Érdekes a viszonyom a vízhez, biztos azért is, mert halak jegyben születtem. Nagyon szeretem, ha vízparton lehetek, az mindig feltölt, megnyugtat, ugyanakkor van egy víziszonyom is, ami sajnos a tengerben, vagy más, természetes vizekben való úszkáláskor gyakran előjön.  Most, hogy naponta járok a Lukácsba és élvezhetem a gyógyvíz hatását is, kezdek rájönni, miért olvashatjuk olyan sokszor híres emberekkel folytatott interjúkban, hogy így a Lukács, úgy a Lukács. Rá lehet kattanni, hihetetlen kisugárzása van a helynek (pedig most a környék olyan, mintha bombákat robbantottak volna) és az a hideg vizes medence (22 fokos) valami egészen elképesztő. Alig bírok belemenni, aztán meg alig bírok kijönni belőle. Kimossa még az agyamat is, úgy felfrissít. Talán a tengerhez hasonlítható. Aztán amikor hanyatt fekve lebeg benne az ember és fölötte a platán levelein át nézi a felhőket, a napsütötte kék eget, az a csúcsok csúcsa.

Emlékszem, egyszer a Balatonnál összefutottam Walter barátunk anyukájával, aki szerintem ha tehette, többet volt a vízben, mint kinn. Mondta, ússzunk be együtt (akkor még nem voltam tisztában az ő úszási szenvedélyével és szokásaival). Gondoltam, persze, menjünk. Úsztunk, úsztunk és beszélgettünk közben. Aztán egyszercsak rájöjjem, hogy már rég nem érne le a lábam és rámjött a pánik. Kb. a mondata felénél mondtam, ne haragudjon, nekem most sürgősen vissza kell fordulnom. Értetlenül nézett rám, el sem hitte, hogy ilyen béna vagyok. Ő is nagy Lukács-os volt, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy őrzik is ott az emlékét:

Szóval a vizek: későn tanultam meg úszni, sajnos Mádon erre nem volt lehetőség, a családnak nem volt autója, nem jártunk nyaralni, az úttörőtáborokban pedig ez valahogy nem volt program, még ha a Balaton partján voltunk, akkor sem. Aztán volt egy csodás középiskolás osztályfőnökünk Miskolcon, Láday Zsuzsa, aki kitalálta, hogy aki nem tud még úszni, azt megtanítja. Reggelente mentünk a miskolci Augusztus 20. strandra és tényleg megtanított minket a mellúszásra. Azóta aztán persze sikerült kicsit csiszolni a dolgot (pl. berakom a fejem), de a gyerekeim így is megmosolyognak. Könnyű nekik, őket korán megtanították, mindenféle úszásnemben, olyanok, mint a halacskák.

Aztán első munkahelyem az egyetem után a Vízgazdálkodási Intézet volt, ahol ugyan csak 2 évet töltöttem, de így utólag már látom, hogy komoly nyomokat hagyott bennem. Például életre szóló barátságokat, de azt is, hogy már akkor megtanultam, milyen kincs a víz és az nem csak úgy van.

Aztán a hosszú tanácsadói évek alatt úgy alakult, hogy egyre több vizes, vízi közműves feladat talált meg, beleláthattam a szabályozásba, az EU-csatlakozás kapcsán a várható tendenciákba, aztán jó néhány vállalatot közelről is megismerhettem. Dolgozhattam milliárdos szennyvízfejlesztési projektek gazdasági megvalósíthatóságában és részt vehettem a szakmai kamara által szervezett benchmarking klub munkájában, ahol tényleg mélyrehatóan elemeztük a szolgáltatás elemeit, műszaki, gazdasági feltételrendszereit, összefüggéseit, hátterét. Aztán láttam közelről külföldi, szakmai befektetőt is, aki a híreszteléssel ellentétben nem hordta ki talicskával a pénzt a cégekből (ez mára be is bizonyosodott), viszont olyan profi módon végezte a szakmai irányítást, amit mindenki elismert (még azok is, akik nem szerették őket). Nem mondom, hogy azok a bizonyos privatizációs szerződések tökéletesek voltak, de a magyar valóságban köttettek, mindenki akkor tanulta ezeket nálunk, persze ők már ismerték az ilyen helyzeteket, biztos ki is használtak sok feladott ziccert, de ebbe nem mennék most itt bele.

