A kertműveléstől a szabad gondolkodásig
2020. szeptember 05. írta: CoachCo

A kertműveléstől a szabad gondolkodásig

img_20200904_212217.jpg

Tegnap vehemens kertészkedésbe kezdtem, kiástam a három bokor krumplimat, gazoltam, leszedtem a paradicsomot, szedtem mángoldot, petrezselyemzöldet jó sokat (mert csak az igazi kertészkedők tudják, milyen csodálatos dolog az, amikor sikerül a petrezselyem és végre dúskálhatsz benne kedvedre!), és aztán az egyik mozdulatnál úgy maradtam. Éreztem, valami nem jó dolog történt a derekamban, alig tudtam kiegyenesedni. Közben még ott volt egy óriási kupac kiszedett gaz, amit el kellett szállítani a kert másik végébe (nem saját kert, a Nagykovácsi Természetvédők közösségi kertje, ahol van egy saját parcellám – ezért a távolság valóban számottevő). Talicskával, amit Mádon furiknak hívnak (de ezt csak érdekességképpen…). Na, az maga volt a kínszenvedés. Lassított mozdulatok, kísérletezés, hogy küzdhető le a fél méteres távolság: térdhajlítás, guggolás, egyéb megoldások.

Talán meglepő kezdés ez a Parlament képével illusztrált blogbejegyzéshez, de meglátjátok, lesz kapcsolat!

A teli kosarat nehezen cipelve, sietnem kellett haza, mert az emberemnek időpontja volt orvosi vizsgálatra. Szegény, már jó ideje küzd az isiászával és végre sikerült találni orvost, így megbeszéltük, beviszem. Erre mondják Mádon, hogy „ki kivel hál azzá vál”… na de hogy ennyire?! Basszus! Akkor még reménykedtem, hogy hátha elmúlik, hátha gyorsan jött gyorsan megy, de sajnos nem történt csoda, jó nagy kínszenvedés volt beülni a kocsiba, kiszállni. Egyelőre csak a férjnek volt időpontja, manapság ez nem megy úgy, hogy doktor úr, ugyan nézze már meg az asszonyt is… meg különben is, hátha nálam ez csak egy múló pillanat…

Aztán, ahogy itt végeztünk - új recept, instrukciók, új időpont egyebek -, gondoltuk, mivel az állás és a lassú séta egyikünknek sem fáj annyira, mint ülni, feküdni, az idő is szép, végre benn vagyunk a városban (ami manapság főleg számomra ritkaságszámba megy), mi mást is csinálhatnánk, mint elmegyünk az SZFE épp zajló 'programjára', megnézzük, mi ott a helyzet. Mivel jó nagy volt a forgalom a városban, rengeteg autó, a szokásos péntek délutáni-esti őrület, ezért letettük a kocsit és mentünk a Batthyány térről metróval. Metrózni! Úgyis régen metróztunk. Kellenek a kalandok néha!

Már javában zajlott az esemény, könnyen rácsatlakoztunk. Találkoztunk egy barátunkkal, sok ismert arcot is láttunk, a fiatalok szépek, vidámak voltak, kellemes nyárvégi este volt. Sok jó ember, sok jó gondolat, jó volt megélni megint azt, mennyire sokan látjuk hasonlóan a helyzetet. És tudom, hogy sokan vannak még akik szintén így gondolják, de valamiért még mindig csak maguknak merik bevallani, vagy csak négyszemközt mondják el. Vagy félnek, nem engedhetik meg maguknak, mert van egzisztencia, vannak régi családi történeteik, örökségük, vagy túlzott óvatosság, és ki tudja még, mi van. Persze kényelem is van, sokszor. Meg gyávaság is van. De sokfélék vagyunk. Nem is kell, hogy mindenki ugyanazt gondolja. Nem kellene!! Én sem mondom, hogy tuti biztos, hogy én gondolom jól, csak el merem mondani, hogy mit gondolok.

