Mit olvastok ebben a furcsa húsvéti időszakban? Egy kis Péterfy? Ajánlom!
2020. április 11. írta: CoachCo

Mit olvastok ebben a furcsa húsvéti időszakban? Egy kis Péterfy? Ajánlom!

img_20200411_161705_resized_20200411_063945360.jpg

A mondás szerint madarat tolláról, embert barátjáról. Szerintem legalább ennyire jól jellemez minket az is, hogy mivel töltjük az időnket, milyen hobbink van, de főleg, hogy miket olvasunk (olvasunk-e egyáltalán).

Két könyv kapcsán készültem erről írni, aztán mivel ma van a Költészet Napja, ezért ennek apropóján is hozom elő most ezt a témát. Rengeteg vers forog a neten, szerencsére mintha megint kezdene 'divatba jönni' a költészet. Fantasztikus kortárs költőink vannak, és a legújabb trendek kitermelték a slam poetry műfaját is, ami aztán az ifjabb korosztályt is könnyebben eléri. De erről sokan írnak mások, sok a vers most mindenhol, én csak - mondjuk úgy, hogy - rácsatlakozom.

Miért és mit olvasol?

Most kicsit coach-ot játszom, aki a személyiségét szeretné feltárni kicsit az ügyfelének, ezzel a módszerrel.

Úgyhogy kezdem azzal a kérdéssel, ki miért olvas?

Van-e igényed az olvasásra? Van-e türelmed ahhoz, hogy a kezedben tarts egy könyvet (lehet 'E' is!) és ne állj fel hosszú ideig, hanem belefeledkezz? Vagy inkább csak híreket, interneten található ilyen-olyan szövegeket olvasol? Netán annyi szakmai szöveggel van dolgod, hogy nem marad kapacitásod másra? A munkád egyben a hobbid?

Ha olvasol, mi vonz benne? Az, hogy kikapcsolhatsz és más életekbe, más helyzetekbe helyezkedhetsz, elvarázsolódhatsz? Újraéled, vagy most éled meg igazán a gyermeki, mese utáni vágyaidat? Vagy esetleg maga a tudásvágy? Netán a nyelvnek, nyelveknek, a különböző írókhoz, költőkhöz köthető nyelvezeteknek a szépsége?

Hogy választasz könyvet, mitől függ, mit olvasol? Amit ajánlanak? Vannak kedvenceid? Vagy ami épp jön szembe? Vagy kirázólag egy kategóriára gerjedsz? Mondjuk kortárs skandináv krimik, vagy scifi, netán kortárs magyar/amerikai/balkán/európai irodalom, vagy ragaszkodsz a klasszikusokhoz, akár már többedik körben? Vagy vannak időszakaid, amikor ezt és máskor meg azt?

Sokszor gondolok rá, milyen jó is lehet több nyelven olvasni! Egyforma mélységben,  jártassággal, magas szintű nyelvtudással elolvasni egy könyvet az eredeti nyelvén és aztán egy fordításban. Izgalmas kirándulás lehet!

img_20200411_162114_resized_20200411_063944519.jpg

Erről eszembe jutott Dragomán Györgynek egy facebook posztja, amelyben ezt írta:

„Egy angol barátom nemrég azt kérdezte, minek tanuljon meg bármilyen másik nyelvet, amikor Európában amúgy is mindenhol boldogul az anyanyelvével. Azt mondtam, hogy azért, mert a nyelvtanulás alapjaiban fogja megváltoztatni a gondolkodását. A folyamat persze lassú és nehéz, de az eredmény semmihez sem hasonlítható, olyan élmény, amit nem lehet elmesélni, mert nyelven túli, vagyis inkább nyelvek közötti élmény. Ha képesek vagyunk egyszerre több nyelven gondolkodni, az nemcsak minket változtat meg, hanem a valóságot is. A legegyszerűbb tárgyak is átalakulnak, ha végigzongorázzuk a különböző nyelveken ismert neveiket, mert minden név mögött ott lesz a megtanulásának az élménye, a megtanulás pillanatának megőrzött vagy éppen elnyomott emléke, és óhatatlanul belekeverednek azok a pillanatok is, amikor használtuk a szavakat.

