A képen a saját focipályánk: kicsi, egyenetlen, de a miénk! A játékosaink közül egy éppen frissen műtötten (neki vettem meg olvasni a nevezett könyvet, csak előbb én lecsaptam rá), a másik élvezi a nyári szünetet és on-line focizik inkább, a vendégjátékosok - haverok - itt-ott, szerte-széjjel. De érezzük, hogy a nemzetközi helyzet fokozódik és egyszer majd még kérni fognak tőlünk valamit... Már alig várjuk!

Szóval, Dárdai Pál könyve kapcsán ragadtam klaviatúrát.

Szeretem a focit, már kislány koromban jártam meccsekre (pontosabban akkor még jártam, ma már csak a gyerekeimére). Évek óta csak nemzetközi focit nézek, magyar bajnoki tévéközvetítést öt percnél tovább szerintem évtizedek óta nem bírtam nézni. A magyar válogatott meccseit igyekszem mindig követni, sőt, voltunk kinn családilag pár éve a magyar-albánon, lássák a fiúk, milyen az ’élő feeling.’Amikor a győztes (!!) meccs után vonultunk a kocsihoz a többszáz fős magyar szurkolói közönséggel és ők kórusban Kisteleki (az MLSZ akkori elnöke) anyukájának mivoltáról énekeltek, eldöntöttük, egy darabig nem megyünk hasonló eseményre.

Persze most mi is szurkoltunk az EB-re való kijutásért és azért pláne, hogy ne égjünk be. A szerepléssel elégedett vagyok személy szerint, de nem mondanám, hogy ezzel visszakerültünk a világ élvonalába. És ugye ettől nem vagyok rossz magyar?! Őszintén örülök, hogy ez a korosztály is megél végre egy kis sikerélményt, tényleg megérdemlik. Óriási teher volt/van a vállukon. De az is igaz, hogy ilyen sikerre éhes közönséget, mint a mi focikedvelő magyarjaink, hát nem is tudom, hord-e még a hátán a Föld... Az objektivitás pedig ebben a lelkiállapotban nem biztos, hogy elvárható. De nem erről akarok írni.

Mindig érdekel, ha egy jó edző (nem csak fociedző!) mesél a munkájáról (ők is coach-ok), mindig lehet tőlük tanulni és úgy vettem észre, általában meg lehet fejteni azt is, kinek mi a fő erőssége, mitől lett olyan sikeres, amilyen. Ezt pedig érdemes máshol is alkalmazni, hivatkozni rájuk, ellesni tőlük valamit. A magyar fociban régóta nem volt olyan egyéniség, akire különösebben kíváncsi lettem volna. De Dárdaira kíváncsi voltam. Kíváncsivá tett, hogy sikerült neki mindazt elérni, amit magyar focistának régóta nem.

Kamaszkoromban Nyilasiék voltak a sztárok. Fradi drukker voltam - pedig apu Újpest, húztuk is mindig egymást ezzel. Aztán amikor a fiamat egyszer elküldtük egy nyári focis táborba, amit Nyilasiék vezettek, el sem hittem, hogy ez tényleg megtörtént. Először arra gondoltam, biztos csak a nevét adja hozzá, egyszer majd megmutatja magát a gyerekeknek, az ő nevére jönnek az apukák, jó marketing fogás. De aztán tényleg ő vezette az edzéseket, ráadásul régi csapattársa, Ebedli volt a segítségére. Sajnos csak egy hét volt, következő évben már nem rendeztek ilyet.

Ebben az időszakban (a hetvenes évek végén, nyolcvanas elején) olvastam a Labdarúgás nevű képes magazint, a falamra innen kerültek ki képek (a másik nagy kedvencem Roberto Bettega volt a kiváló – és jóképű - olasz focista). Középiskolásként voltam olyan bátor pár osztálytárssal, hogy kimentünk a Diósgyőr-Fradi meccsekre és nem voltunk restek az ellenfél táborát erősíteni. Pedig akkor a Diósgyőr nagy aranykorát élte, olyannyira, hogy a fél válogatottat a DVTK játékosai képezték. Még válogatott meccseket is játszottak Miskolcon. Ó, azok a régi szép idők!! Nemhiába még az Edda is kinőtt belőle! Aztán azóta mi lett belőle… (mindből).

Olvasva Dárdai könyvét, kiderült belőle, hogy ő is nagyra tartja ’Tibi bácsit’, tiszteli, hallgat rá. Ennek külön örültem. Ettől csak még szimpatikusabb lett számomra Dárdai.

Dárdai Pál, aki alig múlt negyven éves, tulajdonképpen mindent elért már az életében, amit szakmailag kitűzött maga elé, amiről álmodott. Na jó, nem focizott a Bayern München-ben (ami gyerekkori legnagyobb álma volt), de azt is megtehette volna. Csak akkor már nem akarta annyira, rájött, vannak olyan dolgok az életben, amikre nem gondolhatunk gyerekfejjel, jó néha hallgatni a megérzésekre és a pénz nem minden.

