, hogy Térey az egyik legkiemelkedőbb (ha nem „A” legkiemelkedőbb) kortárs költőnk. Persze ezt mindig az utókor igazolja vissza igazán, amit pedig mi sajnos nem fogunk tudni kontrollálni.

Térey, aki komoly kutatásokat végez családja történetének feltérképezésére - a könyv első fele komoly szociográfia is egyben -, valahol így fogalmaz: „Az a kérdés, hajlandó vagy-e lemenni az őseidért a kútba, vagy sem, és kibírod-e, amit felhozol.” – hatásos, ütős megállapítás!

Hogy miért roadshow? Mert vitt magával a két történet, ahol két, apa-fiú problémákkal küzdő, identitáskereső, a közegéből kitörni vágyó, az irodalomra fogékony, a már nagyon fiatalon könyvekbe menekülő, tudásvággyal, világra való nyitottsággal megáldott férfi életébe láthattam bele. Egészen más alapokkal, mégis megannyi hasonlósággal, párhuzammal.

Könyvek, varázslat

Időnként előfordul, hogy két (sőt, több) könyvet olvasok egymás mellett. Most az volt az oka, hogy az egyiket E formában olvastam és azt lámpa nélkül is lehet, akár hajnali ébredéskor. A másik nemrég jelent meg, sokan vártunk rá izgatottan, kíváncsian. Félelmetes, hogy Térey-nek nem sokkal a halála előtt elkészült ez az önéletrajzi műve, holott még nem volt ötvenéves. Ritkán írják meg emberek az önéletrajzukat ilyen korán. Azt gondolják, van még rá idő. Ez általában inkább egy időskori vágy.

Ahogy olvastam a két könyvet, ráébredtem, hiába a korkülönbség, ők mégiscsak kortársak. Ők – még ha egyikük a fővárosban is nőtt fel, másikuk Debrecenben -, akkor is ennek a zivataros magyar történelemnek a korábbi fejezeteit élik meg, szenvedik meg a családjukkal. Ez egyszerűen nem megúszható!

Férfisors?

Mindkettőjüknek adatik egy elcseszett apa (sőt, Bereményinek kettő is, amennyiben a nevelőapját is annak vesszük), és mindkettőnek adatik egy erős asszony, aki viszont támaszt jelent. Térey-nél sajnos az erős asszonynak is idő előtt elfogy az energiája, az életereje, mielőtt fia teljesen felnőtté válna. Apjáról így ír: „… arroganciáját, mint minden arroganciát, a félelem táplálta, a félelem saját kiszolgáltatottságától.”

Atyaég, mennyi ilyet láttam már! Mennyi férfi szenved ettől manapság! És mennyi férfi nem ismeri ezt fel, hanem adja tovább, adja át a saját fiainak!! – szólal meg most belőlem az, aki emberekkel dolgozik, aki a maga 57 évével már sok sorsot látott, sok elcseszett életet, arrogáns embert (férfit…) ismerhetett már… Persze a nők sem úszhatják ezt meg, de mintha mi többet tudnánk tenni ellene: bátrabban beszélünk róla, előbb kérünk segítséget, talán még könnyebben is lépünk túl ezeken. Hisz nekünk dolgunk van, ott a gyerek, például. (No, ezzel most biztos darázsfészekbe nyúlok, de vállalom... azzal együtt, hogy én sem szeretem az általánosításokat. De megéltem már sokszor, hogy ezek a dolgok nagyon másképp működnek a nők és másképp a férfiak esetében. Ez csak a saját kis kitérőm volt, nem erről, pláne nem magamról akarok most írni!) 

Nem sok tragikusabb dolgot tudok elképzelni, mint amikor valaki megéli, sőt, eljut oda is, hogy bevallja, nem szereti az anyját, apját, vagy a gyerekét. Ez nagy, megemészthetetlen dráma és soha nem marad nyomtalan, ha valaki megkapja ezt az élettől.

Bereményi sokáig nem is ismeri az édesapját (akihez 15 évesen ment hozzá a gyereklány anyja!). Hatéves koráig a nagyszüleivel él. Térey gyerekkorára nagyon is rányomja a bélyegét nehezen kezelhető, idegi problémákkal küszködő apa. Akinek labilitásához – és Térey életéhez, sőt, a megszületéséhez is – köze van annak is, hogy drámai módon elveszítik első gyereküket, egy kislányt. Jól tudom, milyen nehéz dolog ez egy családban. Ez is saját tapasztalat...

