Most, hogy a Saul fia Golden Globe díjat nyert, nem állom meg, hogy ne írjam meg személyes élményeimet a filmhez és alkotóihoz kapcsolódóan.
- történet:
Egyetemi éveim végén 1986 körül volt a Közgázon egy színházi előadás az aulában, Jeles András rendezte. A Monteverdi Birkózókör (az általa alapított színtársulat) adta elő A mosoly birodalmát (most utánanéztem, Mrozek Rendőrsége alapján íródott a darab). Egészen különleges előadás volt, tátott szájjal néztem. Számomra ez volt életem második meghatározó színházi élménye, mondhatnám, mellbevágó (az első szintén a Közgázhoz kapcsolódott, ahol Muraközi Annáéknak köszönhetően voltak kaposvári KUL-túrák és egy ilyen során láttam egy darabot, Lukáts Andorral a főszerepben, ő játszotta Merlint).
Arra emlékszem így a távolból, hogy A mosoly birodalmában minden szerepet ketten játszottak, egy prózai színész és egy operaénekes. A mondandó kétszer hangzott el, a két formában. Annyira tetszett, hogy muszáj volt kétszer egymás után megnéznem. Milyen érdekes, hogy Lukáts Andor mindkettőnek részese volt…
Szóval, Nemes-Jeles László, a Saul rendezője nem véletlen, hogy ekkora tehetség, hogy ilyen kreatív és újító szellem. Volt kitől örökölnie, lásd:
http://www.origo.hu/filmklub/blog/osszeallitas/20101212-verukben-van-a-mozi-p-koltai-gabor-gaspar-kata.html
- történet:
Idén nyáron már sokat lehetett hallani a Saul fiáról, a film alkotóival interjúk jelentek meg a sajtóban, a tévében is fel-feltűntek. Aztán egy nap üzleti ebéden ültünk egy II. kerületi vendéglő kerthelyiségében és a szomszédos asztalhoz leült Röhrig Géza, a film főszereplője egy másik férfival. Olyan kisugárzása volt a pasinak, hogy folyton azon kaptam magam, őt nézem, próbálom kitalálni, miről beszélgethet. Amikor ők felálltak és elmentek, mondtam is az asztaltársaimnak, hogy kik voltak ők, és valahogy nagyon jól esett, hogy ilyen közelről láthattam.
Aztán útban hazafelé hívott a férjem, hogy hol vagyok, siessek, mert neki ma élményben volt része, szeretné már elmesélni és majd mutat valami nagyon érdekeset, ha hazaértem. Aztán otthon rögtön mutatta a Magyar Narancs aktuális számát és benne egy interjút Röhrig Gézával. Mondta, hogy hihetetlen érdekes a cikk, azonnal olvassam el. Mondtam persze, hogy miközben ő olvasta, én épp ’vele’ ebédeltem…, ami így tényleg nagyon vicces volt. Véletlen nem lehetett…
A cikkben / http://magyarnarancs.hu/film2/menekulok-95321 / ezt mondta egyebek mellett:
„A Saul fia most alkalmat nyújthat arra, hogy elgondolkodjunk, s nemcsak a magyar felelősségen, de tágabb értelemben, az európai nagyegyházak gyalázatos leszereplésének teológiai kórelőzményein is. Hitler nem tudta volna megtenni, amit megtett, ha a klérus, katolikus és protestáns egyaránt, összefog ellene. Miért maradt el a szolidaritás, s vajon elmaradna-e ma is? Minek kellene még történnie ahhoz, hogy mi, szabad magyar állampolgárok többé soha ne áruljuk el így egymást? Ezeket a kérdéseket mind föl lehetne, föl kellene tenni. Vetítések után, meghívott vendégekkel lenne jó átgondolni, mi történt itt 1944-ben, és miért. Egy percre sem megfeledkezve az egyház igazairól sem, Márton Áronról, Éliás Józsefről, Sztehlo Gáborról és másokról, akik ellenálltak. Akik nem hunytak szemet embertársaik megaláztatása, elhurcolása és kiirtása fölött, így igazolva az utókor számára, hogy igenis adott volt ez a lehetőség is.”