Nagyon ajánlom elolvasni a könyvét, sokat tanulhat belőle foci-barát és nem-foci-barát, edző, focista (na ők rettentő sokat tanulhatnak, tényleg!!), tanár, gyerek, szülő, vezető és vezetett. Mindenki.

Ez a pali – pontosabban: Pali – egy rendes vidéki, pécsi srác, aki nagyon sokra vitte. Ma az egyik legpatinásabb német csapat, a Hertha edzője, Berlinben mindenki ismeri, szereti, mellesleg kézbe vette kicsit a magyar válogatottat is és – én úgy érzem – helyre, új vágányra rakta a csapatot és annak környezetét is, amennyire lehetett.

A személyéről ezek a jelzők jutottak eszembe a könyvet olvasva: szerény, alázatos, korrekt, aki imádja amit csinál (a focit). Tudatos, következetes, ugyanakkor mégsem merev, időnként nagyon is hallgat az intuícióira, képes váratlanokat húzni, amivel mindenkit meglep. Nagyon tud figyelni az emberekre, rettentő fontosak neki a szerettei, igazi jó apa, férj, gyerek. Ez utóbbi szerepekben már tényleg szinte  tökéletes. Nem túlozza el a szakmai sikereit, korrekten beszámol a tévedésekről, hibákról is, de büszke arra, amit tett, nem álszerény. És mielőtt tökéletesnek láttatnám, elmondom, a legjobban talán az tetszett benne, hogy van benne vagányság is, csibészség, időnként őrület. De itt is mindig vigyáz arra, ne romboljon le senkit és semmit, ne kövessen el olyan hibát, amit nehéz lenne vállalni, helyrehozni. Ez a dolog, amit ő elért, már akkora felelősség egyben, hogy nem engedheti meg magának, hogy romba döntse.

Végig vártam, mit fog mesélni a magyar foci berkeiről, az MLSZ körüli dolgokról, azokról az informális témákról, amik amolyan jó magyarosan itt is megvannak, vagy vélhetően megvannak (vagy megvoltak), de ezt is olyan elegánsan intézte el, mint néhány személyes rosszízű emléket (üzenve ezzel nekünk azt, tovább kell ezeken lépni, ha nem tesszük, maradunk a régi helyünkön).

/Véletlenül kezembe akadt egy felcsúti stadion-kép.../

Így ír a magyar fociról:

„… jót nem tudok, rosszat pedig nem akarok, úgyis ismeritek már a véleményemet. Nem látom túl rózsásan a helyzetet, ez az igazság. A válogatott egy sziget, legyünk őszinték: ha Michael Platini nem emeli fel az EB-résztvevők számát, nem biztos, hogy kijutottunk volna… Évek óta szajkózom, hogy legalulról kell elkezdeni az építkezést. Csakhogy amíg sok utánpótlásedzőnél kizárólag az számít, hogy három ügyes gyerekkel megnyerjen egy tornát, felesleges reménykedni. Nem akkor vagy jó edző, ha a Farsang-kupán első vagy. Akkor vagy jó edző, ha az év végén feladsz öt-tíz-tizenöt képzett és a futballért bolonduló gyereket a következő korosztálynak.”

Az is nagyon érdekes a könyvben, hogy kicsit betekintést nyerünk a profi futball világába, a német viszonyokba (a menedzserektől, klubvezetőktől a sajtón át a klubok által biztosított körülményekig) és abba, hogy milyen is az, amikor elmész, itthagyod az országot, azt gondolod, ideiglenesen, aztán rájössz, annyival jobb, élhetőbb és működőképesebb az a közeg, hogy már nem tudsz visszajönni. De kötődsz hozzá, a gyökereidhez nagyon, jössz amikor tudsz, a szíved fele ittragadt. Nem lehet könnyű… Hányan is élik meg manapság?!

Azzal, hogy őszintén beszél az életéről, a hitéről, a családi tragédiákról és a fájdalmairól és egy szót sem szól a politikáról és a politikusokról, egyértelművé teszi – legalábbis számomra – minek hol a helye és mit mennyire tart fontosnak, említésre érdemlegesnek.

Kívánom Dárdai Pálnak, legyen legalább ennyire sikeres majd az élete az elkövetkező évtizedekben is, élvezze az életet, szeresse ugyanígy a feleségét, lehessen büszke a fiaira és lehessünk mi is büszkék rá, arra, amit tesz ő, a mi magyar fiúnk, aki Németországban annyi mindent megtanult, de aki megmaradt végig igazi magyarnak és amit megtanult kinn, azt szeretné, ha mi is megtanulnánk tőle. Legalábbis láthatóan tesz érte, hogy továbbadja. Még könyvet is írt!