Amikor szaporodnak a baráti társaságban a hatvanas születésnapok, akkor az már komoly.

Ott már történtek dolgok. Ott már van múlt. Van közös történelem. Garantált, hogy éltetek meg dolgokat, keményeket is. Valószínűleg voltak az intenzitásban is hullámok, de ez így természetes.

Amikor ráébredsz, hogy a barátnődet épp 40 éve ismered! Negyven éve volt, hogy elmentél egy egyetemi előkészítő táborba, ahol egyetemisták tartottak felkészítést az érettségitől egy évre lévő, arra az egyetemre (Közgáz, még Marx Károly nevére hallgatva) készülő középiskolásoknak. Olyanoknak, akik fizikai dolgozók gyerekei. Mert még akkor, az átkosban ez így ment. És te olyan voltál. A táborban véletlenül Erika lett a matek ’tanárnőd’, akivel aztán évközben is levelezésben maradtál, mert küldte neked a matekpéldákat, amiket mindig utolsó pillanatban küldtél vissza, ő pedig szinte postafordultával kijavítva vissza, neked. Hogy sikerüljön! Mert szurkolt neked!

Aztán sikerült.

Jót tett a motivációdnak, hogy volt egy ilyen kapcsolatod. Talán nélküle nem is hitted volna el, hogy van ott keresnivalód. 

Erika meglátogatott nyáron Mádon is. Már akkor is szeretett utazni. Addig a pontig azt gondoltad, Mád egy világvégi falu, semmi érdekes nincs benne. De az egyetemista lány erre teljesen rácáfolt. Őt érdekelte, mi van ott, hova lehet még onnan elmenni (Tokajra is ekkor figyeltél fel, együtt barangoltátok be, sőt, neki még azt is elhitted, iható az a bor...). Aztán kitalálta, olyan közel van Mádhoz, menjetek át a Tátrába (Csehszlovákia!! – ahol addig csak egyszer jártál életedben, mert egy kézilabda tornán vettetek részt a csapatoddal, a miskolci Áforral - ezért volt egyáltalán útleveled, különben nem lett volna még). Azóta sem érted, hogy a fenében tudtatok felmenni Smokovecen a sípályán alföldi papucsban. De megcsináltátok és még hógolyóztatok is egyet augusztus végén. Erika már akkor sem ismert lehetetlent!

Milyen jó is volt aztán úgy bemenni az egyetemre (a nagyon sikeres felvételit követően: 20-ból 19,5 pontod lett végül), a beiratkozásra, hogy neked volt ott egy barátnőd, aki körbevitt, aki bemutatott a csoporttársainak, akit megkereshettél, ha bármi bajod, kérdésed volt, akinek a lazaságába, rutinjába kapaszkodhattál, ha valami hiányzott. Amikor az első év végén nem sikerült a valószínűségszámítás vizsga elsőre és totál kibukva megkeresteled őt (természetesen tarokkoztak az SG szobában) és azonnal megnyugtattak, ez rohadtul nem a világvége, ez hozzátartozik az egyetemista élethez, enélkül nem is lehet rendesen egyetemistának lenni (ami persze nem igaz, de akkor jó volt hallani). Kicsit megkönnyebbültél, elhitted, hogy van még remény, csak nagyon utáltad elővenni megint és kínlódni újra ezzel a számodra soha megemészthetővé nem vált matematikai témával. Másodszorra szerencsére már görbült…

Kitaláltátok, a téli vizsgaidőszakban kimentek a Dunához, a kis nyaralójukba (itt, ennek a kertjében készültek most ezek a fotók is), és majd ott tanultok. Együtt. Te gazdaságtörténetet tanultál, Erika valami statisztikát vagy matekot vagy a kettő valamiféle elegyét, téged a neve is elborzasztott. Erika a matekos szakra járt, te a tanár szakot választottad, annak is az elméleti faját, mert már akkor is szerettél elmélkedni, olvasni. Igaz, voltak olvasnivalók, amelyekkel meggyűlt a bajod, mint ahogy azzal is később, hogy nem tudtad elképzelni, politikai gazdaságtant taníts (pláne szocialistát…) negyvenfős lányosztályoknak, vagy valami főiskolán. Még a végén belekérdeznek, még a végén magad is elhiszed… Szerencsére már akkor is volt önreflexiód.

Na, lényeg a lényeg, a vizsgára úgy ahogy sikerült felkészülni, de valahogy a befagyott Duna holtág látványa sokkal több emléket eredményezett, a nagy beszélgetések, a sok nevetés.

Aztán mennyire örültél, amikor láttad, Erika szerelmes lett, nem is akárkibe! Egy menő srác a felette lévő évfolyamból. A srácnak nagy baráti társasága volt, ahova így te is bekerültél, újabb élményekkel gazdagodva és sokat tanulva abból, milyenek a budapesti, polgári családból jött egyetemisták, azok, akik nem olyan elsőgenerációsak, mint te.

Már az előkészítő táborban is annak idején kiderült, hogy több közös pont is van bennetek, de talán a legerősebb a röplabda szeretete volt. A táborban volt, hogy hajnalig mentek a csaták, köszönhetően annak, hogy a röplabda általában fehér, így sötétben is viszonylag jól látható… Az egyetemről kikerülve is együtt folytattátok a röpit, sok-sok éven át, fiúk-lányok, kollégák, barátok, évközben az Arany János Gimiben, nyáron a Margitszigeten. A Makkhetes vendéglő Gizi nénije péntek esténként várta a röpiseket, már tolta össze az asztalt, amikor az első ember belépett közülünk. Te 34 éves korodig jártál, ahogy jött a gyerek, ment a röplabda. 