Egy másik nyelven máshogy éljük át a valóságot, a befogadása nem olyan magától értetődő, mert le kell fordítanunk a magunk számára, tehát meg kell értenünk, a magunkévá kell tennünk. Meg kell ismernünk a nyelv mögötti kultúrát, viszonyítanunk kell a saját hagyományunkhoz. Ha több nyelven gondolkodunk, a legegyszerűbb dolgokba belesűrűsödik hirtelen az utazás élménye.”

/Erről jut eszembe, hasonló dolog az utazás is. Minél többet látunk a világból, annál nyitottabbak, annál elfogadóbbak, megértőbbek leszünk. Annál jobban elfogadjuk, hogy sokféle világ létezik kicsiben és nagyban, de az emberek valahol mégis ugyanúgy működnek, pláne ugyanúgy éreznek./

img_20200411_160018_resized_20200411_063947985.jpg

Vágy a tudásra, a tudás, tájékozottság mint kapott örökség

Az, hogy kinek hogy adatik meg a nyelvtanulás lehetősége, szintén részben szerencse, részben tudásvágy, részben családi minta kérdése. A mi ötvenes korosztályunk gyerekkorában erre még nem volt annyi lehetőség mint ma, a nyelvtudás nem számított olyan komoly értéknek és ezért kevesebbekben volt meg rá az igény is, mint a tegnapi és mai nemzedék számára. Bár, ha azt veszem, a mi korosztályunkban is sokan voltak, akik olyan családi háttérrel rendelkeztek, hogy adta magát ez a dolog, nem is volt kérdés. Az igazi polgári családokban a tudásra mindig megvolt az igény, legfeljebb a lehetőségekkel volt gond.

Péterfy Gergely - a példa

Jó példa erre Péterfy Gergely, kortárs írónk és közéleti személyiségünk (szerintem legalábbis annak is számít), akinek mindkét ágon kijutott a gondolkodó, értelmiségi felmenőkből (református lelkészek, írók, műfordítók, köztük Áprily Lajos költő dédapa, illetve Jancsó Adrienn színésznő, nagymama). Amikor olvasom egy interjúban, hogy a műfordító nagypapa minden este átment hozzájuk és érdekes történeteket mesélt, illetve latinul beszélt az unokájához, szemléletesen érzékeltetve a nyelv szépségeit, akkor nem csodálkozom azon, hogy az 1966-os születésű Péterfy latin-ógörög szakra iratkozott be az ELTÉ-re. Nekem ez Mádról, aztán miskolci középiskolásként soha eszembe nem jutott volna…

Pár hónapja olvastam el első Péterfy Gergely könyvemet, A golyó amely megölte Puskint. Annyira tetszett, hogy gyorsan elolvastam másik, ezt megelőzően írt, nagyon népszerű regényét, a Kitömött barbár-t. Óriási élmény volt!

Aztán elolvastam néhány interjút Péterfy-vel és sok érdekes dolgot tudtam meg róla (nem vagyok mindig ilyen akkurátus, de most a könyvklubunkban - Nagykovácsi Tandem - is róla volt szó és részben emiatt keresgéltem róla továbbiakat).

Például a Sándor Zsuzsa 168 órába írt interjúból:

„A golyó amely megölte Puskint c. könyv megjelenése kapcsán - a cím a kultúra és az értelmiség kivégzésére utal, a mai kultúrharc eredetét keresi, akárcsak a Kitömött barbár, amelynek nagyon jó volt a fogadtatása. Sikerült eltalálni valamit, ami akkor benne volt a levegőben. Noha az a könyv a reformkorszak idején játszódik, Kazinczy Ferenc személyén keresztül olyan kérdéseket vetett fel, amelyek a honi rendszerváltó értelmiség számára is alapvetők: miként buknak el nálunk a nagy nemes szándékok, miért futott minden zátonyra? Mi volt az értelmiség szerepe a kudarcban?”