Na, vége lett az eseménynek és sétáltunk még egyet, majd beültünk barátunkkal a Hrabal sörözőbe. Nézegetve a falon a képeket (és persze alkoholmentes sört iszogatva, hisz még haza kellett vezetnem), elgondolkodtam Hrabalon, a csodálatos filmeken, amelyek az írásaiból születtek, és elmerengtem. Azon a fantasztikus cseh világlátáson, humoron, hangulaton, amelyért annyira rajongtunk fiatal korunkban, amiért imádtunk Prágába menni, cseh filmeket nézni, Hrabal-t, Paral-t, Kunderát olvasni. Erről aztán eszembe jutott a Prágai tavasz, ahol nem töltötünk be dicső szerepet, illetve az 1989-es események, amikor a fiatal magyar (köztük fideszes) srácokat pár napra lecsukták ott, és beleborzongtam: atyaég, mennyit változott azóta a világ! Eljátszottam a gondolattal, hogy ha azok a fiatal fideszes srácok képesek lettek volna az időutazásra és meglátják a harminc évvel későbbi önmagukat, akkor milyen lett volna az akkor a számukra? Elhitték volna? Annyira abszurd, hogy gondolatkísérletnek is túlzás... Persze azt sem tudom elképzelni, milyen lehet nekik most a tükörbe nézni. Ha még emlékeznek a harminc évvel ezelőtti önmagukra. De ezt én gondolom így. Lehet, hogy mások másképp látják, vagy másra emlékeznek.

img_20200904_193315.jpg

Aztán, vissza a metróhoz, le a mozgólépcsőn, várva az esti időpont miatt ritkán járó szerelvényre, felnéztem a gondolataimból. És az abszurdisztán új fejezetével találtam szembe magam. Nézzétek meg ezt a két óriásplakátot! Benne van a mi mostani világunk! Ezek a kontrasztok! Küzdünk valamiért, hiszünk valamiben, kitalálnak nekünk vadonás új történelmet, elméleteket, állítják át, programozzák át az agyunkat, chippet építenek belénk (khm…), de közben csurog a nyálunk a hambiért, utáljuk Amerikát, de egy Big Mac-ért néha az életünket is odaadnánk. Legfeljebb később letagadjuk, nem áruljuk el senkinek. És még folytathatnám, mi mindent indított meg bennem ez a két kép (azért hamburgerre nem támadt kedvünk, megtette az ebédről maradt tökfőzelék – este 10-kor… nem vagyok rá büszke…).

Az egyik:

img_20200904_211302.jpg

És a másik (saját fotók):

img_20200904_211257.jpg

No, kiben mit indítottak meg a képek?

De még itt sem volt vége.

Feljöttünk a metróból és csodálatos látvány fogadott minket. Aki még nem járt tiszta, nyári (kora őszi este) a Parlament közelében, az tegye meg! Fantasztikus, ahogy az igazán látványos épület díszkivilágítása megvilágítja a fölötte repkedő madarakat! Mesebeli, csodálatos! Olyan, mintha valami trükk lenne, mintha csillagok keringenének fölötte. Ráadásul most a Hold is mintha még további látványelemként lett volna beállítva. És most ezt csak mi látjuk, mi magyarok, hisz nincsenek turisták, nincsenek külföldiek, akik máskor tömegesen jönnek és csodálhatják, akik ezért a látványért (is) imádják Budapestet.

Csak álltunk ott a szemközti Duna-parton, rátámaszkodva a kő mellvérdre (ami nagyon jó magasság, ajánlom derékfájósoknak!) és azon morfondíroztunk a férjemmel, mennyi mindent látott már ez az épület! Milyen nemes épület, milyen büszkeséggel tölthet el minket, ha látjuk! Igaz, egy kicsit azért el is gondolkodtat, miért is kellett nekünk akkor is feltűnősködni, talán egy szerényebb honi hajlék is megtette volna. Sőt, lehet, hogy egy más formájú, más üzenetet hozdozó épület több felelősséget és több alázatot kölcsönözne azoknak, akiknek ez a munkahelyük. De most nincs mese, szálloda mégse lehet belőle (bár sose tudni, még eszébe juthat valakinek), más funkciót meg tényleg nem tudunk benne elképzelni, ez van, ebből kell főzni, innen kell építeni a jövőt.

Van tehát egy nagy házunk (közben egy kicsi hazánk…) és ha teljes jogú polgárnak hisszük magunkat (mert miért ne?), ha nem gondoljuk magunkról, hogy csak egy porszem vagyunk, vagy egy része a nyájnak, aki azt teszi, amit fentről mondanak neki (márpedig mintha a demokrácia épp erről szólna), ha itt képzeljük el hosszú távon (mert naná, hisz annyira szeretjük, itt vagyunk otthon!), akkor mi lehet a mi szerepünk, a mi dolgunk ezzel?

Na, itt akadtam el, ezért most be is fejezem. De talán van értelme mindenkinek elgondolkodnia rajta.

 

Szépeket!

Szabad művészetet, szabad egyetemeket, szabad gondolkodást!

 

Koskovics Éva

A bejegyzés trackback címe:

https://coachco.blog.hu/api/trackback/id/tr9616191236

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.