Ki ne találkozna napi szinten a félelemmel, az aggódással, a szorongással? Én bevallom, igen. Akkor talán nézzünk most egy kicsit szembe vele!

Pedig a világ többi részéhez képest kifejezetten biztonságban vagyunk, a többségnek van munkája, megélhetése, tele vannak a boltok, Budapest és a nagyobb vidéki városok kulturális élete pezseg, azt sem tudja az ember, mit válasszon a bőséges kínálatból, ha kedvünk (és pénzünk) van, bárhová utazhatunk bármikor, a hosszú hétvégéken tele vannak a vidéki wellness hotelek, állítólag a gazdaság is jó állapotban van (ebbe most inkább nem mennék bele, maradjunk abban, kicsit máshogy látom) stb. Mégis.

Mégis aggódunk, félünk. Szinte szokatlan, ha valakivel vidáman és felszabadultan tudunk időt tölteni, nagyokat nevetve, derűsen. Néha magam is ráébredek, egy-egy ilyen élmény kapcsán, hogy ’mikor is nevettem már egy ilyen egészségeset utoljára?’ Pedig kell, mint egy falat kenyér!

Csak az elmúlt napokat vettem számba és ezek a hallottak jutottak eszembe, nagyjából szó szerint:

• Attól félek, hogy nem kapok elég megrendelést és csődbe megy a cégem.
• Érzem, hogy már nem sokáig bírom ezen a munkahelyen, lassan felőről. De nem merek felmondani, mert attól tartok, mivel elmúltam már negyven, nem fogok találni újat, vagy ha igen, ott nem fogok tudni alkalmazkodni az új viszonyokhoz.
• Attól félek, hogy valaki megbetegszik a családomban és összedől ez a viszonylag kerek és kiegyensúlyozott életünk, amit most élünk.
• Attól félek, hogy a gyerekem elszúrja az életét, rossz társaságba keveredik és otthagyja az iskolát, aztán lecsúszik, mint azt láttam sajnos már közeli családtagunk esetében is.
• Attól tartok, ahogy telnek az évek, egyre rozogább lesz az egészségem és nem fogok tudni annyit dolgozni mint eddig, nem fogom tudni eltartani a családomat.
• Attól félek, hogy a háborús helyzetek szaporodnak a világban és begyűrűznek hozzánk is, Európába. Néha egészen bele tudom élni magam és rettegek, mi lenne velem és a családommal.

A „migránsos” mondatot már inkább nem hozom ide, túl direkt lenne…

Tele vagyunk reális és nem-reális félelmekkel, szorongásokkal. De miből is erednek ezek, mennyire van reális alapjuk? Függ-e a tényleges, reális élethelyzetektől, vagy inkább egyéniség-függő? Egy reziliens, magas tűrőképességgel és optimista alaptermészettel született ember lehet, hogy még a legnagyobb betegségben, bajban, reményvesztett állapotban is talál fogódzót, míg vannak olyanok, akik akkor is tudnak rettegni, ha kívülállók számára ez érthetetlen, látszólag semmi okuk rá. Mennyire a mindannyiunkban mélyen meglévő haláltól való félelem okozza ezt, vagy mennyire azok a külső hatások, befolyásoló tényezők, amelyeket töményen kapunk a médiákból, az internetről, az útszéli plakátokról?

Mennyire reálisak a félelmeink és mennyire manipulatívak?

Megjelent Al Ghaoui Hesna könyve a félelemről, amit én már személyesen is nagyon vártam. Hesnára nagyon felnézek, különleges nőnek, fantasztikus embernek tartom. Amikor még csak a tévéből ismertem, a háborús tudósításaiból, akkor is csodáltam, de mióta személyesen is sikerült őt megismernem, tudom, milyen érzékeny, ugyanakkor vidám, kedves, empatikus nő, nagyon jó ember.

A Félj bátran című könyv első fejezetében (alcíme: Hajtóerő az élethez. Iránytű a kihívásokhoz.), melyben a félelem természetét, eredetét, megnyilvánulási formáit járja körbe több tudományág tapasztalataira is építve, így fogalmaz:

„A válaszok után kutatva hosszú hónapokat töltöttem könyveket bújva, hogy jobban megismerjem a félelem fiziológiáját, evolúciós szerepét, a traumák természetét, és azokat a megközelítéseket, amelyek segítenek a félelem feldolgozásában. És egy teljesen új világ nyílt meg előttem. Rájöttem, hogy gyakorlatilag nincs olyan szelete az életünknek, a világunknak, ami valamilyen módon ne kapcsolódna a félelem kérdésköréhez. Onnan kezdve, hogy például az önsanyargató fogyókúrás étrend hatására hogyan kezd el termelődni a félelem egyik legfontosabb hormonjának tekintett kortizol, egészen odáig, hogy egy ország bevándorlás politikájának mi köze az agyunkban működő tükörneuronokhoz, amelyek az empátiáért és a félelem ragályos természetéért is felelősek.”…

aztán annak a bizonyos aktuális kérdésnek a kapcsán:

„Mi áll e jelenségek mögött? Mi a mozgatórugójuk? Hiszen az érintett országok kényelmesebben, gazdagabban és nyugalmasabban élnek, mint valaha. Honnan jön ez a rengeteg indulat? Nekem egyértelműnek tűnt, hogy az okokat itt is a félelemben, pontosabban inkább a félelem fülön csípésének, megértésének és kezelésének a hiányában kell keresni. A kiszámítható életszínvonalhoz, biztonsághoz szokott európai társadalmakat, úgy tűnik, egy kisebb váratlan esemény is könnyen ki tudja lendíteni a komfortzónájából. Ráadásul minél fejlettebb egy társadalom, annál nagyobb a tagjaira ömlő információáradat, és egyre kevésbé tudják ezt szűrni, kordában tartani, ellenőrizni. Ez két okból veszélyes. Egyrészt mert ez egy óriási rés a biztonsági pajzsunkon, ugyanis a politika, a gazdaság, a fogyasztói társadalom vezetői pontosan megtanulták, hogyan lehet manipulálni a félelemmel. Másrészt mert sokszor rossz szándék sem kell ahhoz, hogy a félelem gúzsba kössön minket. Ugyanis minél több élmény, inger, üzenet és utasítás ér minket, annál kevésbé leszünk képesek lépést tartani ezek feldolgozásával. És mindehhez jön még az a láthatatlan, kinél hézagosabb, kinél sűrűbb háló, amelyet a szüleink, barátaink, ellenségeink, főnökeink, szomszédaink, de legfőképpen a magunk által, magunk felé támasztott elvárásokból szövünk. Ha már oroszlánok nem fenyegetnek minket, kitalálunk mi magunknak épp elég veszélyforrást ahhoz, hogy az a bizonyos füstjelző újra és újra beinduljon.”

Hesna a könyvében érdekes történetekkel és emberekkel ismerteti meg az olvasókat és érezhető a szándék, amit én tőle más helyzetekben is mindig érzek: addig ne ítélj, amíg nem ismersz meg valamit/valakit lehetőleg minél jobban, ne dönts mások egyszerű, direkt, manipulált véleménye alapján, ne hagyd magad megvezetni, légy nyitott, kíváncsi, és ha valami érdekel, akkor minél több forrásból gyűjts információt.

Persze az életünkre hatással lévő rengeteg tényezőt nem tudjuk egyenként megváltoztatni (gondolok itt a közéletre, a morálra, az egészségügyi, oktatási problémákra, vagy kevésbé direkt dolgokra is, mondjuk arra a gyors tempóra, amit a mai világ diktál), de vannak olyan tényezők, amelyekre hatással lehetünk, például:

- arra, hogy kit és mit engedünk magunkhoz és milyen mértékben,

- arra, hogy mennyire védjük meg magunkat, az egészségünket, a nyugalmunkat,

- hol húzzuk meg a határokat, meddig vagyunk kompromisszumra hajlandóak.

És hogy mindez kinek pontosan mit jelent, azt mindenki maga kell, hogy eldöntse, hogy fel tudja mérni. Persze ritkán kelünk fel reggel azzal a szándékkal, hogy ’akkor ma átgondolom az életemet és rendet rakok benne, meghúzom a határaimat és csökkentem a félelemszintemet és a szorongási faktoraim számát’… Hál’istennek még nem vagyunk robotok, nem programozhatjuk magunkat ilyen egyszerűen.

Bár, a programozásban azért van némi lehetőség:

Ezekben a kérdésekben jó, ha próbálkozunk valamiféle tudatossággal, elképzeléssel, szándékkal. Ezért van nagy jelentősége az önismeretnek, illetve annak, hogy beszélgessünk másokkal ezekről a kérdésekről, mert akkor fel tudjuk mérni, milyenek vagyunk, milyennek láthatnak mások minket és min szeretnénk esetleg változtatni.

Felnyílhat a szemünk, mennyi hiedelmet, ’drivert’ (magunknak kiépített, vagy a szüleink, családunk által belénk kódolt, belénk nyomott programot, akadályozó tényezőt) hordozunk magunkban, amelyekkel saját magunknak nehezítjük meg az életünket. Részben a neveltetésünk, részben a korábbi tapasztalataink eredményeként hurcoljuk ezeket a batyukat a hátunkon és jó, ha esetleg tudatosítjuk magunkban, ez nem feltétlenül kell, hogy végigkísérjen az egész életünkön keresztül. Például vannak ezek:

• Azért, mert belénk nevelték, vagy kialakult bennünk egy bizalmatlanság mások iránt ('csak magadban bízhatsz, soha ne add ki magad, ne barátkozz, csak a családod van senki más, más fajtával ne keveredjünk, abból csak a baj lehet' stb.), kipróbálhatnánk, milyen az, ha könnyebben szavazunk bizalmat.
• Azért, mert azt gondoljuk, bele kell szakadni a munkába és csak az a járható út, ha mindig kiszipolyozzuk magunkat és addig megyünk, míg össze nem esünk ('erőltesd meg magad, csak a munkának van értéke az életben' stb.). Mi lenne, ha néha lazítanánk és több töltődést engedélyeznénk magunknak, megpróbálnánk élvezetes dolgokat találni magunknak, ha még nincsenek?
• Azt is érdemes megfontolnunk, hogy ha soha nem engedünk meg magunknak egy kis önzést, mindig azt nézzük, a többieknek hogy jó, mi az ő igényük, akkor ez valóban hosszú távon tartható-e, valóban jót teszünk-e vele másoknak, akár a szeretteinknek?

Hosszú lehetne még a példák sora, mind hurcolunk hasonlókat. De nem biztos, hogy érdemes ragaszkodnunk hozzájuk. Félni pedig bátran (is) lehet! Olvassátok el Hesna könyvét! Vagy bármit, ami épít, ami örömötökre szolgál. Mert a legnagyobb veszélyek között ott van a tudatlanság és a lelki sivárság. 

Ha pedig segítségre van szükség, kérjétek bátran.  A segítségkéréstől tényleg nem kell félni! 

Koskovics Éva

www.kokart.hu