Azóta pedig, a fenti előzményeket követően:
Mivel a férjem névrokona Éliás József (sőt, édesapját ugyanígy hívták), ő rögtön utánanézett a neten és további információkat talált róla. Szerencsére utána sikerült megszerezni antikváriumból a könyvét is (ráadásul egy olyan példányt, amiben benne volt a gyászjelentése is), ami 1989-1990 között íródott Debrecenben és a címe: Auschwitz mint Golgota, Golgota mint Auschwitz – Sorskutató tanulmány.
Az alábbiakban néhány gondolatot megosztanék ebből, de előre elnézést kérek azért, mert kiragadok dolgokat és nem biztos, hogy mindent jól interpretálok, természetesen mindez az én szubjektív olvasatom.
Éliás József (akire Röhrig Géza hivatkozott) egy kikeresztelkedett zsidó család sarja, akiből református lelkész lett és az ötvenes, majd a hetvenes években is több konfliktusa adódott a hatalommal épp az auschwitzi témához kapcsolódóan. A könyvében leírja, hogy egy Bibó Istvántól származó, kvázi személyére vonatkozó felhívás kapcsán döntött úgy, hogy komolyan foglalkozni kell, sőt, szembe kell nézni az antiszemitizmussal, a holokauszttal és – Bibó szerint - mindezt úgy, hogy bibliai, teológiai ismeretekre kell támaszkodni, hiteles módon, hiteles emberektől és forrásokból merítve. Éliás József nem ’csak’ a bibliai, teológiai forrásokra hivatkozik aztán, hanem a háború utáni történészek írásaira, szociológiai, politikai írásokra, irodalmi művekre szintén (Ady-tól Konrád Györgyön át a régi görög drámákig).
Például egy Karel Capek idézet:
„Századunk – szerintem – legnagyobb abszurditása, hogy agyunk egyfelől csaknem tökéletesen bánik a mikrofonokkal és a végtelen mennyiségekkel, másfelől viszont engedi, hogy a legködösebb szavak úrrá legyenek gondolatain és érzésein.”
Miközben értelmezi magának az antiszemitizmusnak a kialakulását, az okait, elemzi a zsidóság és Jézus történetét, párhuzamot von Jézus személyes sorsa, a golgota és a holokauszt között (számára utóbbi a golgota kollektív „kiteljesítése”) és arra jut, hogy mindkettő hatására döntő fordulatot vett a világtörténelem.
A tudományos fejtegetések között személyes tapasztalatokról is beszámol:
Annak kapcsán, hogy Auschwitz után nem lenne szabad úgy beszélni, úgy élni, mint előtte, mesél egy történetet:
„Markáns élményben részesülve élhettem meg ezt kb. 8 évvel ezelőtt egy magasan qualifikált család vendégeként. Ebéd után a társalgás egyik témája Izráel Állam lett (a család ősei között nincsenek izráeliek). A családfő öccse (jó állásban levő diplomás) mellékesen jegyezte meg: Nem tudom miért, nem bírom a zsidókat. Miért? – kérdezte a báty – Valami bajod volt zsidóval? Az öccs – emlékezésbe merülve hallgatott egy darabig, majd – csak ennyit mondott: Egyikkel se volt bajom, de nem állom őket. Lehet, hogy öröklődés ez. Pintér nagypapa is antiszemita volt, lehet, hogy tőle örököltem. A báty ingerült lett: ostobaság! Ilyesmit nem örököl az ember, - mondta. Azt se, hogy szeresse a zsidókat, vagy a németeket, vagy az olaszokat, vagy a cigányokat, vagy a svédeket. Nekem az ember számít, nem az, hogy milyen a nációja. Már azért is, mert ezek