Milyen szerencse, hogy Bereményinek ott vannak a szerető, életrevaló, Teleki téri piacos nagyszülei, akik mindent, elsősorban a szeretetet - abból végtelen mennyiséget - megadnak neki a kis szoba-konyhájukban. De főleg Róza, a nagyanya, aki mint egy nagy védőangyal babusgatja őt, akire később is mindig számíthat, akitől tizennyolc évesen is megkapja azt, amire egy 18 évesnek épp szüksége lehet, mondjuk párszáz forintot (ami abban az időben komoly összeg volt). Az öregapja is fontos figura, nem véletlen, hogy az Eldorádó című önéletrajzi filmje akkorát szólt.

Téreynél az orvos anya jelenti a támaszt, nála erős férfi figura nehezen található. A rokonokon is érződik a frusztráltság, az a valami, ami a családi történetben keresendő, amit keres is, és amit nagyjából meg is talál az író.

Mindketten más néven lettek anyakönyvezve. Ez is egy komoly hasonlóság! Hogy mindketten akartak egy saját nevet maguknak. Térey-nek kellett keresnie egyet (a Tóth helyett), Bereményinek (aki Vetró névvel lett anyakönyvezve az apja után, aztán nevelőapja után egy ideig Rózner volt) kapóra jött a nagyapjától kapott név.

Nagyon jól visszatükröződik a személyiségükben az, amit kisgyerekkorukban magukba szívtak, amilyen közegben felnőttek. Térey így fogalmaz: „Ha valamiről nem tehet az ember, akkor az a saját gyerekkora.”

Bereményiben ez a piacos leleményesség, vagányság köszön vissza, ami beleívódott a piaci közegben és a bérházban, ahol lakott a nagyszüleivel (folyton Eperjes Károly jelent meg a lelki szemeim előtt, ahogy játszotta az Eldorádóban a nagyapát – az telitalálat volt!). Még a később megkapott mostohaapa sem tudja ezt kiírtani belőle, pedig igazán mindent megtesz az ügy érdekében.

Térey-nek nehezebb dolga volt. Az a fajta földhözragadtság (milyen jó kifejezés ez!!), amit sokan megéltünk vidékiként, amit a (régi, elveszett, eltékozolt) földek utáni vágyakozás, nosztalgia jelentenek, azt tényleg csak azok érthetik, akiknek a vérében van ez. Mint ahogyan megkapják mások valószínűleg a kalmárságot, a segítő szakmák iránti fogékonyságot, vagy más, hasonló, generációkon átívelő mesterségeket, örökségeket.

Fantasztikus, ahogy mindkét emberből kitör a zeneiség, a költőiség, pedig egyikük sem kap hozzá családi alapokat, hagyományokat, nevelést. Ez lehet a zsenialitás, ez az igazi fogékonyság! Amikor a semmiből tör elő. Az olvasás szeretete, az irodalomra való fogékonyság, a filozofikus gondolkodás születési adottság náluk (ahogy Bereményi a rendőrkapitányságon előveszi a Nietzsche kötetet és elkezdi unalmában olvasgatni, 17 évesen, pápai gimnazistaként, attól behaltam).

Csodálatos, ahogy mindketten leírják a felnőtté válásukat, a másik nem iránti érdeklődésük kibontakozását. Egyiküknél ennek organikus, könnyed kibontakozását, másikuknál a görcsösséget. Vajon kinél melyiket?... Bereményi első balatoni nyarát, a stoppolásos történeteit (hatvanas évek eleje, én még nem is éltem…) annyira élveztem, talán a könyv számomra legkedvesebb része. Ennek a résznek a humora, a bája, a Zsuzsával kibontakozó szerelme (kb. negyedórás történetről beszélünk...) annyira kedves, annyira kamaszkori, annyira valóságos, hogy – nem tudok rá jobb kifejezést, elnézést – tényleg beszarás!

Térey történetei kevésbé vidámak. Nála is fellelhető nyomokban a humor itt-ott, de olyan, mintha ezt nem engedhetné meg magának. Mintha egy nagy súly húzná vissza. Ahogy húzza is.

Amikor a tavaszi karantén előtti utolsó színházi élményem során Fullajtár Andrea kortárs költői estjén is elhangzottak Térey versek, utána vettem meg a verseskötetét az Őszi hadjáratot. Időnként leveszem a polcról és mindig, tényleg mindig kapok tőle valamit, találok benne valami különlegeset. Majd a végén lesz innen egy vers!