Vagy ugyanebből az interjúból, erősen megfogott ez a gondolata:

„Kelet-Európában egy idő után alig találsz ép embert, majdnem mindenki meghülyül, tönkremegy, mellémegy a sorsának, a legerősebb nagyítóval lelsz csak olyant, aki önazonos tudott maradni, de aztán arról is kiderül, hogy mégse. Magyarországon minden generáció tönkremegy, mert minden generációban tönkreteszik egymást az emberek. Minden generáció életét tönkreteszi valamilyen diktatúra, és a többségben lévő gonoszok nagy előszeretettel tiporják el azokat, akik nem akartak erőszakot.”

Ezzel együtt – ha nem olvastatok még eddig tőle – ne gondoljátok, hogy mélydepresszió és harakiri a vége, nem! Nagyon is szellemes, szórakoztató, sodró mindkét könyve, alig tudtam letenni őket. Nem limonádé vagy könnyű nyári olvasmány, nem egyszerű történet egyik sem. A Kitömött barbár valós, megtörtént esetet dolgoz fel, illetve Kazinczy életének jelentős szakaszait mutatja meg érzékenyen, érdekesen.

Ezért is muszáj róla most írnom!

A történet fő szála egy fekete férfi élete, akit Afrikából, egy királyi családból rabolnak el és előbb Nápolyba, majd Bécsbe kerül az őt megvásárolt herceg útját követve, ahol maga is hercegi körülmények között nő fel, tanul, él. Ez az élet azonban nem felhőtlen. Hol kalandos, hol felemelő, aztán megalázó, néha boldog, de gyakrabban boldogtalan Viszont a sok tanulásnak hála gondolkodó, jó barátokra szert tevő és alkalmazkodó, rugalmas, kényszerűen túlélő. Kazinczyval mint szabadkőműves társsal ismerkednek össze és fonódik össze a sorsuk.

A másik szál maga Kazinczy, akiről tanultunk az iskolában, de akiről, ha elolvassuk ezt a könyvet, sokkal színesebb, izgalmasabb képet kapunk. És a feleségéről, Török Szofiról szintén. Ő is kulcsfigurája a könyvnek, ő meséli el a történetet már férje halála után.

Péterfy Gergely egyébként a napokban a facebook oldalán olvassa fel a könyvét. Nem tudtam még belehallgatni, az esték mással telnek, de gondolom, a hallgatóságnak is fennakad a szeme, amikor hallja a kétszáz évvel ezelőtti kolera járvány leírását, ráadásul ott a Zemplénben, Abaújban, ahol az én családom valahogy túlélte ezt. Igaz, a családfából csak az látszik, mekkora volt a csecsemőhalandóság és én eddig erre nem is gondoltam, hogy akár a kolera is közrejátszhatott.

img_20200411_163636_resized_20200411_063945135.jpg

Azt még elmondom, hogy Péterfy Gergely Kazinczy és Soliman (ez a bizonyos fekete férfi) barátságából írta a PhD dolgozatát. A regényt 10 évig írta. Ha elolvassa valaki, nem csodálkozik rajta. Az első kiadás 2014-ben jelent meg. Ha jól tudom, azóta már többször is kiadták.

Csak ízelítőül:

„A koleráról azt tudtuk, hogy hosszú utat tett meg Moszkváig, Bengália poshadt vizű ciszternáitól Perzsián és a Kaukázuson át, s észak felől is, Kína végtelen folyóvölgyein és a mongol sivatag oázisain keresztül, fehérlő csontokkal teleszórt karavánutakat, elnéptelenedett hegyi falvakat hagyva maga mögött. Arra járt, amerre vitték: a kereskedők és zarándokok hűséges társa lett, s úgy kísérte a hadseregek vonulását, mint a fegyvercsörgés, vagy az ágyúvontató ökrök bőgése. A vidéki elöljáróságok tétova igyekezettel kísérelték meg figyelmeztetni a hatalmi központokat, hogy szokatlanul sokan halnak meg bizarr és szélsőséges körülmények között, a híradások azonban nem keltettek elegendő figyelmet, elvégre mindenkinek meg kell halnia egyszer, s valahogy….

A meghaltak többsége talán amúgy is hamarosan elpusztult volna; lehet, hogy csak alultápláltság, a túl sok ital, az esztelen mennyiségben fogyasztott ópium, esetleg a rossz erkölcsök s az Istentől való elrugaszkodás ölte meg őket. Az ilyen városi csőcselék amúgy is csak terhe a Földnek, előbb-utóbb valamelyik zendülés során végzett volna velük a sorkatonaság….

