Nem tudom, a mai fiataloknak milyen arányban lehet stoppos élményük, közülük kik azok, akik még próbálkoznak ezzel a lehetőséggel. Én napi szinten találkozom Nagykovácsiban velük, akik a városba tartva lekésték a buszt és próbálnak fogni egy szimpatikus autóst. Ez itt, ebben a formában elfogadott dolog, a nagykovácsi burokban (zsákfalu), az itt közlekedő autók minőségét is figyelembe véve, nem jár különösebb kockázattal. Amikor még kérdés volt, melyik gimibe jelentkezzen a nagyobbik fiam, ez volt a mintavételes vizsgálatom fő módszere: felvettem reggelente egy-egy szimpatikus fiatalt és befelé a város felé jól kikérdeztem ezirányú tapasztalatairól.

Hogy is volt? Storytelling

De az a fajta stoppolási láz, meglehetősen széleskörűen alkalmazott módja az utazásnak, amely az ’átkos’ már szabadabb éveit jellemezte, különösen az egyetemista fiataloknál, nyáron a Balaton körül, vagy magyar-lengyel viszonylatban, az biztos, hogy mára szinte nullára csökkent.

Számos stoppolásos emlékem van, többnyire jók. Habár én elég gyáva voltam, és ha igen, akkor valamelyik barátnőmmel kettesben űztem a dolgot, egy-két alkalommal rákényszerültem magányos próbálkozásra is. A legelső alkalom egy balatonboglári építőtábor volt még középiskolásként, ahol a munka után egy nap kitaláltuk a barátnőmmel, kipróbáljuk, milyen ez. Életünkben először ültünk nyugati autóban. Persze az első siker után mindennapos szórakozásunkká vált és mindig vidám, jó élményeket jelentett az, hogy ilyen formában el-elruccantunk egy másik balatoni településre, ettünk ott egy fagyit, aztán vissza. Ízlelgettük a szabadságot, próbálgattuk magunkat, kíváncsiak voltunk, kikkel akadunk így össze. Szerencsére nem tartott sokáig a tábor, nem hozott össze a sors gyanús alakokkal, semmi rossz élmény nem volt. Az egyik kocsiban egyszer találtam egy klassz labdát a lábamnál, viccesen megkérdeztem, nem kaphatom-e meg és nekem adták. Évekig megvolt.

Ezt a képet tavaly nyáron lőttem, Svájcban. Igaz, nem stoppolás közben. Abból már erősen kiöregedtem... (magyarul: a munka megtölti a zsebedet, a kalandok megtöltik a lelkedet)

Az egyetemen voltak, akik szinte kizárólag stoppal utazgattak. A koliban sokan voltunk, tudtuk, ki hol lakik. Volt, aki gyakran járt haza, mások csak ritkán. Egyik barátnőm, nagyon csinos, helyes lány, spórolásból mindig a stoppot használta. Szolnok közelében élt az apja. Anyukáját pár évvel korábban elvesztette. Sokszor aggódtam, ha sokáig nem jött meg, mert voltak időnként rázósabb kalandjai. Aztán egyik nyáron vele indultunk el egy jugoszláv útra. Előtte újságot árultam a Déliben, így gyűjtöttem pénzt az útra. Aztán két hétre nekivágtunk. Első úticél Dubrovnik volt, aztán egy homályos terv, hogy majd kicsit utazgatunk még innen erre-arra az Adrián. Mondtam neki, hogy egy kikötésem van: nem akarok stoppolni, arrafelé vadak az emberek és kacskaringósak az utak. Hallottam valakitől. Megvettük a vonatjegyet Szegedig. Aztán onnan két héten át kizárólag stoppal utaztunk... Ennyit a következetességemről. Legalábbis akkor még. Dubrovnikból lementünk a Kotori-öbölbe (egy kedves olasz fickóval, aki rábeszélt minket, menjünk el vele egészen Kotorig, mert az olyan gyönyörű – mondta, ott nyaral a családjával. Aha, gondoltuk, de sebaj, ketten vagyunk, legyen. Aztán mi is nagyot néztünk, amikor meghívott ebédre is a szállodába, ahol várta a felesége. Ő már nem volt annyira lelkes, de elnézte a férjének, hogy vendégekkel állított be. Aztán vérszemet kaptunk és felmentünk  egészen Opatija-ig. Khm…. Ennek a két hétnek a története azért tartalmaz izgalmasabb momentumokat is, amelyeket itt most mellőznék. Szerencsére megúsztuk nagyobb bajok nélkül, bár sokszor gondoltam rá, milyen jó, hogy nem látják otthon, épp hol vagyok... Persze végig kempingeztünk, csővázas hátizsák, konzerv kaja.

