Mintha tojásokon lépkednénk
2020. augusztus 06. írta: CoachCo

Mintha tojásokon lépkednénk

img_20190619_071508_1.jpg

Kedvesek! Ti is érzitek azt a bizonytalanságot, ami körülvesz minket? Azon tűnődöm, mi lehetne a megoldás arra, hogy a lehető legjobban jöjjünk ki ebből a fura időszakból.

Miközben egyik nap azon kapom magam, hogy eszembe se jutott a koronavírus (jó, ilyen nagyon-nagyon ritkán fordul elő, bevallom). Másik nap dőlnek rám a hírek. Aztán nem tudom, mi tévő legyek. Merjünk utazni? Merjünk nagyobb buliba menni? Miközben a két fiam belevetette magát az életbe (megértem őket), azt sem tudom, hány emberrel találkoznak a városban, a Balatonon. Nem beszélve arról, pontosan mit csinálnak, de ezt már csak halkan súgom... Ez így normális, a memóriám még jó, én is voltam 18, 22 éves.

Miközben a nagy szakemberhiányban megint kirúgtak a munkahelyükről közeli ismerősöket (átszervezés és ilyesmi), de még aznap, amikor ezt megtudom, hívogat egy barát, hogy segítsek neki gazdasági vezetőt találni (önkormányzat). 

Miközben arról szólnak a hírek, hogy lesz munka, nem kell aggódni (minimum közmunka), és mindenkinek lesz betevője (miközben most sincs), miközben hazafelé jövet a Balatonra beugorva egy fürdésre, ott azt látom, hogy rengeteg ember, tejjel-mézzel folyó kánaán, nagy forgalom, vitorlások, luxusautók, óriásplakátok a programokról, mintha visszaállt volna a régi rend... aztán hazaérve belenézek az email-jeimbe és egy másik világba kerülök pillanatok alatt. Megérkezett a Családok a családokért akciónkhoz kért beszámolókból megint egy és vérzik a szívem. Nem tudom elképzelni, hogy lehet élni ezek között a nehéz körülmények között, hogy lehet így gyerekeket nevelni, hogy lehet havi pár ezer forintból nem éhen halni. Ami egy családnak egy heti ennivaló, azt a másik elkölti egy jobb borra, pezsgőre. De nem akarok dogmatikus lenni, nincs ezzel baj, hogy vannak jobbmódúak és kevésbé azok, mindig is így volt, valószínűleg így is lesz. Egy bizonyos szintig elfogadható és érthető is ez. Egy bizonyos szintig...

img_20190619_070905.jpg

Miközben én is érzem, hogy sokan, napról-napra többen szorulnak segítségre, egyre több segítő szakembernél is látom a kifáradás, a kiégés, az elkeseredettség tüneteit. Iskolafelügyelőket keresnek, ahelyett, hogy több pszichológust alkalmaznának az oktatási rendszerben. Pedig sok jó szakember van, sokan áldoztak rá rengeteg energiát és pénzt (igen, lassan ha valaki terapeuta szeretne lenni, kell mellé egy szponzor is), egyre többeknek lenne is rájuk szükségük, de nem engedhetik meg maguknak. Az állami egészségügyi rendszerben pedig ezek a területek rettentően elhanyagoltak, a lerobbant rendszer végén kullognak. Olvasom valahol, hogy egy nemzetközi felmérés szerint a magyarok többsége nem a koronavírustól tart elsősorban (mint a legtöbb helyen ez most általában jellemző), hanem attól, hogy bekerülhetnek az egészségügyi rendszerbe, ami olyan amilyen. Ezt tartjuk mi, magyarok a legnagyobb kockázati tényezőnek. Na és persze a korrupciót...

Miközben az történik az Index-szel ami, miközben megtörtént a CEU-val és az MTA-val ami, történnek dolgok az egyetemekkel, hogy a fenébe ne bizonytalanodnánk el egyre jobban?

Mi az, ami biztos, amiben biztosak lehetünk, amire támaszkodhatunk?

Miközben lassan nincsenek más életképes nagy vállalkozások, útépítők, építőipari cégek, csak a ner-esek, tátott szájjal nézzük a speciális eredeti tőkefelhalmozódást, ami most nálunk megy (van aki ezt hívja lopásnak, de ez lassan kizárólag hozzáállás kérdése), közben látjuk, hogy az egészségügy, az oktatás, a közszolgáltatlások egyre jobban csúsznak lefelé, mint ahogy csúszik lefelé egy nagy tömeg közülünk, itt élő emberek közül is.