Túl sok a hajó, túl sok az ország, túl sok a hír: tetszőleges logikai sorokba lehet rendezni őket. Az oroszoknak meg, akik amúgy is hajlamosak a hazudozásra, nyilván kiváltképp kapóra jön egy ilyen hisztéria: a cári propaganda most így próbálja elterelni a figyelmet a belgiumi mesterkedéseikről, esetleg a lengyelek ellen forralnak megint valamit.

Július elején… a Tisza mentén már mindenütt elterjedt a ragály Tokajon át Szolnokig: a vesztegzár a vízparti falvakat érintette, és Abaújt Zempléntől épp a kishídnál különítették el, amely fél mérföldnyire feküdt a házunktól.

A katonák jelenléte és a sárga sorompó biztonságot adott. Valahogy akkor még azt képzeltük, hogy a járvány ugyanúgy meghátrál az erő és a szervezettség elől, mint a rablók vagy lázongó parasztok.”

 img_20200411_160748_resized_20200411_063947565.jpg

Valahogy azt érzem, ahhoz, hogy ezeket a könyveket így megírhassa, igen, szükség volt az ógörög-latin szakra. És arra, hogy megtanuljon angolul, németül, hogy utazhasson a világban. Egyébként épp egy ösztöndíjnak köszönhetően töltött egy hónapot az író Pekingben is, feleségével, Péterfy-Novák Évával együtt. Erről az útról írták meg a Panda ölelése című könyvüket (amelyet meg épp Nagy Ervin olvas fel most esténként a facebook oldalán). Lám, nem is muszáj olvasni, hallgatni is lehet....

A művészek általában különc személyiségek, tudnak valami egyedit, valamiben kiemelkednek, valamivel hatnak a többi emberre.

Minél egyedibb egy művész ember, annál nagyobb esélye van arra, hogy felfigyeljenek rá. Azt hiszem, nem is lehet valaki úgy művész, hogy szürke, észrevétlen akar maradni. Bár olyan történeteket ismerünk, amikor valaki nem fedi fel a személyét, inkognitóban marad (ebben a kategóriában most nagy kedvencem az olasz Elena Ferrante).

Szóval, Péterfy beszél róla, hogy ő is kicsit különcnek érzi magát, sőt, a regényeiben is sok különc szereplő van. Ez a különcség nála például a klasszikus műveltségében nyilvánult meg a 70-es évek kádári világában, ahol ahogy fogalmaz: „Én a deklasszált polgárság dunsztjában szocializálódtam a 70-es évek Kádár-kori Magyarországán, így volt honnan merítenem.

Senki sem tanul ógörögül? Akkor majd én ógörögül tanulok! Senki sem tud latinul? Hát én latinul fogok verseket olvasgatni! Senki sem hallgat komolyzenét? Én juszt is csak Wagnert hallgatok! Mindenki farmerban jár? Akkor én Ecserin vásárolt öltönyökben fogok járni. Működött bennem egy ilyen programszerű különcködés, ami aztán lecsengett, és ma már némi szégyenkezéssel emlékszem vissza erre az időszakra. „ – őszinte vallomásnak tűnik, nekem nagyon szimpatikus."

Ezt a másik interjút is ajánlom!

A magam részéről most is két kedvenc hobbim egymás mellett szerepelt a blogbejegyzésben, az olvasás és a természet. A mai körömön lőtt fotókkal próbáltam színesíteni a mondandómat, remélem, ebben a nehéz időszakban örömötöket lelitek bennük!

img_20200411_170316_resized_20200411_063944849.jpg

 

Olvassatok sokat, abból baj nem lehet, sőt!

Vigyázzatok magatokra, kellemes, szép, nyugodt Húsvétot kívánok mindenkinek! 

Ilyen még úgysem volt... reméljük, nem is lesz több! Bár, érdekes, az kétségtelen. Történelmi Húsvét...

 

Koskovics Éva

 

 http://kokart.hu/

A bejegyzés trackback címe:

https://coachco.blog.hu/api/trackback/id/tr5815605848

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.