alatt az évtizedek alatt nemcsak Rákosi Mátyás, Farkas Mihály, Kádár János, Biszku Béla volt a gonosz, hanem azok a százezrek is, akik kiszolgálták és most is kiszolgálják őket. Szóval közülünk is akad rongy ember bőven. Az öccs ideges lett: nem ilyen ésszerű érzés ez, benn van a zsigereinkben. A házigazda váratlan feleletet adott: ha benn van, hányd ki, erre való az illemhely. Hogy úgy mondjam, megbolydult az asztal. Az öccs sértődötten reagált: Igazán nem azért jöttünk össze, hogy ilyen hangnemben beszéljünk. Ráadásul az illusztris vendég, a nagytiszteletű úr előtt. A gazda vitazárója frappáns volt: Ha láttátok volna a Holocaust filmet, ti is így volnátok ezzel. A kiküldetésem napjait, vagyis a tárgyalások közötti szüneteket ilyenre használtam fel. Annyira megrázott az a film, hogy nem is tudtam róla beszélni. Illetve talán az apósomnak – nyugodjon, szegény - mondtam volna egyet–mást. Ugyan mit? – kérdezte (kicsit kackiásan) az öccs. A báty elfogódottan mondta: Azt, hogy a Holocaust ténye átok rajtunk (s nemcsak a németeken). Az bizonyos, hogy Auschwitz után nincs helye annak, ami előtte megengedett volt. Akinek ellenérzete, előítélete van, operálja ki magából.”
/Mint ebből is látszik, a filmeknek óriási, tudatformáló szerepük lehet!!/
Foglalkozik a könyv a korai kereszténységgel és a mai egyházak kialakulásával és azokkal a folyamatokkal, amelyek a „nem-kellek” lélektani traumájához vezettek: „hogy miként hatott az a már gyermekkorban tudatosuló valóság: nem kellek, mert magyar, mert katolikus, mert protestáns, mert paraszt, mert zsidó, mert arisztokraták származéka, mert kancsal vagy mert az átlagosnál tehetségesebb stb. vagyok, mert nézeteim a hatalmasokétól különböznek, mert ízlésem visszatart a kollektív ízléstelenségektől, mert nem vagyok klikk-képes lény. … A politikai fordulatok más és más verziókkal is szolgáltak: amikor éppen azért kellett valaki, mert keresztény, vagy mert zsidó, vagy mert régebben csóró, vagy mert börtönviseltként került be az új érába.”
Felteszi a kérdést: hol a kiút a válságból, milyen irányból indulhatunk el a kivezető utat keresve? Nyilvánvaló, mondja, hogy egyaránt tartózkodnunk kell mind a hazai múlthoz, mind a külföldi mintákhoz való kötődéstől. Útmutatóként Raj Tamás rabbi konklúzióját választja, aki így fogalmazott:
„Aki az idegenben nem a testvért látja, a testvérben is idegent lát.” (Magyar Hírlap, 1990. jan. 27.) – mintha lenne némi aktualitása, üzenete ma is…
Mielőtt túl hosszúra nyújtanám, javaslatai közül néhány gondolatot szeretnék még megosztani a T. olvasóval (akinek nagyon hálás vagyok, hogy eddig is eljutott):
„Tudjuk, hogy a diktatúra rossz, a demokrácia pedig sebezhető, mert a szabadsága gyorsan válik szabadossággá s a szabadosság túlhatol a tűréshatáron: közóhajjá teszi a rendcsináló diktatúrát.”
Hú! Ez mintha ma is tetten érhető lenne… Megoldásnak a felvilágosítást, befolyásolástól és az agitációtól mentes tényfeltárást tartja. (Elgondolkodom rajta, mennyi esélyünk van erre, kitől várható el manapság hasonló hozzáállás és kik azok, akik legalább törekednek rá?)