No, de a legemlékezetesebb stoppolásom még ez előtt volt. Utolsó év középiskolásként Miskolcon. Péntek este buli, de szombaton készültem haza, mert fel kellett töltődni, vártak. Elhívtam egy barátnőmet is. Szerencsen sokat kellett volna várni a csatlakozásra, úgyhogy gondoltam, ha úgyis ketten vagyunk, ezt a kis távolságot Szerencs és Mád között tuti, hogy sikerül gyorsan abszolválni e módon. Kiálltunk stoppolni. Nem is kellett sokat várni, felvettek. Aztán, ahogy közeledtünk már a mádi elágazáshoz (majdnem körforgalmat írtam, de az akkor még ismeretlen fogalom volt), azt hittem, látomásom van. Az út másik oldalán megláttam a dédnagyanyámat (aki ekkortájt 89-90 éves kellett legyen!), ahogy egy másik öregasszonnyal állnak az úton és éppen szállnak be egy kocsiba, ami megállt nekik. Leesett az állam.

Persze úgy terveztem, hogy nem szólok otthon arról az apróságról, hogy nem vonattal érkeztünk, nincs jelentősége. De akkor hogy mondjam el, hogy nagyanyánkat láttam stoppolni? Egyszerűen muszáj volt elmondani. Persze kiakadtak, de a fókuszt sikerült hamar nagyira helyezni. Nem hitték el. Aztán apu felugrott a motorjára, lement megnézni, otthon van-e. Naná, hogy nem volt. Másnap derült ki, hogy elmentek búcsúba valahova, jó messze. Állítólag egészen meg volt sértődve, amikor kérdezték, hol volt, és hogyan utazott. Hisz búcsúba menni teljesen más, mint lekésni egy vonatot és helyette stoppolni… Mondta is, sajnálta, hogy már rosszak a lábai és nem bírt elmenni gyalog, mint régen. Azelőtt még elindultak éjszaka, hogy odaérjenek szekérrel, vagy közelebbi helyekre gyalog…

Megfordult a fejemben...

Azért az egy izgalmas téma lenne, hogy a stopposokat felvevő emberek hány százalékának fordult meg a fejében, hogy ez egy jó alkalom lehet valami kis spontán enytyempenytyemre. Hány példás férj és családapa vetette már rá stoppos lányra magát, vagy legalábbis tett kisebb-nagyobb utalásokat arra, szívesen megmutatja a környéket az úttól kissé távolabb. De akár fordítva is: hány nő vett fel ilyen reményben stoppos srácot és náluk milyen arányban jöttek be az egyéb, pikáns tervek?

Az utazás mindig kockázatos dolog volt, ma is az. Nálam a legneccesebb szituáció egy spanyolországi interrail-es vonatozáson történt meg. 21 évesen. Azért utaztam egyedül, mert az utitársam útlevelét a francia határ előtt lenyúlták és neki emiatt vissza kellett mennie Párizsba. Én viszont annyira vágytam a spanyol városokba (egy éve tanultam spanyolul), hogy vettem egy nagy levegőt és folytattam egyedül az eltervezett utat (most fel nem foghatom, hogy lehettem ilyen bátor életem első nyugati útján...). Éjszaka utaztam, hogy spóroljak egy szállást, és a kalauz, miután kiderült, hogy rossz vonaton ülök, előbb elmondta, mit kell majd tennem, hol kell leszállnom és mire kell majd átszállnom, gondolta, ha már így összehaverkodtunk, akkor megérdemel érte némi fizetséget, és nemes egyszerűséggel rám vetette magát. Szerencsére jó erőben voltam, nem sikerült a tervét végrehajtani. Emlékszem arra az érzésre, ahogy aztán ülök egy kihalt állomáson valahol a világ végén, kel fel a nap, remegek, nem tudom, hogy a hidegtől vagy még a sokktól. Az rossz élmény volt, nagyon. De ez már egy másik történet. 1984-ből… 

Mindez azért (is) jutott eszembe, mert a múlt héten két is stoppost felvettem Nagykovácsiban és mindkét ember nagyon érdekes volt. Az egyik egy operaénekesnek készülő fiatal srác volt, végigbeszélgettük az utat Pasarétig. A másik egy melós férfi (mely kategóriát megmondom őszintén, azért át szoktam engedni másoknak), aki a hétvégére itt ragadt, mert megsérült az építkezésen, ahol dolgoznak. Be volt kötözve a lába, erősen sántikált. Két perc után azt mesélte, hogy az egyik (jól ismert) NER-es khm. hogyan is mondjam... figurának (na jó, legyen ez) építenek házat és ott dolgoznak. Egyébként jó messze laknak, vidéken. Most a sérülése miatt nem ment haza. De a lényeg, hogy ennyi ismeretség után azt fejtegette, micsoda egy alak ez a ... ja, igen, figura! És ez most megint egy olyan rész, amit már nem fejtek ki bővebben. Nem olvassátok el, ha nagyon sokat írok. Csak érdekességként említettem meg. Ha már...

Szép napokat, vigyázzatok magatokra! Igyatok sok teát, gyömbér, méz, vitamin, kirándulás, mozgás, filmek, könyvek! Olyanokat, amelyek jók, amelyek lehatolnak a tudatba!!

És ne legyetek bizalmatlanok, ha láttok egy stoppost. Na oké, én sem állok azért meg mindig...

Még így a végére eszembe jutott, hogy azért igenis ismerek fiatalokat, akik a stoppolást művészi szinten űzték az elmúlt években. Ha nem ismernétek őket, érdemes olvasgatni róluk, ITT!

Koskovics Éva

http://kokart.hu/