De mi adhat biztonságot? Miből meríthetünk ehhez hitet, erőt?

A magyar értelmező kéziszótár szerint a biztonság jelentése:

"A dolgoknak, életviszonyoknak olyan rendje, olyan állapot, amelyben kellemetlen meglepetésnek, zavarnak, veszélynek nincs v. alig van lehetősége, amelyben ilyentől nem kell félni." Hm.

Azt hiszem, nincs mit csodálkozni azon, hogy sok helyen rossz a hangulat, sokszor megéljük, frusztráltak az emberek, hogy sokan kerülnek depresszióba, küzdenek a felszínen maradásért. De hova vezet ez, mi lesz ennek a vége, az eredménye?

Szóval, egyértelmű, hogy egyre többen szorulnának segítségre, és a segítség lassan egyre jobban elcsúszik a coaching felől a pszichológusok, sőt a pszichiáterek irányába, hisz komolyabb problémák esetén, egészségügyi, lelki traumák esetén mi, coach-ok már kevesek vagyunk. Mi ugye abban tudunk inkább segíteni, hogy vezetünk téged a kitűzött célod felé, keressük megtalálni számodra a legjobb, testre szabott utat, megoldást. De ennyi bizonytalanság mellett? Amikor azt sem tudhatjuk, mi lesz holnap? Amikor már esetleg testi tüneteid vannak? Akkor már komolyabb segítségre van szükséged.

img_20190619_070921.jpg

Tartom a konfliktuskezelési tréningemet (megint on-line) és azt mondja valaki (komoly nemzetközi, szakmai tapasztalatokkal rendelkezve), hogy sajnos nekünk, magyaroknak meg kellene végre tanulnunk együttműködni, összefogni dolgokban. Másoknak ez legalább bizonyos célok mentén sikerül, mi pedig mindig széthúzunk, mindenen összeugrunk, akadályozzuk egymást. Senki nem mond ellent.

Emlékszem még, amikor Hankiss Elemér a 90-es években elindította a Találjuk ki Magyarországot mozgalmat, ami emlékeim szerint egy országjobbító akció volt. Nem véletlen, hogy Zimbardo, a világhírű amerikai pszichológus is felismerte ezt a dolgot és elindította a Hősök tere Projektet. Hogy Csermely Péter is arra jutott, meg kell találni a legtehetségesebb fiatalokat és velük kezdeni valamit, hátha...

Borzasztó nehéz elérni az ilyen jellegű célokat, az embereken változtatni, a pénz hatalmának, ördögi vonzásának erején túltenni értelmes, humánus ötletekkel, akciókkal. 

Pedig sokan akarjuk, sokan szeretnénk. Sokan ezért blogolunk, sok művész ezért ír, ezt szeretné kifejezni a maga módján, sok kutató ilyen célokon dolgozik. De sajnos nagy ellenállást kell leküzdenünk. És akkor még jött ez a koronavírus is.

Meddig tart vajon ez a bizonytalanság, ez a vihar előtti csend?

Lesz iskola?

Berobban? Vagy megússzuk megint?

Nem omlik össze a gazdaságunk? Nem omlik össze az európai gazdaság?

Megmaradunk egy elfogadható, normális élet szintjén?

Nem esünk egymás torkának?

Tudunk egymás szemébe nézni, bizalommal fordulni egymáshoz?

Nagyon remélem!

 

Szóval, mi is kellene most ahhoz, hogy biztonságban érezzük magunkat? Szerinted?

Ki tudja?

Én mondjuk akkor tudnék megnyugodni kicsit, ha megindulna valamiféle társadalmi párbeszéd, ha a nagy döntések előtt kikérnék a szakma, a társadalom véleményét (persze nem a mai 'konzultáció' szintjén...) és el tudnám hinni, hogy a jobbító szándék felette van az önös, gazdasági, hatalmi érdekeknek. 

 

A Családok a családokért akciónkról itt találtok többet!

/A fotók sajátok./

 

Koskovics Éva

http://kokart.hu/

A bejegyzés trackback címe:

https://coachco.blog.hu/api/trackback/id/tr8916106952

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.