„mi következik abból, hogy Auschwitz után vagyunk? Először is az, hogy most már senkinek se kötelessége szeretni a „zsidót”, de nem is „szíve-joga” gyűlölni. Nemcsak a „zsidót”, hanem senki mást se gyűlölhet származása vagy bármi olyan miatt, amiről nem tehet. Senkinek se lehet szíve-joga sommás ítéletet mondani ki, hirdetni, publikálni bármely népcsoportról, mert a sommás ítélet garantáltan gonosz dolog.
A legfőbb javaslata a szembenézés, Izrael, a keresztény egyházak és a szekuláris világ helyére kerülése, megbékélése egymással.
Éliás József gyászjelentésének hátoldala:
Mit lehet mindehhez hozzátenni? Mintha nem errefelé mennének az események.
Minél többen nézzék meg a Saul fiát!
Én láttam. Nem vagyok szakértő, de éreztem, hogy ez most tényleg valami más minőség. Csak annyit mondanék, hogy fejbevág, megérint, megráz, de egészen más módon, mint amit megszoktunk a filmektől. Nincsenek durva jelenetek, miközben durva az egész. Nem úgy megrázó és gyomorforgató, ahogy megszoktuk és várnánk. A szokatlan perspektíva, a hangzás és látványvilág valahogy azt üzeni: te is lehetnél benne, te is részese vagy az egésznek a magad módján.
Tudom, hogy lesznek más vélemények és azt is tudom, hogy az összeesküvés elméleteket melengetők meg sem fogják nézni, nem hagyják befolyásolni magukat általa (mint általában a tények által). De minél többen érzik hatására azt, mint a fenti jelenetben a báty - valahogy én úgy érzem -, annyival jobbá válik a világ, annyival több reményünk lehet.
* * *
Még lábjegyzetként annyit tennék hozzá, hogy én Mádon nőttem fel, Miskolcon voltam középiskolás, Budapesten jártam egyetemre és csak felnőttként találkoztam ezzel a témával. Holott Mád a zsidóság történetében jelentős szerepet játszott, jelentős számban éltek ott és fontos gazdasági szerepet töltöttek be nem csak a falu, de a térség életében is (az én gyerekkoromban már csak két idős zsidó ember élt Mádon, többségük odaveszett, a kevés túlélő nem tért vissza a háború után). Ma már értem, hogy micsoda elhallgatás volt (és van) ott is, ami nem véletlen és azt sem tartom véletlennek, hogy engem mennyire foglalkoztat ez a téma. Családi vonatkozásról annyit tudok, hogy a Balogh dédnagyapám egy zsidó család vincellére volt és a családfő kérésére elásta a birtokon az értékeiket. Aztán szerencsére volt aki visszajött a családból, így volt kinek visszaadni legalább azokat. Nem lehet könnyű azoknak, akik haszonélvezői voltak az elhurcolt családok vagyonának. Mekkora teher lehet ez rajtuk, vajon értik-e, érzik-e…
Mostanában jelentős fejlesztések zajlottak Mádon, megújult a Zsinagóga és a régi jesiva is, az egész térségben jelentős összegeket sikerült a zsidó lakosságra, kultúrára emlékezve felhasználni. Bárcsak a tudatformálásra, a tények megismerésére is fordítanánk pénzt és energiát!
A képen a mádi zsinagóga és a jesiva látható. Továbbiak: http://www.mad.info.hu/zsinagoga
Ajánlom továbbá a következő könyvet: Zahava Szász Stessel: Bor és tövisek Tokaj-Hegyalján - zsidó élet Magyarországon - Abaújszántó zsidó közösségének története – Noran Libro Bp., 2013/
Sőt, Borbély Szilárd darabját, a Katona József Színházban bemutatott Az olaszliszkai-t is nagyon ajánlom, amely – bár nem meglepő módon - szintén kapcsolódik a témához.
A mádi zsidótemető: