Értjük-e mindig, miért vagyunk idegesek, agresszívek, frusztráltak? Miért bántanak minket? Tudatosodik-e bennünk a valódi ok, a háttér?
Meséli egy ismerős, hogy a BKK buszán utazva szóváltás alakult ki a buszsofőr és egy Audis között: előbb összeakadtak egy kereszteződésben, egyik sem akart engedni, végül – mivel már többen dudáltak neki - az Audis visszatolatott, de aztán az első lehetőségnél odakanyarodott a busz mellé és szitkozódni kezdett. Aztán leálltak, mindkettő üvöltözött mindenfélét a másiknak, végül kölcsönös köpködéssé fajult a dolog. A buszon többségében fiatalok, a szokásos agglomerációs utazóközönség. Nem is tudom elképzelni a jelenetet, de a szemtanú is azt mondta, olyan volt, mintha álmodna. Rém-álmodna…
Aztán másvalaki mesélte, reggel a városba menet Pasaréten hasonló jelenetnek volt szem- és fültanúja, ott két személyautó vezetője akadt össze. Ők ki is szálltak és üvöltöztek egymással, a végén pedig igazi pofozkodásba fordult a vita. Buda, 2019.
Világítsunk rá néhány dologra!
Már csak úgy olvasok híreket, hogy átfutom a címeket és csak néha-néha nyitok meg egy-egy írást, amiről azt gondolom, ér annyit, hogy pár percet rászánjak. Nehéz hinni a hírek valóságtartalmának, sok hír bosszantó, vagy ijesztő részleteket tartalmaz, olyan dolgokról szól, amelyekről azt érzem, már százszor olvastam. Már kezdek immunis lenni.
De ezzel sokan lehetünk így. Sok ember már fel sem kapja a fejét, ha hallja, hogy kilakoltatás, korrupció, hazugság – sajtóper - helyreigazítás, stb. Nem beszélve a migránsokról. Akik özönlenek…
Olvassunk inkább szépirodalmat! – gondolom. Igen, de már az sem biztos, hogy kisebb ’veszély’.
Nagy tisztelője vagyok a kortárs magyar irodalomnak, de azt tapasztalom, hogy annak is a jelentős (felelős) része olyan, hogy olvasva őket nem leszünk tőlük boldogabbak, nem repítenek el minket egy álomvilágba, nem mondhatni, hogy könnyű nyári szórakozások. Persze nem véletlen. Van bőven alapanyag, téma. Legyen szó Krasznahorkai, Krusovszky, Závada, Spiró, Tompa Andrea, Dragomán, vagy Karafiáth Orsi könyveiről (hogy csak a legutóbbi, legütősebb élményeimre utaljak), mind megdolgoztatja rendesen az idegrendszerünket, feszegeti a határokat.
De mégis vonz a valóság, mégis olyan dolgokról szeretek olvasni, amelyeknek közük van a valós élethez, az emberek lelki és fizikai működéséhez, ahhoz, miért vagyunk ilyenek, miért tartunk ott, ahol. Nem mondom, hogy ez új jelenség lenne, a művészek minden korban érzékenyebbek és hajlamosak arra, hogy megmutassák a valóságot, ne kerteljenek.
Ugyan sokáig dobozban őrizték annak idején, azért a nyolcvanas évektől mégis sikerült már megtudnunk nekünk is, a még szocialista világban, akkor tudatosodó fiatal generációnak, hogy az élet nem habostorta… Hála Bacsó Péternek!
Ezért, ezekért az élményekért olvastam el Jászberényi Sándortól A lélek legszebb éjszakáját is, ezért tetszett nagyon Edith Eva Eger A döntés című nagysikerű, döbbenetes könyve, vagy épp Sacha Batthyány És nekem mi közöm ehhez című ’családi fantomokkal bírkózása’. Írók, olyan írástudók, akik felelősnek érzik magukat azért, hogy bizonyos dolgokat megosszanak a közzel, hála nektek, hála azért, hogy megörökítitek az utókornak azokat a történeteket, amelyek hitelesebbek mint egy-egy történelemkönyv, vagy megrendelésre írt tanulmány!
Most pedig az utolsó, mély nyomokat hagyó könyv Péterfy-Novák Éva új műve, az Apád előtt ne vetkőzz. Már a cím is sokat sejtet, sokat mond. Igen. Erről, ezekről szól. Kicsit tartottam tőle, de vitt magával, sodort a történet. És ne képzeljétek, hogy egyszerűen a gonosz férfiakról és a szerencsétlen, áldozat nőkről, gyerekekről szól. Bár az nem kérdés, hogy a gyerekek tényleg áldozatok ezekben a sztorikban! És az a rémes, hogy az áldozatokból jelentős részben később elkövetők, követők lesznek.
Ahogy Péterfy-Novák Éva (aki 1961-ben született Miskolcon - már csak ezért is szimpatikus... hisz én is ott, ha kicsit később is) az Utószóban ezt leírja, négy évig íródott a könyv. Nem egy konkrét, megtörtént esetről van szó, hanem sok megtörtént esetet gyúrt össze, olyanokkal beszélgetett, akik maguk jelentkeztek nála és mesélték el a történetüket. Ezekből a megtörtént rémtörténetekből rakott össze egy fikciós regényt. Tehát nem a túl gazdag fantázia szüleménye. Sajnos a valóság. Ahogy ő fogalmaz: „nehéz volt megérteni a megérthetetlent. Mert a bűn ugyanúgy nem egyszerű dolog, mint az áldozati lét.”
Az van, muszáj magunkban tudatosítani nap-mint-nap, hogy az életünkben leggyakrabban a kapott mintákat követjük! Sőt, minket is követnek!
Felelős felnőttek?
Ha látja a gyerek, hogy leköpi apuka a busz sofőrt, mit tanul ebből? Ha látja a gyerek, hogy apuka megveri anyukát, mit tanul belőle? Ha látja a gyerek, hogy anyuka össze-vissza hazudozik, hogy megfeleljen, vagy már ott tart, hogy utálja a férfiakat, akkor ő hogy fog ezekhez a dolgokhoz viszonyulni? Mit tanul ebből, mit visz magával az ő felnőtt életébe?
Ha azt látjuk, hogy a kormányunk több mint öt éve aláírta az Isztambuli Egyezményt, amiben nemzetközileg vállalta, hogy a fejlett világhoz tartozik és ő sem tűri az erőszakot, hogy ő is mindent megtesz a nők, a gyerekek, a családok védelmében, aztán valahogy mégsem tudja/akarja ratifikálni, életbe léptetni, akkor mit üzen ez nekünk, mire gondoljunk, hogy ne legyenek rossz képzeteink ehhez kapcsolódóan?
Milyen mentális állapotban vannak azok az emberek, akik közlekednek az utakon? Akik rendszeresen olvassák - és komolyan veszik - a híreket és álhíreket? Akik gyanakodva nézegetik egymást: 'te melyik oldalhoz tartozol, mit lehet előtted/neked mondani?'
Érzelmi intelligencia!
Állítólag - a szakemberek szerint - sok múlik rajta. Bízom benne, hogy igen!
Ehhez tartozik az önbizalom, az önszabályozási képesség, az érzelmi tudatosság, az önkontroll.
Lenne miben fejlődni, mit tanulni!
Ki mutat itt példát? Hol vannak a felelős felnőttek?
Koskovics Éva
www.treevision.org