Bocsánat, hogy ezt ilyen bő lére engedtem, de (ha valakit érdekel ez a – most nem lehet mondani, hogy száraz, de talán mégsem mindenki számára érdekfeszítő – téma), akkor hozzátartozik a mondanivalómhoz, hogy kicsit bevezessem.

A minap arról beszélgettek szakemberek a rádióban, hogy a nagyüzemi állattartás olyan károkat okoz a földnek, olyan sok szennyezéssel jár és akkora nagy a vízigénye, hogy fenntarthatatlan. Tudósok szerint ennek megoldása az lehet, ha áttér az emberiség gazdagabbik része is a rovarok, lárvák, egyéb (ma még számunkra) gusztustalan fehérjeforrások fogyasztására.

A másik, amin el szoktam tűnődni, hogy olyan szinten kiszolgáltatottak vagyunk a technikai körülményeknek, hogy az félelmetes. Ezt most a nepáli földrengés is eszembe juttatta, ahol milliókat érint a vízhiány (nem gondoltam volna Nepálról, hogy ott is lehet, illetve azt sem, hogy ott is olyan mértékű már a vezetékes vízszolgáltatás). Eltörtek, tönkrementek a csőhálózatok és beláthatatlan, mikorra tudják majd helyreállítani. Gondoljátok el, velünk is mi lenne, ha egyszercsak történne valami a vezetékes vízzel. Nálunk például kell hozzá áram is, hogy feljöjjön Nagykovácsiba, de történhet sok egyéb probléma, ami miatt lehetetlenné válhat a szolgáltatás. (Megjegyzem, nem kell sok év, hogy - az ostoba, demagóg módon bevezetett és erővel fenntartott, közben óriási károkat okozó -  rezsicsökkentés hatásaként elmaradó rekonstrukciós munkálatok következtében durva műszaki problémák lesznek és majd magyarázzák az akkori vezetők, hogy ez azért van, mert nem tudtak költeni a rendszerre amikor kellett volna…)

Itt Nagykovácsiban pl. a környéken sincs egy használható forrás. Mádon vannak még kutak, de a vizük nem hiszem, hogy iható lenne, a sok évtizedes vegyszeres permetezés biztos, hogy hazavágta az ottani vizeket.

És nálunk még jó a helyzet, nálunk még van is víz és tűrhető a minősége. Mi lesz máshol? Vannak, akik szerint háborúkat okozhat, sőt bizonyos lokális háborúkat ma is okoz a vízhiány.

Miért írom le ezt? Csak azért, hogy gondolkozzatok ezen ti is. Barátkozzunk a lárvaevés gondolatával (a vegaság sem jó, ahhoz is sok víz kell!), vigyázzunk a vizekre, ne használjuk ész nélkül és készüljünk rá lelkiekben, hogy a rezsicsökkentésnek meg lesz a böjtje (nem csak a víz esetében). Mint oly sok területen, valahogy a szakmaiság most itt is háttérbe szorult kategória lett. Már azt várom, mikor tör ki a következő cirkusz azzal a rengeteg, EU-tól felvett pénzzel kapcsolatban is, amelyeket víz- szennyvíz fejlesztésekre vettünk fel és amelyeknél a megkötött szerződésekben kötelezettségeket vállaltunk (hol az állam, hol egyes önkormányzatok) egy csomó dologra (árképzés, fenntartás, üzemeltetési forma stb.), amiket most nem hogy nem tartunk be, de egyenesen az ellenkezőjét tesszük. Majd jön a kötelezettségszegés, a büntetés és lehet megint az EU-ra mutogatni, utálni őket, hogy beleszólnak mindenbe és bántják a magyar népet.

Hú, most nagyon beengedtem a negatív energiákat, próbálok ide a végére valami jót és szépet betenni, menteni a menthetőt.

Ússzatok amennyit csak tudtok, jön a nyár, irány a vízpart!! És gyűjtsétek a D-vitamint!