Milyen izgalmas volt, amikor egyszerre kaptatok állásajánlatot egy izgalmas helyre, és mindketten úgy fogadtátok, hogy ’atyaég, ez nagyon húzós, de ha jössz te is, akkor én is’ és mentetek. Kb. tíz évet húztatok ott le, együtt, vállvetve, izgalmasabbnál izgalmasabb munkákat végigcsinálva, elég sokat stresszelve, sokat utazva, hol együtt, hol külön. Megérne néhány misét leírni azoknak az éveknek a történetét (privatizáció, banki konszolidáció, fővárosi közszolgáltatók és a végén az a bizonyos EGY, ami Erikának azóta is élete része). Jól tudtatok együtt dolgozni, jól kiegészítettétek egymást, Feri, a főnökötök, kollégátok jó érzékkel osztotta ki a feladatokat kettőtök között. Erika volt a precizitás, a megbízhatóság, te voltál a kapcsolatteremtő, a beszélgető. Ha jött valami nehéz ügyfél, Feri mondta, menj te Kosi, próbálj vele szót érteni. Kétszer tört bele a bicskád (hú, azok is milyen történetek már és még nem íródtak meg…), általában sikerült. Aztán te azért jöttél el, mert gyereked született, később pedig már más lett ott is minden, aztán megint gyereked született, már Erika sem volt ott és végül minden más lett. Szakmailag legalábbis.

Mennyire örültél, amikor megtudtad, végre Erikáéknak is sikerült az álmuk, jön a baba! Sőt, kettő! Most is látod magad előtt Erikát, aki már az utolsó heteket a kórházban töltötte, óriási pocakkal, mint egy makkfigura. Előtted van a két pici baba, egy fiú és egy lány, ahogy kell. Az a kiegyensúlyozott precizitás, szervezettség, ahogy Erika ezt is intézi. Ahogy ezt megszoktad tőle.

Milyen nagy dolog az, hogy közben ez a bizonyos nagy baráti társaság még mindig egyben, még mindig igyekszik találkozni rendszeresen (nagy nyíregyházi és mádi túrák, utazások, hétvégék), egymásnál rendezett szülinapok, karácsonyi partik, egymás gyerekeinek követése, egymás szüleinek eltemetése, öregedésének nyomonkövetése, hol nevetve, hol sírva, felülemelkedve azon, hogy az élet már csak ilyen és így is szép. Erika párjának hatvanadik születésnapja, az a sok barát, az a csodálatraméltó nagy család! Hú, hozzájuk is kötődtél, jut eszedbe. Voltak azért még itt kalandok, csak lassan a feledés homályába vesznek… ezért is jó, ha teszünk ellene! Szóval ez sem kihagyható:

Amikor – vidéki lévén – a nyolcvanas évek végefelé csak úgy tudtál bejelentkezni egy lakás megvételére, hogy bizonyítani tudtad, te már budapesti vagy (igen, elmebeteg szabályok mindig voltak). Erika anyósáékhoz sikerült bejelentkezni, valahogy az a megoldás adódott akkor. Aztán, egyszer csak becsengetett hozzájuk egy rendőr, hogy keresik ezt a fiatal nőt. Téged. Név, adatok, stimmel. Képzelhetitek! Elég hátborzongató volt. Persze nem volt még mobiltelefon, minden időbe tellett, ha valaminek utána kellett járni. Kerestek mindenhol. Na, nem fokozom, nem kell csinálni itt most a feszkót, ez nem egy krimi, azonnal kapjátok a megoldást: az történt, hogy akkoriban elraboltak Budapesten egy csecsemőt. Azt lehetett tudni, hogy fiatal nő a gyanúsított és a nyomozás egyik vonala az volt, hogy körbejárták, milyen lakcímbejelentések, átjelentkezések voltak abban az időszakban, hátha így lebuktatható az illető. Hát, szerencsére nem te voltál az. Akkor még nem volt olyan erős a csecsemő iránti vágyad, az csak később jött… Hú, ez most nagyon mélyről tört elő.

Milyen jó is időnként ötyézni, lánybulira elutazni egy-két napra, lelépve a fiúktól, illetve az is jó, hogy a fiúk is el-eljárnak együtt sörözni és még azon is túlteszik magukat, ha néha be-becsúszik egy-egy politikai vita, nézeteltérés.  Sőt, még olyan is előfordul, hogy a fiaitok összefutnak egy-egy buliban a városban. Ki tudja, hogy alakul még a jövő, ha közös barátnőtöknek sikerül megvalósítania az álmát, akkor még a közös idősotthon is összejöhet, bár ez a projekt nem élvez mindenki részéről egyöntetű támogatást, lelkesedést… De ha mégis úgy alakulna, azért az még arrébb van, reméljük, nagyon arrébb!

Milyen jó, hogy Erikának még él az anyukája és milyen jó is volt a minap vele is megosztani, képzelje, már negyven éve, hogy mi így együtt … Potyogtak a könnyeink.

Mindenkinek azt kívánod, legyenek hasonló barátaik, és becsüljék meg őket!

Becsüljétek meg egymást!

Remélhetőleg Erika nem veszi zokon, hogy ezt így leírtad, de azt gondoltad, maradjon nyoma így is, ebben a formában.

Mert még ha laposnak is tűnik, te hiszel benne, hogy igaz a mondás: madarat tolláról, embert barátjáról!

Az biztos, hogy rád ez a barátság jó fényt vet! Hála érte!

Folytatása következik!

Majd 10 év múlva megírom az ötvenes visszaemlékezést!

Még egy dolog jutott erről eszembe: az a bizonyos drága anyós! Őt is megblogoltam már egyszer, itt.

Koskovics Éva