Bereményi életműve egészen elképesztő (és akkor még arról szerintem sokan nem is tudnak, hogy Pásztor Anna az ő lánya!). Rengeteget írt, rengeteg dalszöveg, a Cseh Tamással együtt létrehozott életmű önmagában egy korszakos dolog. Filmek is, jobbnál jobbak.

Találkozások

Mindkettejükkel találkozhattam élőben is. Térey volt Nagykovácsiban író-olvasó találkozón, A Legkisebb Jégkorszak megjelenése után (a könyvben szerepel is Nagykovácsi). Bereményi élőzését Mádon élvezhettem pár évvel ezelőtt, ahova eljöttek Másik Jánossal egy este, a Barta pince meghívására. Az egy nagyon vidám este volt, intellektuális, mégis nagyon könnyed. Minden kör után jött egy pohár furmint, egyre vidámabbak voltak és persze mi is, a nézők. Az élő műfaj, ennek következtében egy kicsivel több kötődés, mindig hozzátesz valamit a kapott élményekhez, tapasztalatokhoz. De most így, ezzel a két könyvvel is együtt, én mindkettejüket a szívembe zártam.

Kritika

Épp az e heti Magyar Narancsban jelent meg Térey könyvéről Németh Gábor írása. Tényleg, Térey is írt többször a lapba… Igen, ő az a bizonyos SZFÉ-s Németh Gábor! Ő is kiemeli azt a mondatot, ami engem is szíven ütött: „Pasarétről könnyű szeretni Debrecent.” Hú, hányan éljük ezt meg olyanok, akik elhagytuk a szülőföldünket, akik továbbléptünk, kiléptünk a nagy magyar vidéki valóságból!

Érdekes kérdése Németh Gábornak - aki szépen méltatja a könyvet és jó gondolatokat emel ki belőle, egészen másokat, mint én -, a cikk végén, hogy vajon mit szólna Térey most az egyetemen zajló dolgokhoz, ha élne? Térey is színházi ember volt, több színdarabját játszották színházak, nagy színházjáró, színházszerető volt. És ahogy Budapestről, a budapesti épületekről és a főváros történelmi múltjáról tudott írni… nem véletlen, hogy nemrég posztumusz díszpolgára lett a fővárosnak. De lehetne a Balaton-felvidéké is, vagy Debrecené is. Vagy úgy általában. Ő egy igazi díszpolgár volt, a szó legjobb, legpozitívabb értelmében. De lehet, hogy a polgár jobban hangzik…

Bereményi is díszpolgár, ő 2017-ben kapta a címet, de Cseh Tamással közösen a Pro Urbe címet is megkapták 1998-ban, no és Kossuth díjas is, nem mintha a díjak annyira számítanának (főleg manapság) az én szememben, de úgy látszik, mégis… Na, szóval ő egy életművész, egy csupa zene, csupa élet figura. Ha csak belegondolok az Udvaros Dorottya, a Básti Juli-Cserhalmi, vagy a Für Anikó lemezekbe, borsózik a hátam.

Száz szónak is egy a vége: vége. Nem írok többet róluk, olvassátok el a könyveket!

Az átéléshez és a hangulathoz még egy Bereményi dal és egy Térey vers szeretettel! 

Fészekalja

Most, amikor megint csupa nyilt seb

Vagyok, mint egy elemista, visszafekszem

A tizennyolc év előtti ágyacskámba.

Volt egy módszerem, hogyan kell 

Pillangót álmodni. Kéket, sárgát

És pirosat. Ébredni a jóban.

Nap, amelynek dandárja nincsen,

Mert párnák között telik moccanatlan.

Boldog dögrovás, nyomom az ágyat mumpszosan.

A délutáni rádióban mesejáték.

Uzsonnára reszelt almát és tűzforró 

Teát hoz be anyám az ezüsttálcán. 

Beálmodom magam eső előtti,

Csupa ígéret korszakomba. Egyetlen

Hatalamas vidámpark a tér, futófények

Hangsúlyozzák a szenzációkat.

Gyönyörködöm bennük a betegágyból.

Nap, amelynek dandárja nincsen, 

Nem üthet ki balul, mert cselekménye sincsen,

Mákszemnyi félsz, jottányi aggodalom sem.

Visszafekszem a boldog kevesek közé.

Nap, amelyik minőségét korlátlan 

Ideig megőrzi, bevésődés a szürkeállományban.

Az előidők betegágya. Körülötte a gyerekszoba:

Személyes labirintus, amelyben Isten

Vezérelné a lépteimet, ha volna

Módom közlekedni benne.

Gyújtsunk egy gyertyát ma Térey Jánosért is!

Koskovics Éva